Hangos lépteivel vonult végig a folyósón. Kezeiről vörös vér folyt. Lélegzete lassú és mély volt. Tekintete sötét és üveges. Nem hallott s nem látott semmit. Egy célja volt csak : kiiktatni ellenségeit. Sikerült neki. Csak egy volt hátra. Egyetlen egy, aki elrejtőzött, reménykedve, senki nem talál rá, életben maradhat. Nem így történt. Sosem tudnak elrejtőzni. Érzi ha félsz, érzi a szagodat, ereidben tóduló vér fémes ízét már érzi a szájában.

És meg van. Az utolsó, aki sírva könyörgött átkozott életéért. Mit tettem? – kérdezi, de nem kap választ. Nem tudja meg okát soha, miért kellett vesznie.

Elernyedt teste a földön hevert már. Ruháját eláztatta a vér. Vérben forgó szemeivel Ő rá meredt. Már nem volt fénye, de az nem is volt érdekes. Csak az, hogy igen, megint sikeresen elvégezte a munkát.
Halott testeken átlépdelve hagyta ez az épületet. Kabátja zsebéből elővette cigarettáját s rágyújtott. Az égő gyufaszálat az épület falára dobta. Az rögtön lángba borult. Az egész épületet lángcsóvák falták fel. Nem lesz bizonyíték hogy mi történt itt. Egy romos épület, benne veszélyes anyagokkal. Bármikor felrobbanhat, nem Ő lesz az, akit vádolni fognak.

***

A vihar pontosan érkezett. Az ég lassan sötétbe borult. Pár kékes fény megjelent rajta, mintha ketté akarná hasítani az égboltot. Mindenki szedni kezdte a lábát, fedett helyre menekültek, kiknek nem volt esernyőjük. A hideg esőcseppek lassan, majd egyre gyorsabban kopogtak a házak tetején, autókon, járókelők esernyőin. Az aszfalton nagy tócsákba gyűltek össze a koszos cseppek. A kisgyerekek szórakozva lépdeltek bele, szüleik nagy örömére. Négylábú kedvenceink is sáros tappancsot tudhattak magukénak. Mindenki menekült, senki sem szeretett volna elázni.

Kivéve egy valakit. Míg mindenki az esernyőjét nyitogatta, kabátját összehúzta, ő csak sétált vastag, kötött kardigánjában s élvezte, ahogy az esőcseppek lemossák arcáról a könnyeket. Táskáját szorosan magához ölelte, annak tartalma ne ázzon el. A telefonja hangosan csörögni kezdett. Immár sokadszorra. Megint nem vette fel.
- Mindjárt otthon vagyok. - suttogta magában.

Halkan csukta be maga mögött az ajtót. Nem akarta, hogy tudják, otthon van. Vizes cipőjét az előszobában hagyta, majd beosont a fürdőbe. Nedves ruháit tiszta, száraz ruhákra cserélte át. Közben reménykedett, nem hallották, hogy megérkezett.
Kinyitotta a fürdő ajtaját. Egy szőrös kis fej bukkant fel mögötte. Hangosan ugatni kezdett, farkát rázva.
- Kicsim, hát itthon vagy? – hallotta kedvese hangját.
- Áruló. – nézett le kutyájára. – Igen, megyek már, csak átöltöztem. – vett egy mély levegőt és a nappaliba ment, közben vizes haját felkontyolta.
- Miért nem szóltál, hogy megjöttél? – érdeklődött kedvese. A lány lehuppant mellé. Bosszús tekintetét elrejtette, nem akarta, hogy a vele szemben ülő házaspár lássa mérges arcát.
- Nem akartam megzavarni a családi diskurzusotokat. – erőltetett magára egy mosolyt. Tudta, hogy ma meglátogatja őket párja szülei, de reménykedett benne, mire hazaér, már nem lesznek otthon. Tévedett, mikor belépett lakásuk ajtaján. A két idegen cipő ott hevert a földön.
- Nem zavartál meg semmit. – mosolygott rá kedvese. – Mesélj, mi volt?
- Majd megbeszéljük. – mosolygott vissza.
- Elmondhatod most is. – szólalt fel anyósa.
- Ezt Mattel négyszemközt szeretném megvitatni, ha nem okoz problémát. – nézett szúrósan az asszonyra. – Inkább leviszem Zeuszt, te biztos nem vitted el sétálni. – tekintete visszavándorolt kedvesére.
- Ami azt illeti nem, de te se vidd le, szakad az eső. – mindannyian az ablak felé pillantottak. Enyhe kifejezés volt az, hogy szakad. Mintha az ég halálharcot vívott volna, úgy cikáztak rajta a villámok. Csak úgy dörgött, mintha ágyúkat lövöldöztek volna.
- Remek. – forgatta szemeit. – Kértek kávét? – indult ki a konyhába. Reménykedett, hogy nem kérnek, mert lassan indulnak, de nem így volt. Elővett négy kávés csészét, rakott mindegyikbe cukrot s várt, míg a friss fekete nedű lefő. Zeusz utána baktatott a konyhába s figyelte minden mozdulatát.
- Mi van te kis harcosom. - mosolygott az állatra. Leguggolt és hagyta, hogy a kutya nyaldosni kezdje arcát, majd kezei alá bújt, jelezve, simogatást akar. A kávéfőző hangos csipogással jelezte, hogy elkészült a koffeintartalmú nedűvel. Megmosta szappannal a kezét. Mindegyik csészét félig tele öntötte, tálcára pakolta a kiskanalakkal együtt és bevitte a nappaliba. Még gyorsan visszaszaladt a tejért. Először ő töltött magának, s leült a kanapéra. Nem cseléd hogy mindenkinek ő töltögesse a tejet.
Élvezettel kortyolgatta kávéját s közben kifelé bámult. Gondolkodott. Nem akart bájcsevegni kedvesének szüleivel. Már régóta nem jönnek ki jól egymással. Nem tudja miért, nem bántotta sem őket, sem kedvesét, hogy haragudjanak rá. Egyik pillanatról a másikra csak rosszba lettek. Mikor még nem költözött össze kedvesével, már akkor ilyen volt a helyzet. Ahányszor átment hozzájuk, levegőnek nézték. Zavarta őt, de nem tudott mit csinálni. Próbált ő jóba lenni, de a másik fél nem igazán volt rá vevő. Feladta. Nem is érdekelte őt. Csak az, hogy kedvesével végre legyen egy kis lakásuk ahol csak ők ketten vannak. Talán ez sem tetszett a szülőknek. De a lány szülei miért tudják elfogadni a helyzetet? Érdekes dolgok, de nem ez a legnagyobb problémája.

- Majd beszélünk, sziasztok. – csukódott a bejárati ajtó. – Tök jó fej voltál. – állt meg előtte kedvese. – Legalább megkérdezhetted volna, hogy vannak.
- Felesleges időpazarlás lett volna. Boccs, hogy össze vagyok törve, és rohadtul nem volt kedvem hozzájuk. – csattant fel a lány. – Amúgy is, meg lett beszélve hogy elintézed ma a dolgainkat, de megint nem tetted. Miért nem tudtad nekik azt mondani, hogy bocsi, de más dolgom van, nem tudtok átjönni?! – emelte fel hangját a lány. Zeusz elvonult a helyére s onnan figyelte a veszekedő párt. Már megint.
- A szüleim, nem fogom lerázni őket csak azért, mert ti nem tudtok normálisan meglenni egymás mellet!
- Matt, kérlek. – sóhajtott a lány, s visszahuppant a kanapéra. – Miért játsszuk le újra és újra ugyan azokat a köröket? Elegem van kicsit.
- Legalább elmondhattad volna előttük, hogy ment ma. – leült mellé a férfi. Kezeit összekulcsolta a lányéval és a szemébe nézett.
- Sehogy. Nem kellettem nekik. Senkinek nem kellek. – szaladtak könnyek a lány szemeibe.
- Ne mondj butaságokat. – Matt letörölt egy kósza könnycseppet a lány arcáról. – Előbb utóbb összejön valami.
- Másfél éve arra várok. Másfél rohadt éve arra várok, hogy normális munkát kapjak. Még is mi alapján állapítják meg, hogy nem vagyok alkalmas a munkára? Mert nem jól söpörtem fel? Miért basznak így ki velem? Miért én vagyok az a szerencsétlen, akinek se munkája, se pénze, se semmije. – zokogni kezdett. Fájt neki, hogy hiába próbálkozik, soha nem kap meg egyetlen munkát sem.
- Ne mondj butaságokat Sam, én itt vagyok neked! Van egy gyönyörű kis lakásunk, van egy imádnivaló kutyánk, van egy remek családod, ne mond azt, hogy nincs semmitd! – ölelte át a lányt. – Összejön majd valami, csak kérlek, ne add fel!
- Te könnyen beszélsz, csúcsszuper melód van. Szégyen, hogy még a lakást sem tudom fizetni. Sőt, ha bármi kell, tőled kell pénzt kérjek. Szánalmas vagyok. – sírt tovább a lány.
-Samantha, elég volt oké? Egy kasszán vagyunk, mégpedig igen is azért, mert rengeteget keresek. Neked nem is kellene dolgoznod. Pénzt nem kell kérned, hisz a bankkártyádon mindig van. Kicsim, ne legyél ilyen, kérlek! – szomorúan nézett kedvese smaragdzöld szemeibe. Fájt, hogy folyton ilyennek látja a lányt, és bosszantja, hogy semmit nem tud tenni ellene.
- Figyelj Sam. Ha holnapra elül a vihar, kicsit elmegyünk kikapcsolódni jó? -  emelte fel barátnője fejét.
- Jó. – jött a válasz.
- De csak ha nem sírsz, és nem ostorozod magad. Ne is gondolj most ezekre. Ígérd meg!
- Ígérem….- abbahagyta a sírást. Szipogva még, de átölelte kedvesét. Szorosan hozzábújt. Csak vele akart lenni. Csak rá gondolni. Gyomra hangos korgásba kezdett. Összemosolyogtak és a konyhába mentek.

A vacsorát néma csendben fogyasztották el. Nem igazán beszélgettek. Szavak nélkül is tudták, mit gondol a másik. Jól megvoltak egymással, bár már régóta együtt vannak, csak fél éve költöztek össze. Hoz ez még kihívásokat, de együtt megoldanak mindent. Matt sosem hagyná őt cserben.

Sam  a habot öblítette le magáról, mikor a férfi belépett mellé a zuhanyba. Hátulról egy apró csókot lehelt a lány nyakára, kit kirázott a hideg. Szerette, ha kényeztetik, de most nem ez a megfelelő alkalom.
- Szeretlek. – megcsókolta a férfit, megölelte, s kilépett a zuhany alól. Matt pontosan tudta, mire van szüksége a lánynak.

A lány már az ágyban fekve olvasott, Zeusz az ágy végében feküdt lassan szuszogva. Kölyökkutya még, folyton alszik. Sam és Matt nagyon szerették őt. Egy menhelyről fogadták be. Gyönyörű kiskutya volt, de nem fajtiszta és nem kellett senkinek. Husky ő, mert az anyja az volt, az apját nem tudják, így Zeusz is csak Husky keverék. A két fiatalt nem érdekelte, rögtön beleszerettek ebbe a kis kópéba.

-Kicsim, csukd be a szemed! – kiáltott be a hálószobába az a hang, amit Sam annyira de annyira imádott. Szerelmes volt ebbe a fiúba és reméli, hogy ez sosem fog megszűnni, a másik részéről sem.
A lány úgy tett, ahogy a fiú mondta. Lerakta a könyvet az éjjeliszekrényre és tenyereivel eltakarta a szemét. Kíváncsi volt, vajon mire készül kedvese.
- Nyithatod. – ült le mellé az ágyba David. A lány kinyitotta a szemét. Egy tálca volt előtte. Rajta egy szál vörös rózsa, melynek illata mint a friss tavaszi harmat. Mellette egy kis tányéron, bécsi csokoládétorta, csoki öntettel és két gombóc vanília fagylalttal. Nem szerette annyira a nagyon csokis dolgokat, de néha-néha ha úgy tartotta, jóízűen elfogyasztotta.
- Egy kis boldogsághormon. – mosolygott rá kedvese, s arcon csókolta.
- Köszönöm, de egy torta, két villa. Azt hiszed adok neked? – nyújtotta nyelvét a férfire.
- A felét mindig otthagyod, te is tudod. Mindig hagysz valamiből egy keveset, hogy én egyem meg.
- Persze, mert szeretlek és osztozom.

***

Nagy hó volt mindenhol. A hőfok jóval lentebb volt a kelleténél. Mindenkin szőrmesapka és bunda volt, hogy ezzel védjék testüket a hideg ellen. Az emberek már megszokták, de Ő nem. Hunyorogva nézett át a hóviharon. Körbe-körbe tekintgetett. Ismeretlen helyen volt. Kezeit kabátja zsebeibe dugta hogy ne fázzon, de keze megakadt valamiben. Bal zsebében egy cetlit talált. „17:00, Óratorony.”
Ismét körbetekintgetett. Alig látott valamit, de jobb oldalt megpillantott egy hatalmas tornyot, rajta egy számlapos órával. Az lesz az. – gondolta. Negyed óra múlva pontosan 5 óra lesz. Igyekeznie kell, ha meg akarja tudni, mi folyik itt.
Nehézkesen lépdelt a majdnem térdig érő hóban. Kicsit erősebben kellett lépnie a kelleténél, de meg csinálta. Nem volt Ő ehhez az időhöz hozzászokva.
Még pár perc volt 5-ig, de a torony alatt volt már. Az embereket nézte, figyelte, vajon ki csalta oda. Senki gyanúsat nem látott. Családok, szerelmespárok, barátok lófráltak ott. Senki nem tűnt gyanúsnak.
17:06 volt. Még mindig nem jelent meg senki. Kezdett elég türelmetlennek lenni. Benyúlt kabátja belső zsebébe hogy rágyújtson. Nem cigaretta, hanem egy másik cetli hevert ott.
„A torony háta mögött, három férfi fekete bundában. Vétkesek. Gyilkolj.” – olvasta magában. Értetlenül nézett maga elé. Mi a fene folyik itt? Még is, ki csinál belőle viccet? De kíváncsi volt. Megkerülte a tornyot. Egy pad előtt állt három férfi. Úgy, ahogy a cetliben le volt írva. Nem tűntek gyanúsnak, mosolyogtak nevetgéltek. De valami megváltozott. Már nem a három férfit látta maga előtt. Már nem látott senkit és semmit. Tekintete elködösült. Szempillantás alatt ott termett s könyörtelenül végzett velük.