1. rész

„Olyan az élet amilyennek látod,

van sok ellenséged s néhány jó barátod.

Kit szívedbe fogadsz, melletted áll

és érted vállalja a halált.”

(Dark)

1. fejezet – A kezdet

Sana a hatévesek boldog mosolyával hallgatta az édesapját, aki szinte átszellemülve mesélt neki egy kislányról, Kijkraamról, aki különös dolgokra volt képes. Olyan világban élt, ami egy átlagos ember számára elképzelhetetlen és teljességgel hihetetlennek tűnik. Az egyedi adottságaival megvolt a képessége rá, hogy jobbá tegye a világot és segítsen a gonoszok elleni küzdelemben. Megannyi szeretet lakott benne, amivel még nagyobb, még csodálatosabb egyéniséggé nőtte ki magát. Sosem panaszkodott, pedig amilyen erős volt a lelke, olyan gyenge a szíve, ami keserűséggel és fájdalommal volt tele. Végtelen, kifogyhatatlan szeretete mégis átsegítette minden problémán, mert

azok akik megérezték, mindig mellette álltak. És ahogy a kislány egyre nőtt, majd fiatal lánnyá serdült, megértette, hogy az élete nem olyan mint másoké, mert benne lakozik az elhunyt apja minden erejénél és tudásánál nagyobb hatalom. Mindig új és új képességeket fedezett fel magában, amiket ugyanúgy tudott hasznosítani, mint ahogyan elsajátította használni is. Egyszóval egy csodálatos teremtés volt, akit megjövendölt az ősrégi prófécia.

– És mi lett a kislánnyal mikor felnőtt? – kérdezte Sana izgatottan, miközben hosszú szőke haját csavargatta az ujjai között, és álmodozó szemekkel figyelt.

– Hát egy csodálatos, kedves, csodaszép felnőtt. – felelte az apja, befejezve a mesét, majd kedvesen elmosolyodott, és csókot lehelt kislánya homlokára. – Jó éjt kicsim! Most már ideje aludni! – azzal alaposan betakargatta a gyermeket, és az ajtóhoz lépve lekapcsolta a villanyt. Majd még egyszer lágyan visszanézett rá, mielőtt halkan kiment a szobából.

Sana szerette ezt a mesét, mert mindig azt képzelte, hogy ő az a Kijkraam, aki hihetetlen kalandjaival megmenti a világot a gonoszoktól, és a mindenféle képességével olyan kalandos élete lesz, ami szinte regénybe illő. Olykor behunyt szemmel tovább szőtte az apja által mesélt történetet, és élethűen átélt magában minden pillanatot.

Most is, ahogy behunyta a szemeit és aludni készült, az a mesebeli kislány járt a fejében. Minden álma az volt, hogy olyan legyen, mint ő, erős, magabiztos, határozott és szeretetre méltó. És bár nem fedezte még fel, de a hasonlóság jóval több volt köztük, mint azt valaha is gondolta volna.

Már-már mély álomba szenderült, mikor hangosabb beszélgetés ütötte meg a fülét. Az apja komor hangját hallotta meg, és az anyja élesebb, mérges szitkozódásait. Ezen nem is lepődött meg annyira, mert szinte mindennapos volt a szülei közötti vita. Jóval inkább izgatta a fülzendítő ajtócsapódás utáni különös, ismeretlen férfi suttogása. Mintha már hallotta volna ezt a hangot valamikor, mégsem tudta ki lehet a tulajdonosa. És bár nem akarta, de valami mégis arra késztette, hogy kimásszon az ágyából, és az ajtóhoz osonva hallgatózzon, majd résnyire kinyitva azt, ki is kukucskáljon. A folyosón égett a villany, így alaposan ki tudott kémlelni, de ott egyetlen lelket sem látott. Ezért lassan, óvatosan, figyelve rá nehogy zajt csapjon, előbbre lépett egészen a lépcsőhöz, és onnan nézett lefelé a nappaliba. Azonnal meg is pillantotta az apját, aki karba font kézzel hallgatta az idegent, és kis idő múlva elgondolkodva felelt neki.

– Tudom, de meg van kötve a kezem. Nem lehetek könnyelmű, már így is gyanús vagyok nekik.

– Valamit mégis tenni kell, Peter. Én sem lehetek ott mindenütt. – felelte az idegen, aki akkor lépett elő a takarásból.

Bár Sana nem látta jól, de a fekete ruhája, a sötét, rövid haja, a délceg tartása ismerős volt neki valahonnan. Mintha már álmaiban is látta volna ezt a testalkatot, és mintha az apja meséiben is szerepelt volna hozzá hasonló. De a hangja alapján, biztos volt benne, hogy már nem először járt náluk. Ettől viszont még érdekesebbé vált számára, és a kíváncsisága is egyre nőtt.

– Igazad van, és hidd el, tudom is, csak… – folyt tovább a beszélgetés, de a kislány már oda sem figyelt a szövegre, csak az idegen arcát próbálta meglátni, megpillantani. Ám hiába nyújtózkodott, leskelődött, az arc mindvégig árnyékban maradt. Hirtelen azt vette észre, hogy az apja már a kabátját veszi, és az idegennel együtt készülnek elhagyni a házat. Ekkor a fekete ruhás férfi, mielőtt kilépett volna a lakásból, még egy feszült pillantást vetett egyenesen a lépcső felé. Mintha csak megérezte volna a kíváncsi tekintetet, a szeme szinte beleolvadt a kislányba. Sana sietve hátrált kicsit, mert el akart bújni, de tudta, hogy már túl késő volna, hisz az idegen meglátta őt, és egyenesen ránézett azzal a mámorítóan égető, csillogó kék szemeivel.

Az ajtó becsukódott a férfiak mögött, de Sana egyedül maradva a folyosón, még mindig az idegen tekintetét látta. Nem tudta, és nem is értette miért taglózódott le ennyire, hogy mi az amitől egyetlen pillantás ekkora hatást képes gyakorolni rá. Idegesen megrázkódott, és ettől mintha észhez is tért volna. Tudta, hogy apja nagyon sokat van távol a munkája miatt, és szinte reggeltől estig dolgozik. Azt, hogy valójában mit, Sana nem is tudta, csakhogy a rendőrségnek segít a nyomozásoknál. Erre gondolva, különösen nehéz érzése támadt, de megpróbálta magától elhessegetni. Inkább visszaballagott a szobájába, és az ágyába fekve, megpróbált újból elaludni.