Te, velem jössz 15.

           - Szeretném ha ma te mesélnél - nekem most valahogy nincs kedvem , és az sem igazságos , hogy te már a fél életemet ismered , én meg szinte semmit sem  tudok rólad. Na, jó, valamit azért én is tudok rólad, de azt nem te mesélted és nem is tudom , hogy mennyi igaz szerinted belőle.

 - De én nem tudok úgy mesélni mint te - én még időrendi sorrendet sem tudok tartani , te meg olyan pontosan emlékszel mindenre, hogy irigylésreméltó.

- Nem is hiszem , hogy azt a kis nyulfarknyi életed eseményeit nem tudod sorba rakni.

 - Na jó meg próbálom.

             - Csak azt nem tudom , hogy hol kezdjem. De akkor kezdem én is ott valahol az érettségi környékén  vagy  korábban. Volt nekem egy iker lány testvérem akivel nagyon jól kijöttünk, és el is követtünk mindent  ami egy ikerpártól elvárható. Nagyon hasonlitottunk egy másra ránézőleg, de én őt szebbnek  láttam. Hogy az igaz volt vagy nem azt mostmár nem tudom meg mondani, mert senki nem mondott ilyet , olyat viszont igen , hogy én vagyok cserfesebb a hangulatosabb  - kis korunkban én voltam a rosszabb. És ez a szó,hogy  rosszabb,  rajtam is maradt,  talán a mai napig. Annak idején még örültem is neki, mert sokszor sikerült megnevetettnem szüleimet ismerőseimet.

              Fiúzni is hamarabb kezdtem mint a  nővérem, pedig másfél órával ő volt az idősebb. Nem tudom miért , de érdekelt a dolog. Volt olyan, - úgy tizéves korom környékén, hogy meg lestem apámat pisilés közben. Majd elvonultam és kuncogtam egyet, majd elmeséltem a nővéremnek , hogy mit láttam. Ő meg összeszidott, és meg fenyegetett , hogy megmond anyunak is apunak is. De soha sem tette meg. Mert ő jó kislány volt. Jobban is tanult, jobbak voltak a jegyei  is, ennélfogva a család eldöntötte, hogy ő még sokra viszi, én belőlem meg nem lesz semmi.

             Nem mondom, hogy ez a státus tettszett nekem, az viszont igen , hogy olyan tizenhat éves korunkban, amikor ő a lány barátnőjeivel lógott naphosszat, én már egészen közel voltam ahhoz , hogy megizleljem az igazi csók ízét, egy tőlem két évvel fenneb járó srác ajkáról. Amig a nővéremék a korzót az utcákat rótták - addig én előnyben részesitettem a Szamospart fáinak árnyékát , és jó viseltem, sőt kimondottan tettszett, ha nem zavart senki bennünket. Liviu - mert így hivták a fiút, orvos gyerek volt, és elég intelligens, felvilágosult  ahhoz, számolni tudjon a következményekkel.

Hogy nem használtuk ki az  akkori lehetőségeket , az egyáltalán nem rajtam múlott, csak kizárólag ő rajta, és valószínű a neveltetésén.

              Persze  csak most vagyok ilyan okos, akkor egyáltalán nem voltam az, mert ha az lettem volna akkor soha nem hagytam el azt a fiút akit szerettem és aki szeretett. De nekem nem volt elég - tizenkedikesek voltunk amikor összejöttem egy nagy vagánnyal , szintén a Liviu korosztályából. Ez a srác cigizett , ivott, és bolonditotta lányokat - nekem meg ez rettenetesen  imponált. Mindent elkövettem, hogy bűvkörében kerüljek- igaz én sem voltam számára közömbös. Én is inni kezdtem, és cigiztem is - és még mielőtt észbe kaptam volna már  részegen alatta találtam magamat.  Alig emlékeztem valamire de arra igen , hogy nem tanusitottam semmiféle ellenállást - magam is akartam, már régen -  és ezzel megalapoztam a jövőmet.Akkor némi fájdalmon kivűl, nem éreztem semmit. Az eset után napokig nem keresett, pedig én azt hittem , hogy örökké az övé leszek. Buta leánygondolat állapitottam meg néhány héttel később amikor, már valószinű  csak azért keresett meg  mert  éppen nem volt más neki. Mégegyszer hallgattam rá - megint sikerült teljesen elámitani behizelgő modorával és a belémtöltött likőrrel - megint lefeküdtem vele , de mostmár jobban  odafigyeltem,  már -már tudatosan tettem  amit tettem.Élvezni akartam az aktust, és ez sikerült- repetát kértem és kaptam.Ekkor tudtam meg , hogy mi az élvezetes a szeretkezésben.

              Innen számitom elindulásomat ezen az uton - amelyiken  ma is haladok. Nem mondom , hogy bűszke voltam magamra - de nem is szégyeltem volna , ha ez a fiú nem kürtölte volna tele vele az ismeretségi körét, barátait kapcsolatunkról. Ez a része nagyon kellemetlen volt , mert akik nem ismertek külön - külön  kellőképpen a nővéremet és engem - előfordult  hogy a nővéremnek tettek ajánlatot , sőt akadt aki molesztálni kezdte.  Nővérem előbb nem tudta , hova tenni a dolgot , de egy idő után rájött , hogy csak én állhatok a dolog mögött.

              Akkor nagyon megharagudott rám, kikérdezett és én mindent bevallottam neki , azzal a feltételellel, hogy nem szól a szülöknek.

- A szüleidről még nem mondtál semmit.

- Teljesen átlagos emberek voltak, anyám most is él, apám már nem. Rájuk is sort keritek - nem is sokára.

              Sikeresen leérettségiztünk - ez a nővérem részéről nyugodt szivvel elvárható volt - részemről nem annyira, de  végülis sikerült. A sikeren felbúzdulva, mind ketten jelentkeztünk a Jasi tesztilmérnöki karra. Eltudtam képzelni , hogy sikerülni fog, és akkora szabadságban lesz részem amilyet éppen elképzelek magamnak. Itt meg kell jegyezzem , hogy az időtájt Szatmáron nem volt senmiféle felsőoktatási intézmény  - legközelebb Kolozsváron volt. Ott viszont nem volt rokonunk. Jasi-ban viszont volt egy nagynénénk, akinek módjában állt volna elszállásolni bennünket , sőt meg is tette a felvételi ideje alatt.

              A vizsgára minden tudásomat összeszedtem és igyekeztem teljesen arra koncentrálni - talán most, először életemben akartam megfelelni mindenki elvárásnak , hogy sikerüljön a felvételim. Mindent bele adtam és a nővéremnek is módjába állt segiteni, de mindez nem volt elég a bejutáshoz, igaz háromszoros túljelentkezés volt. Megtelefonáltuk az eredményt - részemről az eredménytelenséget - amire az  volt válasz: tudtam! Akkor éreztem , hogy egy óriási pofont kaptam az élettől - talán nem is érdemtelenül, és tudomásul vettem, hogy nővéremmel való kapcsolatom tovább fog lazulni, ha ő elmegy és én itthon maradok. 

              Aznap amikor haza érkeztünk apám rettenetesen berugott. Nem volt ez szokása, de előfordult vele nagy ritkán. Amikor anyám megkérdezte , hogy miért tette, azt válaszolta  örömében, hogy a nővérem bejutott, és bánatában , hogy én nem. Éreztem ,hogy mindenkiben maradt egy tüske aminek egyedül én voltam az okozója, és pontosan akkor amikor mondenkinek örömöt akartam okozni , szerezni-  úgy istenigazából, magamnak is- hiszen ezzel akartam törleszteni , korábban elkövetett kisebb , vagy nagyobb büneimért. Igaz, akkor egy kicsit másképp fogalmazódtak meg a dolgok bennem.

              Hazaérkezésünk után két három héttel a sors vagy nem tudom micsoda teljesen fejére állitotta családunk életét. Ne haragudj , de ami most következik azt nem tudom tovább mondani.