Te, velem jössz 22.

           Azt sem tudom, hogy hol kezdjem, mert én sem tudom, mikor kezdődött, csak azt tudom , hogy azóta egy féktelen dühöt érzek minden vörös hajú nő iránt, függetlenül attól hogy eredeti vagy festett. Azt hiszem , hogy az időtájt már teljesen bediliztem, ha egy vörös hajú nőt láttam az utcán ,mert mindegyik azt juttatta eszembe, hogy ilyen volt az is,  aki az én Rádumat elcsábitotta. De kezdjük az elején. Amikor ideköltöztünk ebbe a lakásba, pontosan így volt berendezve, mint most csak ennek kanapénak a helyén volt egy másik amit időközben kicseréltem, mert a másik nagyon elhasználódott, különösena rugózata.

          Azon a másik kanapén  aludtunk  éjjelente, és egyre gyakrabban vettem észre , hogy az én Rádum  kevésbé vonzódik hozzám. Talán nem is jó szó az , hogy nem vonzódik, csak úgy éreztem , hogy egyálalán nem kiván, úgy mint máskor, úgy mint régebben, pláne amikor még  Gyulafehérváron laktunk.

          Eleinte próbáltam azzal magyarázni , hogy  tizenöt év után talán lazul a vonzalom, és az is lehet , hogy én lettem kevésbé vonzó, de még akkor sem tudtam elképzelni , hogy  valami egyéb lapul a dolgok mögött.Minden esetre én megpróbáltam magamat hibáztatni , ezért elkezdtem gyakrabban fodrászhoz járni , és nem hanyagoltam el a manikürt sem. De ennek sem lett semmi eredménye, mert Rádu egyszerüen nem vette észre , vagy nem akarta észrevenni. Persze voltunk mi együtt akkoriban is, de lényegesen ritkábban - de még ez sem lett volna baj, de ezek az együttlétek már nem nyújtották azt  heves szerelmet, amit még nem is olyan régen éreztem. Semmit nem tudtam , de azt érztem , hogy a kapcsolatunk, csak egy nagyon alacsony hőfokon müködik, ami messze nem elégitett ki, mert nem ahhoz voltam szokva , illetve  szoktatva.

           Kellemetelen napok követték egymást, és én magatehetetlenül vergődtem a kétségek között. Ezt már a gyerekeim is észrevették egyre gyakrabban kérdezték tőlem , hogy mi a baj, miért változtam meg , és hogy miért vagyok szinte állandó jelleggel szomorú. Igazuk volt mert nem úgy ismertek meg, engem az anyjukat , hanem olyannak, aki mindenre talál megoldást, és könnyedén oldja meg az eléje kerülő akadályokat. Ezt viszont én is észrevettem,  hogy már nem vagyok az aki voltam, és egyre gyakrabban kerülök melankóliába, és onnan nagyon nehezen mászok ki.

           Egy ilyen melankókus délutánomon,  -  amikor  csak a kissebbik lányommal voltunk otthon - ő a tévét nézte , én is, de nem láttam semmit, mert valami  azt súgta nekem: Rodika, lehet , hogy nem is benned van hiba , hanem Ráduba. Ez a mondat csak úgy könnyeddén bemászott a  fülembe, de ott nem állt meg, hanem egyetlen ugrással áttelepült az agyamba.  Attól a perctől kezdve egy pillanatra sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Rádunak van valakije. Bár eddig sohasem tettem, most elkezdtem számolgatni , hogy hetente hányszor jár el ping-pongozni, és mennyi időt tölt ott. Az eredmény lesujtó volt -  eleinte kétszer ment el hetente játszani és egy - másfél órát maradt , most viszont legkevesebb háromszor megy el , és csak nagyon ritkán tér vissza három órán belül.

           Azt tudtam, hogy nagyon szeret játszani, hisz volt idő amikor engemet is hivott - de a válaszban is biztos volt,  tudta, hogy én úgy sem megyek.

           Minden esetre kezdtem jobban kinyitni a szemem többet akartam látni magam körül, és lassan azt kezdtem tapasztalni , hogy oszlik a köd, és én mind ezidáig egy délibábos tavaszban éltem , mindenféle  valós és valótlan diszletek között. Most hogy  világosabban láttam a dolgokat, szememet még jobban kinyitottam és több írányba is figyelni kezdtem. De mostmár  a fő csapásírány a férjem környezte és a délutáni ping-pong partik voltak. 

Bár teljes szivemmel éreztem , hogy át vagyok verve valamilyen szinten , semmi konkrétumot nem tudván, megmaradtam a szemlélődés fázisába és vártam, hogy megoldás az ölembe hulljon.

          Mikor láttam , hogy a megoldás nem akaródzik magától elém hullani, a tettek mezejére léptem . Magam mellé vettem a kisebbik lányomat, és elsétáltunka ping-pong terembe.  A sportteremben  az első szabad játékost leszólitottuk , hogy ismeri - e Rádut. A férfi ismerte, ezért tovább kérdezősködtünk , hogy itt van - e. Mondta , hogy volt itt, sőt játszott is vele, de talán egy órát maradt és el is ment, mert - mint mondta , még van valami elintézni való dolga.

- Egyébként,-  kit tisztelhetek önben?- kérdezte a férfi.

- A felesége vagyok, a nevem Rodika, és ő kissebbik lánya aki szintén Rodika csak egy kicsit fiatalabb kiadásban. A férfi jól meg nézett - engem is lányomat is, és némi zavar jelent meg az arcán.

- Pável vagyok, mondta kissé  hadarva - mint aki ezzel a gyors beszéddel akarná zavarát leplezni.

- És mondja - csak férfiak járnak ide játszani?

- Nem, egyáltalán nem, nézze csak ott a terem másik végében lányok is játszanak.

- Látom - sőt ismerőst is felfedeztem közöttük.

- Na - honnan ismeri őket.

- Csak látásból , pedig egy cégnél dolgozunk. 

- És mégis csak látásból ismeri?

- Igen mert csak nem rég vannak nálunk alkalmazásban - most kerültek ki a az egyetemről, és hozzánk lettek helyezve.

          Elköszöntünk Páveltől - akinek a tekintetét , még sokáig a hátamon éreztem  , még akkor is amikor már az utcán voltunk.

Hazafelé menet a lányom hozzámbújt, és azt kérdezte: Anyú, te is arra gondolsz amire én?

- Miért - te mire gondolsz?

- Arra , hogy apú...

- Igen arra gondolok.