Végre elkészült a második fejezet - az iskola miatt nem nagyon volt rá időm rá. Remélem, ennek ellenére azért olvasható lett. :)

A nem kívánt harmadik

Öt óra.

Valentina gyorsan összepakolt; pedáns jelleméhez képest most azonban olyan szertelenül, trehányul, hogy amikor végignézett púpos bőröndjén, azt hitte, nem is az övé. Nem törődött vele, leült mellé és eltűnődött mindazon, ami előtte van még.

 Egy vonatút, Herefordból Doverbe, majd onnan át komppal a Franciaországba. Érkezés után, lehetőleg még azon a napon, vagy ha nem, akkor másnap találkozniuk kell Gerard D’ Amboise úrral, akinek a megbízása miatt most itt vannak. Gyakorlott utazásszervező lévén ez a gondolatsor alig egy perc alatt végigfutott az agyán. A következő lépésként városnézést tervezett, bár, ki tudja, hogy alakul minden. Ugyanis Gerard úr rendkívül szeszélyes természetű ember – ha jó a kedve, bőkezűen fizet a szolgáltatásaikért, ha rossz, akkor nem számíthatnak semmi jóra, sőt, szinte semmire.

Kopogtak a szobája ajtaján. Jól gondolta, a bátyja volt. Nekidőlve az ajtókeretnek, ujjaival türelmetlenül dobolt a fán. Lőporos, elegáns ruháját, amit a szobájában hagyott, egy ütött-kopott farmernadrágra és egy kockás ingre cserélte. Bár nagyon a szívéhez nőttek, méregdrága cipőitől is meg kellett válnia, s így kénytelen volt visszatérni rozoga csizmáihoz.

– Induljunk, a vonat egy óra múlva fut ki – mondta Vincent. Ellökte magát az ajtófélfától és egy ásítás közepette a folyosó felé fordult.

– Induljunk – kis habozás után felállt és követte a férfit kifelé.

A Gates család csak egy a sok közül. Nincs történelmileg meghatározó szerepük, nem voltak hősök, sem feltalálók, nem állnak rokoni kapcsolatban egy letűnt királyicsaláddal sem, ellenben a világháborúkban ők is részt vettek, de semmi kiemelkedőt nem vittek véghez – csak csodával határos módon mindegyik bevonult családtag épségben visszatért. Talán csak azért érdeklődnek mégis irántuk, mert bár teljesen átlagosak, pénzük az van. Nem is kevés. A másik ok, ami emelt rajtuk, hogy saját kúriával, bálteremmel rendelkeznek, mindezekkel egy hatalmas birtokon. Sokak nem is kedvelik őket. „Sznobok, csalók!” – szokták mondani. Erre pedig megvan a jó okuk, hiszen a Gates-ek büszkén hordják fenn orrukat, nem törődnek másokkal, mások véleményével, ellenben elvárják, hogy ha kell, ha nem, de bókoljanak nekik. Csalónak azért nevezik őket, mert senki se tudja, honnan az a tömérdek pénzük. Azt szintén nem tudja senki, hogy mikor jöhettek Herefordba. Amióta világ a világ, a Gates-ek ott laktak, ahol most, Herefordtól kicsit távolabb. Valamiért képtelenek elszakadni a kúriától. Ezt az bizonyítja, hogy eddig tizenhétszer minősítették lakhatatlanná, de ahelyett, hogy megszabadultak volna tőle, ottmaradtak és felújították. Ezért a kúria arculata többször is megváltozott, már nem is hasonlít az eredeti, Wilhelm Gates által megtervezett és felépítetett épületre, amit 1653-ban fejeztek be. (A család saját időszámítása is innentől kezdődik.)

A lehető legtöbb helyen átépítették, ám a kúria főcsarnokát változatlanul hagyták, minden alkalommal. A főbejárat pontosan a közepénél szeli ketté a csarnokot. Az ajtóval szemben két egymással szembefordított lépcső található, melyek az első emeletre vezetnek. Kettejük találkozásánál, a bejárattal szemben, egy mester keze alól kikerült, csiszolt üveges, mahagóni ajtó áll, színarany kilincses, a báltermet rejti maga mögött. A csarnok falát, körbe portrék díszítik, a Gates família eddig élt összes sarja megtalálható rajtuk.

Valentina és Vincent a csarnok lépcsőjén surrant lefelé, ezer kalandot megjárt csizmájuk kötelességtudóan egy hangot se adott ki. Nem tartozott legkellemesebb élményei közé az itt töltött idő, most mégis bűntudat fogta el, hogy itt kell hagynia a kúriát. Valentina szívéhez mindig is közel álltak a művészetek s a csarnok maga volt egy műalkotás, a portrék a falon, illetve a fejük felett lógó, virágmotívumos kristálycsillár csak hab a tortán. Ahogy haladtak kifelé, egyik ember korszakát a másik után hagyták el. A lépcső tetejétől kezdődő portrék egyre mélyebbre merültek az évszázadokban, ahogy az ajtó felé haladtak. Közvetlen a remekmívű főbejárat mellett volt a legelső felkerült festmény, mely Wilhelm Gates-et ábrázolta. Pufók arcú, zord tekintetű ember állt szemben vele, akinek büszke s elégedett mosoly ült az arcán, tudván, hogy valami csodát alkotott. Sötétszürke, fekete mintás, brokát ruházata az akkori idők emlékét idézte vissza. Bal kezével pipát tartott a szájához, középső ujján borostyángyűrű fénylett. Valentina egész rokonszenvesnek találta, bár azt a gyűrűt inkább a saját ujján szerette volna látni.

Kilépve az ajtón, megszaporázták lépteiket, ahogy csak bőrönddel a kezükben tudták. Szerették volna elkerülni a találkozást a család házőrzőjével. Késő; ahogy rátértek a kúria előtt elterülő park kavicsos útjára, nehéz léptek ütötték meg fülüket. Már szinte futottak, Valentina elöl, mögötte Vincent, közben igyekeztek a lehető legkisebb zajt csapni, hisz most épp szökés közben voltak, ám minden igyekezetük ellenére az üldözőjük nyert. Vincent mellett egy hatalmas test húzott el és rávetette magát Valentinára. A nő ijedtében eldobta bőröndjét, majd arccal az égnek elterült a földön. Nehéz mancsok nyomták a földhöz, alig bírt megmoccanni alattuk. Majd kapott egy adag nyálat is az arcára. Vincent erősen rázkódni kezdett, de nem ám félelmében! Igazán nem vallott rá, de a hasát fogva nevetett, kis híja volt annak, hogy ne kerüljön ő is a földre. A Valentinát földre döntő bestia egy ormótlan nagy bernáthegyi kutya volt, becsületes nevén Theodore, de mindenki csak Teddy-nek hívta, tekintettel nem mindennapi méreteire. Már az első nap gondjaik adódtak vele, főleg Valentinának, hiszen amikor először meglátta, ugyanúgy járt el, mint most, csak akkor a nő egy méregdrága ruhát viselt. Utána kétszer is meggondolták, hogy kimennek-e a parkba egyedül sétálni.

– Ne röhögj már! Segíts! – sziszegte Valentina.

– Assoyez-vous, Teddy! – utasította a férfi a kutyát. Teddy abbahagyta Valentina arcának tisztára nyaldosását, leugrott róla és leült Vincent elé. A férfi mosolyogva megsimogatta.

– Te rühes bolhazsák! – zihált Valentina, a szemei csak úgy szikráztak. – Ha még egyszer erre járok és te még mindig itt vagy, esküszöm, bundát csinálok belőled! Megértetted?

Teddy hátranézett és értetlenül vakkantott.

– Élvezd csak az életet, amíg lehet – fenyegetőzött tovább, de nem ért el látszólag eredményt.

– Hiába fenyegetőzöl, nem érti. Egyrészt azért, mert csak egy kutya, másrészt pedig: Teddy francia.

A herefordi pályaudvar nem is volt olyan messze a kúriától, mint ahogy először gondolták. Bár gyalogszerrel közelítették meg, mégis hamar eljutottak oda. A vonat tíz perc múlva indul, ezért aztán igyekezniük kellett, szerencséjükre tegnap már megvették a jegyeiket a világháló segítségével, így legalább azzal nem kellett bajlódniuk. Valentina áldotta az eszét, amiért már három napja a kezükben tarthatták a Herefordból való szabadulásuk kulcsát. Minél hamarabb elhagyni ezt a városkát, annál jobb.

Már épp a csomagjaikat pakolták fel, amikor egy elég langaléta kalauz lépett oda hozzájuk.

 – Vincent és Valentina Shepherd? – kérdezte erős angol akcentussal.

– Igen – mondta egy pillanat habozás után Vincent. Ez a név cserebere gyakran megzavarta már őket. Nem egyszer fordult már elő velük, hogy csak harmadik, negyedik próbálkozásra jöttek rá, hogy őket szólítják.

A kalauz Valentinára pillantott, aki egy jól betanult műmosollyal az arcán biccentett neki. A férfi zavartan nézett végig rajtuk, majd mintha valami kellemetlen odort érzett volna, felhúzta az orrát az égbe. Valentina és Vincent gyanakodva összenézett, egyikőjük se értett semmit.

– Kérem, fáradjanak velem – mondta tovább az orra mögül letekintve.

– Megtudhatnánk, hogy hova?

– A vonat elejébe – olyan megvetően válaszolt, hogy Valentina egészen belevörösödött. – Az úr, aki küldött, azt mondta, hogy minden körülmények között kísérjem önöket oda hozzá, hogy mi okból, arról fogalmam sincs – újra végigmérte őket – hiszen maguk nem éppen odavalóak.

Valentina már lassan ott tartott, hogy egy pofonnal gazdagodva küldi vissza az úrhoz a kalauzt, de végül meggondolta magát, mert a vonat perceken belül elindul. Vincent megigazította a piros-fehér kockás kendőjét a nyakában, majd a bőröndjeikért nyúlt, de a kalauz közbeszólt.

– Ne fáradjon, a csomagjaik előre lesznek szállítva. Jöjjenek!

Lesütött szemmel követték az arrogáns férfit, néha-néha egymásra sandítottak, mindig a másiktól várva valami választ, de mindkettejük tanácstalan volt. Valentina hátrapillantott a csomagjaikat keresve, amiket valóban utánuk hoztak. Aztán felszálltak a vonat elejére, ahol különös látvány fogadta őket. A jól megszokott, négyszemélyes fülkék helyett a duplájára hízott szobák sorakoztak egymás mellett, az első vagon bal oldalán. Ezt egy keskeny rész választotta el a vagon jobb részétől, ahol már fülkéket találtak, de azok is nagyobbak voltak, mint a jól ismert változataik a harmadosztályon. Ehhez a vagonhoz ráadásul tartozott még egy külön étkező kocsi is. Nem véletlenül nevezték ezt az első osztálynak.

Nem győztek csodálkozni, amikor beléptek ide, hisz eddig csak a szutykos felét ismerték a vonatoknak, de itt nem hogy szutyok, por sem volt. A felszerelt légkondíció szele megcsapta a hátukat, amikor beléptek a jobb oldali részleg üvegfalas kabinjai között húzódó folyosóra. Először csontig hatoló megrökönyödés, majd meglepetés, végül zavar járta át őket. A kalauz jól mondta: ők nem idevalók. A kabinokban jól öltözött nők és férfiak ültek, voltak, akik egyedül, voltak, akik társaságban múlatták az időt. Közben egyik helyről a másikra futkostak a pincérek, kerek ezüsttálcákkal a kezükben. A kalauz becsukta mögöttük az ajtót, de még előtte odasúgta: „Viselkedjenek rendesen; az uraság a nyolcas kabinban várja önöket.” Így hát elindultak hátra, hozzásimulva az üvegfalakhoz, nehogy elállják a sürgölődő pincérek útját. A falak hangszigeteltek voltak, mégis hallhatták a bentiek harsány nevetését. Abból a fajtából valóak, akiket Valentina ellenszenvesnek ítélt. Puhány gazdagok, mint Velor Gates.

Ahogy haladtak hátra, egy csuhás férfin akadt meg a nő szeme. Egyedül ült a kabinjában, a kezeit a mellkasán, a ruhája ujjában tartotta. Csuklyáját az arcába húzta, fejét lehajtotta. A megszólalásig hasonlított egy szerzetesre, azzal az érdekes különbséggel, amit Valentina az övére csatolva talált. Egy kis táska volt az, félig felnyílt fedele alól üvegcsék kandikáltak ki. Nem túl gyakori errefelé, de valószínűleg alkimista lehetett.

A leghátsó fülkében egy termetes öregúr ült. Az őszi divatnak megfelelően volt felöltözve, piros sála alól patyolatfehér ing kandikált ki, címeres öltönyt viselt s ehhez passzoló, galambszürke, bőszáru nadrágot. Egyedül krokodilbőr cipője árulkodott arról, hogy egy igen gazdag emberrel volt dolguk. Történetesen Gerard D’ Amboise professzor úrral. Szeszélyes természetétől eltekintve, minden pletykás vénasszonyt kenterbeverő beszélőkészsége és csípős angolhumora miatt tarthatta csak magát Valentináék barátjának. Szivarozás közben a mellette ülővel folytatott komoly eszmecserét valamiről, amikor Valentina benyitott.

– Salutations! – köszönt derűsen az öreg, szivarját azonnal eloltotta és a tartóba helyezte.

– Salut! – mondták kórusban s szinte egyazon pillanatban is lepődtek meg. Gerard mellett egy számukra jól ismert ember ült.

– Velor! – kiáltott fel ijedten Valentina. – Mit keresel te itt?

D’ Amboise úr bozontos szemöldöke egyből a homloka tetejére szaladt.

– Nahát, ismerik egymást?

– Mondhatjuk úgy is – válaszolta Velor.

– Mi az, hogy „mondhatjuk úgy is”? Most ismerik egymást, vagy sem?

– Ismerjük, legalábbis eddig azt hittem.

A férfi és Valentina egy ideig méregették egymást, mire Vincent zavartan megköszörülte a torkát. A fülkében hirtelen nagyon feszült lett a légkör. Valentina mindenki mást felnyársalt volna tekintetével, Velort is igyekezett, ám nem várt eredményt ért el. A férfi elmosolyodott, mire a nő elkapta a tekintetét róla.

– Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Üljetek le! – igyekezett kissé megtörni a hármójuk számára kellemetlenné vált légkört, úgy ahogy sikerült is neki. Egyedül Velor élvezte helyzetét.

Vincent élvezettel hagyta magát belesüppedni a bársonyhuzatos ülésbe, közben megengedett magának egy hangtalan sóhajt, melyre már annyira vágyott. Nem volt az igazi, de jól esett, hogy végre megpihentetheti kék-zöld színben pompázó derekát. Csak ezek után volt hajlandó mással is foglalkozni. Közben elindult a vonat.

– Gerard, minek köszönhetjük, hogy megelőlegezte a találkánkat? – kérdezte.

– Ó, egy nagyszerű és egy kevésbé nagyszerű dolog miatt – Velorra nézett, majd megköszörülte újfent a torkát. – Velor, megkérhetem, hogy egy kis időre hagyjon magunkra minket? Ne aggódjon, nem leszek olyan hosszú, mint az előbb. Kiváló beszélgető partner volt eddig, nem akarom sokáig távol tartani.

– Természetesen. Nem az én dolgom, már itt se vagyok – mondta a férfi és elhagyta a fülkét. Az étkezőkocsi irányába indult.

Amikor Velor távozott, Gerard leengedte a bíborszínű redőnyöket az üvegfalakon. Néhány éve, amikor ezen a vonaton utazott, még sehol se voltak ilyen redőnyök, az ember ezért magánügyeit csak a hálófülkékben intézhette, legyen szó akár egy szerelmi fellángolásról, vagy bármi más, sötét, halasztást nem tűrő dologról. Elégedetten vette tudomásul, hogy végre sikerült megoldani a problémát – ugyanis rengeteg panasz érkezett már a magánszféra alkalmankénti megsértése végett.

– Először kezdje a nagyszerű dologgal, ránk fér végre valami jó – mondta Vincent, befészkelve magát két nagyobb díszpárna közé.

– Nem áll szándékomban elmondani, mert lényegtelen. Nem bájcsevejért kerestem fel magukat – mondta komoran D’ Amboise. – Míg nem találkoztam Gates úrral, meg voltam győződve róla, hogy sikerrel teljesítették a küldetésüket. Ám, mint megtudtam, a helyzet egyáltalán nem ilyen rózsás.

– Ezt csak Velor látja így – legyintett kényelmesen Valentina. – Mi rendesen elvégeztük a munkánkat, a Bethany Gilmore testét birtokló démon pedig visszaszállt porhüvelyébe.

– Feltéve, ha volt neki egyáltalán – tette hozzá Vincent.

– Gúnyolódjanak csak, de a kártérítést nem nekem kell kifizetnem.

– Milyen kártérítést?

– Most soroljam fel, miben tettek kárt? Na, jó – Gerard a méretes zsebébe nyúlt és elővett egy papírost.

Először a kevésbé tekintélyes összegű károkat sorolta fel, mint például a több helyen megrepedt, a kijáratoknál szénfeketévé égett márványpadlót, vagy a ripityára tört étkezőasztalokat. Utána belevágott a közepébe. A herendi porcelán étkészlet, ami az asztalokon volt, szintén nem úszta meg a kalandot, valamint a bálterem közepén függő kristálycsillár tartószerkezete is megadta magát utólag és úgy, ahogy volt, lezuhant – ez nem feltétlenül az ő hibájukból keletkezett, de mivel pont azon az estén szállt alá, ezért az ő számlájukra írták ezt is.

Egy pillanatig némán meredtek egymásra a társak, majd Vincent megköszörülte a torkát és előrébb hajolt ültében. Beletúrt dús, fekete hajába, közben próbált úrrá lenni feszültségén. Valentina kevésbé volt ilyen nyugodt. Az összeg, amit Gerard a lista végén felolvasott, jócskán kihozta a sodrából.

– Ez nevetséges! Nem is a mi hibánkból esett le az a csillár!

– Igen. Órákkal később szakadt le – tette hozzá Vincent.

– De amíg be nem tették oda a lábukat, addig nem volt semmi baja. Én sem értem, miért akarják ezt is magukkal kifizettetni, de ez van. Őszintén sajnálom.

– Hát ezzel most ki vagyunk segítve – morogta Valentina. D’ Amboise elégedett arcára pillantva egyből tudta, hogy mi következik, de nem volt kedve neki rákérdezni. Helyette Vincent szólalt fel:

– Most mit kéne tennünk? – kérdezte unott hangon a férfi.

Gerard elmosolyodott, majd egy lepecsételt borítékot húzott elő a táskájából és átadta Vincentnek. A pecsét címerén egy farkas fej volt, hasonló, mint amilyen Gerard öltönyén díszelgett. Vincent feltörte a pecsétet, közben Valentina a munkaadójukkal nézett farkasszemet. A benne lévő rózsaszín levéllel már számtalanszor találkoztak pályafutásuk alatt, általában akkor, amikor tartozásuk volt. Ilyenkor jött Gerard, mint felmentő sereg és kihúzta őket rendszerint a kelepcéből – természetesen valamilyen szolgálatért cserébe.

Tisztelt barátom!

Fülembe jutott az aggasztó hír, miszerint: Párizsban egyre több az eltűnt és a hirtelen elköltözött. Ez három-négy hónapja kezdődhetett, de egyenlőre nem tudjuk semmi konkrét eseményhez hozzákötni, ezért tulajdonképpen vakon kell a nyomozást elkezdenie. Valószínűleg megint valamilyen istentelen lény keze van a dologban, de nem tudunk semmi biztosat. Amíg nem talál megfelelő bizonyítékot az hirtelen bekövetkező népességcsökkenésre, addig minden körülmények között tartózkodjon Párizs közvetlen közelében!

Leon Dumont tiszteletes

Megjegyzés: szállást és meleg ételt tudunk biztosítani a kolostorunkban.

– Úgy vélem, ez kicsit zavaros – mondta Vincent, miután felolvasta a levelet. – Nem tudnak semmit az egészről, csak azt, hogy van és ennyi az egész. Nem felderítők vagyunk, Gerard, hanem végrehajtók.

– Jól tudom. Amikor „végrehajtósdit” játszanak, általában abból nem származik semmi jó, ezért úgy gondolom, hogy a felderítésből nem lesz újfent katasztrófa. Könnyű feladatnak ígérkezik, szerintem.

– Még szép, hiszen ez egy D kategóriás küldetés! – förmedt rá Valentina a férfira, miután ő is elolvasta az ajánlatot. – Egy zöldfülűeknek való feladatot akar a nyakunkba sózni!

– Bocsásson meg, ha ez sérti az önérzetét, de mostanában úgy is teljesítenek, mint egy zöldfülű. Hány hete nem kaptak rendes fizetést? Négy-öt? Ráadásul: ahhoz képest, mekkora összegű tartozásból húzom ki magukat, egy elég egyszerű feladatot kaptak.

– Hát ez…

– Én elfogadnám a helyedben – szakította félbe Vincent a nőt. – Bár valami trükköt sejtek. Ennyi pénzért egy ilyen piszlicsáré feladat! Nem hiszem, hogy ennyi lenne az egész.

– Tudom, milyen ravasz ember hírében áll, Vincent, ám megnyugtathatom: én se tudok maguknál többet.

Őszintének tűnt, bár Gerard szeszélyes természetén mindig is nehéz volt kiigazodni.

Valentináék összenéztek. Már olyan rég ismerték egymás gondolatmenetét és gesztusait hogy egyetlen röpke pillantással is kommunikálni tudtak egymással. Meg is volt a válasz.

– Elfogadjuk – mondta Vincent. A levelet lefektette az ablak alatt lévő asztalkára, majd lecsatolt az övéről egy ökölnyi dobozkát. Egy pecsét lapult benne. Miután rányomta a papíros aljára, egy apró, kékszínű madár alakja rajzolódott ki a rajta, mely egy nagy rózsa felett repül el. Átnyújtotta a lapot Valentinának, aki megismételte a pecsételést. Az ő jele egy rózsákkal körülölelt kis tőr volt, piros színű.

D’ Amboise biccentett, összehajtogatta és visszatette a borítékba, majd becsúsztatta a többi közé.

– Legalább pihenhetünk egy kicsit – Valentina nyújtózott egyet, majd, mint aki jól végezte dolgát, követte Vincent példáját és befúrta magát a díszpárnák közé.

– Na, ugye! – Gerard felhúzta a redőnyöket. – Gates úrnak lehetne szólni, hogy már visszajöhet. Valentina, megkérhetem…?

A nő kelletlenül bólintott, majd elindult Velor után.

– Végre, hogy kiment – D’ Amboise úr furcsálló pillantására könnyedén elvigyorodott. – Ne értsen félre, nincs semmi bajom vele. De a jelenlétében nem gyújthatok rá. Igazán lekötelezne, ha megkínálna egy szivarral, Gerard.

– Nem valami egészséges a maga korában ez.

– Tudom, tudom. De hát mégiscsak egyszer élünk, nemde? Akkor meg mi értelme van a dobozában hagyva elpazarolni egy ilyen szép, kubai szivart?

Gerard cinkos mosollyal az arcán átnyújtotta a fémdobozkát, majd ő is rágyújtott.

– Teljesen igaza van, barátom. Úgy látszik, rokonlelkek vagyunk.

– Valóban. De ennek a sok jónak nemsokára vége van.

– Ezt hogy érti?

– Mi megyünk vissza a harmadosztályra, hiszen oda szól a jegyünk – válaszolta Vincent a lehető leggyámoltalanabbul.

– Hát, igen, ez igaz. De milyen jó, hogy gondoskodtam róla, hogy velem utazhassanak!

– De még mennyire! – szippantott egyet. – Bitang jó ez a szivar!

Mindketten jóízűen felnevettek.

Valentina eközben az étkezőkocsi felé vette az irányt. Tudta jól, hogy Gerard csak azért küldte pont őt Velor után, hogy a háta mögött szivarozhassanak egy jót. Túl jól ismerte őket ahhoz, hogy ezt tudja. De ettől függetlenül semmi kedve se volt a férfi után menni. Nem volt számára szimpatikus már az első találkozásuktól fogva. Ő is csak egy a puhány gazdagok közül, akik azért teszik a szépet másoknak, csak hogy jó kapcsolatokat építhessenek ki egymás között. Nem szól másról az életük, mint a pénzről. Mindegyikőjük azt hiszi, hogy drága ajándékokkal megvásárolható az emberek barátsága. Velor is azzal a horribilis összegű nyakékkel! Nevetséges!

Elérte az étkezőkocsit. Azt gondolta, hogy néhány perc alatt visszatér majd a férfival Vincentékhez, de tévedett. Amint megérintette a másik kocsiba nyíló ajtó kilincsét, egy kés hegyével találta szemben magát. Csak egy kis lépés kellett volna, hogy túl közel érjen hozzá. Majd hallotta a megrémült bennlévők hangját és egy nő hisztérikus sikolyát. Benyitott.

Közvetlen előtte, ott állt háttal Velor.

– Mi a csuda folyik itt?

A férfi halálra rémült és tanácstalan arcából nem tudott meg sokat. Aztán meglátta a tőr gazdáját. Ugyanaz a csuhás ember volt az, mint akit a szomszédos fülkében látott meg! Amint meglátta Valentinát, sarkon fordult és eltűnt a szemben lévő ajtó mögött.

– Te maradj itt és szólj Vincentnek! – utasította a férfit futtában, bár nem volt benne biztos, hogy meghallotta. Előtte még kirántotta az ajtóból a tőrt.

A csuhás a konyhában lyukadt ki. Nem állt meg egy pillanatra se és amit csak ért, lábosokat, tányérokat, mind a földre rántotta. Valentina könnyedén átszökkent felettük, mint egy szarvas. A egy fiolát vett elő az övéről és közvetlenül a nő lába elé hajította. Valamilyen erősen gyúlékony folyadék lehetett benne, mert a linóleum padló lángra lobbant, ahol érte.

– Ki maga? – kiáltotta Valentina át a tűzön a férfinak.

Nem válaszolt, nyomban felnyitotta az ablakot és rutinos módon kimászott rajta.

Valentina leakasztotta az ajtó mögött lévő fogasról az egyik szakácsruhát, a csaphoz szaladt és beáztatta az egész anyagot. Elég kellemetlenül érte a hideg víz a bőrét, de megérte: épségben átjutott a tűzön. Követte a menekülőt az ablakon át, fel a vonat tetejére.

A hetven kilométer per órával száguldó vonat menetszele jócskán lelassította odafent. Nagyon óvatosan lépdelt odafenn és minden adandó alkalommal megkapaszkodott, amiben csak tudott. A menekülő se járt jobban, ráadásul őt még a csuhája is korlátozta, emiatt aztán egy rántással megvált tőle. Egy rendkívül kigyúrt férfit rejtett a ruha. Felsőtestét két öv takarta még, melyeken késeket és tőröket, valamint további fiolákat tartott. Mellkasán számos sebet vélt felfedezni. Amikor tovább igyekezett futni, kopasz tarkóján egy különleges tetoválást vett észre.

Valentina talpra állt.

– Álljon meg! – kiáltott utána, ám amikor nem engedelmeskedett, elhajította a tőrt, amit magával hozott. A férfi épp átugrott volna a következő vagon tetejére, amikor a tőr a vádlijába csapódott. Fájdalmában felkiáltott, majd gyorsan kirántotta a sebéből. A penge a vonat tetején maradt. Valentina, kihasználva a férfi pillanatnyi zavarát, rávetette magát, még mielőtt az át tudott volna ugrani a másik vagonra. Nem éppen nőies módon birkózott a férfival, erős karját igyekezett leszorítani, ám nem volt elég erős hozzá. A kopasz elkapta a nő karját és olyan erőset szorított rajta, hogy Valentina feljajdult és elengedte a férfi csuklóját. A másik nyomban taszajtott egyet rajta és a nő került alulra. Valentina igyekezett kikerülni ebből a roppant előnytelen helyzetből, de nem sikerült neki lelökni magáról a nehéz súlyt. A kopasz megragadta a torkát. Valentina levegőért kapkodott, de közben igyekezett megőrizni a nyugalmát, ahogy tanították neki még régen. Ha pánikba esik, annál több levegőt használ el és annál hamarabb fullad meg. Ám bárhogy is próbálkozott, bármennyire is akarta, hogy nyugodt legyen, képtelen volt rá, olyan erővel fojtogatta a férfi. Volt még egy ötlete, még mielőtt feladja. Látta, hogy a tőr nem messze esett le tőlük, ott van mellettük. Szabad kezét kinyújtotta feléje. Nem tudta megfogni, csak megérinteni. De az is elég, ha megfelelő szögbe tudja fordítani! Tovább próbálkozott, ám már egyre erőtlenebbül. Vége – gondolta magában, amikor a tőrt a fojtogatója arrébb lökte. Felnézett rá. Hogyha meghal, majd a túlvilágon felismerje gyilkosát és bosszút álljon rajta. A férfi szeméből vad vérszomj tükröződött, már-már állatias. Valentina lassan kezdte elveszíteni az eszméletét, amikor hirtelen megjelent Velor és lerángatta a róla a kopaszt. A nagy dulakodásban még egyet be is húzott a merénylőnek, de az meg se érezte! Eleredt az orra vére, de komolyabb kár úgy tűnik nem keletkezett rajta. Elvigyorodott, majd, mintha teljesen természetes lenne, lefejelte Velort. A férfi szinte azonnal elájult, nem volt vele tovább gond. A kopasz azonban úgy gondolta, hogy befejezi, amit elkezdett. Előrántott egy kést és Velor fölé hajolt, hogy elvágja a torkát, amikor megint eltérítették gyilkos szándékától. Most történetesen Vincent pisztolyából kirepülő egyik golyó volt a vétkes. Itt már nem volt mit tenni. Kések a pisztoly ellen. Már nem volt fölényben, ezért visszavonulót fújt. Átugrott a másik vagon tetejére.

– Azonnal álljon meg, vagy lelövöm! – üvöltött utána Vincent.

A férfi engedelmeskedett. Vigyorogva megfordult, egyenest Vincent szemébe nézett, majd elővett egy fiolát az övéről.

– Még találkozunk, Rosenkreutz! – azzal földhöz vágta az üvegcsét. Piros füst keletkezett, ami elnyelte a férfit, Vincent hiába lőtt rá. A golyó akadálytalanul keresztülrepült a füstön.

Velor néhány óra múlva tért csak magához. Néhány percnyi, értetlen pislogás után végül rájött, hol is van pontosan. A saját hálófülkéjében, az ágyán. Először fogalma se volt róla, hogy kerülhetett ide, de aztán lassan derengeni kezdett neki.

Olyan hirtelen hasított a tudatába a korábbi emléke, hogy hirtelen felpattant az ágyáról. Túl hamar mozdult az állapotához képest, meg is érezte rögtön a mellékhatását. Erős fájdalom nyilallt a homlokába.

– Csak lassan, Gates úr! – egy nő hangját vélte hallani, bár először azt hitte, csak képzelődik. Minden olyan homályosnak tűnt és zavarosnak, hogy pillanatnyilag még azt is elfelejtette, amitől az imént úgy megijedt. Erőtlenül visszahanyatlott az ágyára.

Egy szőke hölgy hajolt föléje. Esküdni mert volna, hogy még soha életében nem látta, de mégis nagyon ismerősnek tűnt. Hatalmas, kék szemei voltak, amelyek egészen lenyűgözték a férfit és megnyugtatták. A hangja lágyan csengett a fülében és akkor úgy érezte, mintha a mennyekbe került volna. Az angyala elmosolyodott és egy vizes borogatást helyezett Velor bal szemére. Gyöngéden, mintha porcelánból lett volna, végigsimította a férfi arcát.

Már épp elfordult volna tőle, amikor Velor elkapta a csuklóját.

– Ki maga?

A szőke hölgy ismét elmosolyodott. Velor szemébe nézett, majd minden hallható válasz nélkül kisétált az ajtón.

A férfi lehunyta szemeit és mosolyogva, egyetlen drága névvel az ajkán, álomba merült:

– Angela.

Valentina még életében nem unatkozott annyira, mint most. Bár a legtöbb ember egy olyan halál közeli élmény után, mint amely őt érte néhány órája, inkább nyugton maradna élete végéig, Valentina mégis újabb kaland után vágyakozott. Most azonban be kellett érnie az állomáson ácsorgó vonat ablakán át való bámulással. Ugyanis a merénylet után rendőrt hívott az egyik utas és most a drágalátos, kékmellényes kopók itt szimatolnak a vonaton, amit persze, megállítottak és kiürítettek. Egyedül ő, Vincent, Gerard és a lassan már három órája eszméletlen Velor maradtak a vonaton. De közülük senki se tartózkodott a közelében, hogy legalább egy beszélgetéssel enyhítsenek halálos unalmán.

A rendőrök lázasan keresgéltek a vonaton és minden szemtanút ki is kérdeztek, aki csak látta a merényletet. Miután végeztek, elengedték az utasokat. Valentináék is mehettek volna, ám Gerard nem engedte, hogy a nélkül menjenek tovább, hogy ki tudták volna kérdezni Velort. Az öreg biztos volt benne, hogy valamiről tudomást szerezhetett, vagy láthatott az áldozat, amiért az életére tört az a fickó. Különben ennyi ember előtt nem próbálta volna eltenni láb alól. Egy őrült sorozatgyilkos is – általában – szemtanúk nélkül öl, különben túl nagy lenne a kockázata annak, hogy lebukjon. Ám Velor támadója még az arcát is megmutatta neki, ami talán nagy hiba is lehetett volna számára – ha a fantomképről ki lehetett volna deríteni, ki is ő valójában. Valentina, szerencsére nem kapott sokkot a történtek után, így amint megérkezett a rendőrség, nyomban tudott személyleírást adni. Kiváló kép készült a támadóról, pontosan úgy nézett ki, mint ahogy látta, ám a nyomozók néhány perc kutakodás után szárazan kijelentették, hogy nem szerepel ilyen ember az adatbázisukban. Felmerült bennük a kétely, hogy netalántán, Valentina tévedett és legalább századszorra feltették nekik a kérdést: „Biztos, hogy ezt az embert látta?” Ő pedig százegyedszerre is igennel válaszolt. Arról a furcsa tetoválásról is mesélt, amit a fickó tarkóján látott, de nem jártak eredménnyel. Még Vincentnek se nagyon akartak hinni. De mivel ketten is ugyanolyan személyleírást adtak, ezért kénytelenek voltak munkába állni. Az óta már vagy egy óra is eltelt, látszólag eredménytelenül.

Valentina megtapogatta a nyakát. Annak a férfinak az ujjlenyomatai ottmaradtak a torkán, jó ronda véraláfutásokat hagyva. Megesküdött, hogy amint a kezei közé kerül a pasas, törleszti vele a számlát. Még szerencse, hogy nem láthattak annyian, hogy legyőzték, mert akkor biztosan elsüllyedt volna szégyenében. Ha bárki megtudná a rendnél, hogy elvesztett egy küzdelmet, igen csak elcsodálkozna, és akkor ugrik a tekintélye…

Viszont az még inkább csodálkozásra ad okot, hogy Valentina életében először várta Velor ébredését. Persze, nem azért, mert hirtelen szerelem lobbant volna fel a szívében, amiért megmentette! (Ettől a gondolattól nagy unalmában nem egyszer nevetnékje támadt.) Még akkor se lett volna hajlandó köszönetet mondani neki, ha kényszerítik rá. Csak azért várta, hogy a rendőrök őt is kikérdezhessék és tovább mehessenek. Különben se szabadna olyan sok időt tölteniük hivatalos személyekkel. A hamis irataik adtak némi biztonságérzetet nekik, de cseppet se garantálták, hogy nem buknak le. Ostobaság volt részükről megvárni a rendőröket. Minden feltűnés nélkül leléphettek volna és nem kéne most egy fülkébe zárva várnia a jó szerencsét.

Már félálomban volt, amikor megjelent a fülke ajtaja előtt Velor, egy borogatást szorítva a bal szeméhez. Valentina úgy tett, mintha édesdeden aludna a bársonykanapé karfájára dőlve, innét kifigyelhette a férfi reakcióját. Megállt az ajtó előtt és néhány másodpercig figyelte őt. Pont ezt várta. Ha „ébren” lett volna, biztos nem kockáztatná meg, hogy ilyen feltűnően bámulja. Így aztán kényelmesen végigjáratta rajta a szemét és csak akkor vörösödött el, amikor Valentina elvigyorodott.

Leplezve zavarát eltátogta, hogy bejöhet-e, mire a nő bólintott. Nem sok mindent tudott felsorolni, ami ennyire szórakoztatta, mint az, hogy bosszanthatja Velort. Ez persze kölcsönös volt – csak ő nem tudott róla. Viszont azt szerette volna a legjobban, ha a férfi egyszer és mindenkorra lekopik róluk.

– Veled meg mi történt? – színpadiasan a saját arcához kapott, mintha egy legyet akart volna leütni, közben úgy elkerekedtek a szemei, hogy Velor egy ideig tényleg azt hihette, hogy Valentina aggódik érte. Csak néhány pillanattal később ébredt rá, hogy a nő csak gúnyt igyekszik űzni belőle.

– Á, csak egy monokli – mutatta be újdonsült barátját az arcán. – Semmiség. Viszont nem emlékszem, hogy azok a zöld foltok az nyakadon néhány órája ott lettek volna.

– Biztos azért nem emlékszel, mert három órát voltál kiütve. Egek, neked aztán van súlyod! – gúnyolódott Valentina.

– Ezt hogy érted?

– Én és Vincent cipeltünk be a hálófülkédbe.

– Hmm, el tudom képzelni – mosolygott vissza Velor, elengedve a füle mellett a testsúlyára kimért gúnyt (ami különben teljesen alaptalan volt) és Valentinához hasonlóan, kajánul elvigyorodott. – Remélem, nem erőltetted meg nagyon magadat.

– Ó, te csak ne aggódj értem. Kemény kiscsaj vagyok, nem árt nekem semmi! – felelte kissé nagyképűen.

– Épp azért mentettelek meg, mert nem árt neked semmi – vágott vissza Velor. – Különben szívesen tettem, és amiért ennyire hálás vagy nekem, máskor is megteszem.

– Isten őrizz, hogy utána megint nekem kelljen ájultan elvonszolni a csatatérről!

Még ki tudja, meddig folytatták volna egymás sértegetését, amikor végre Vincent és Gerard megérkezett egy rendőrrel a sarkukban

– Jaj, úgy tűnik, nem sikerült szegény Velort kiidegelned! – mondta Vincent, amikor meglátta a házastársakhoz hasonlóan perlekedőket. – Látja, mondtam, hogy nem kell sietnünk.

– A feleségének roppant csípős nyelve van uram. Csak aggódtam Gates úr állapota miatt – felelte a rendőr, rosszalló pillantásokat lövellve Valentina felé. Amikor kihallgatták, Valentina egy percet se mulasztott el, hogy valamilyen megjegyzéssel borsot ne törjön a rendőr orra alá.

– Felesége?! – fortyant fel a nő.

– Itt valami félreértés lesz – nevetett fel Vincent. – Ő a nővérem, biztos úr.

– Ó, elnézést – megemelte kalapját, majd Velorhoz fordult. – Kérem, jöjjön velem.

Velor minután mindent töviről hegyire elmesélt, negyven perc múlva visszatért Vincentékhez, akik már leszálltak a vonatról és a poggyászukkal vártak rá egy padnál. D’ Amboise úr kellemesen elpipázgatta az időt, miközben – mint kiderült – Vincent és a nővére az állva alvás művészetét gyakorolták. Szerencséjükre nem egy kis városnál állt meg a vonat, így legalább nem kellett annyit gyalogolniuk, hogy vontállomáshoz érjenek.  Birmingham városánál keresve se találhattak volna jobb helyet, hogy összeszedjék magukat. Ám nem turisták voltak, ezért hát nem is maradhattak sokáig itt.

– Na, mi történt? – kérdezte Gerard, amikor Velor odaért.

– Semmi különös. És ez nagyon is aggaszt. Azoknak az embereknek még csak fogalmuk sincs, hogy ki lehetett a tettes – mutatott a háta mögé, ahol a rendőrök autója parkolt.

– És neked van fogalmad róla, ki volt? – kérdezte Vincent.

– Nincs.

– Viszont ha hiszed, ha nem, nekünk van. De biztosat még nem tudunk.

Velor tágra nyílt szemekkel nézett hármójukra.

– Maffia? – kiáltotta felháborodottan.

– Nyugalom, mondtam, hogy még nem biztos. Főleg azért nem, mert ez a stílus nem vall rájuk, ha fogalmazhatok így.

– Ettől most rendkívül megnyugodtam – válaszolta fogcsikorgatva Velor. – És akkor mit tudtok biztosan?

– Valentina látott a fickó tarkóján egy különös tetoválást – felvett Gerard mellől, a padról egy rajzfüzetet és Velor felé mutatta. Egy háromágú csillagot ábrázolt, melynek minden szomszédos szára között egy-egy gyűrű foglalt helyet. – Ilyen ízléstelen tetoválása nem sok embernek van, úgy vélem. Ennek segítségével meg tudnánk találni…

– Állj, állj! – szakította félbe D’ Amboise. – Ugye, ezzel nem azt akarja mondani, hogy meg akarja keresni azt az elvetemültet?

– Miért ne? – kelt testvére védelmére Valentina.

– Van egy halasztást nem tűrő megbízásuk Párizsban! Erre most igazán nem érnek rá. Első a kötelesség!

Valentina villámló tekintet lövellt Gerard felé. – Ezt meg minek árulta el?

Gerard nem válaszolt.

– Én már semmin se lepődök meg ma, de kérem, nem a maga életét veszélyeztetik éppen! – förmedt rá Velor is D’ Amboisera. – Hogy veheti ennyire félvállról?

– Bocsásson meg, Gates úr, de ez tényleg fontosabb, mint a maga testi épsége – válaszolta érzelemmentes arckifejezéssel.

– Menten megőrülök! – hápogott Velor. – Ezt most úgy mondta, mintha teljesen jelentéktelen lenne az életem!

– Tulajdonképpen… - kezdett hozzá Valentina, de Vincent gyorsan közbeszólt.

– Attól tartok, Velornak igaza van. Ráadásul tartozunk neki ennyivel, amiért szétvertük tegnap a báltermét.

Velor úgy nézett rájuk, mint aki citromba harapott. Ha nem említi meg, talán eszébe se jut.

– Mégis, miért tennénk neki szívességet, mondd csak? – kérdezte Valentina. – Ha azt akarja, hogy vadásszuk le azt az idiótát, akkor fizessen ki minket érte. A két szép szeméért nem fogom kockáztatni az életemet.

– És ha visszakérném azt a nyakéket, amit tegnap adtam kölcsön neked, akkor megteszitek? Nem tíz fillér volt, remélem, tudod – vágott vissza a férfi.

D’ Amboise összecsapta a tenyerét. – Te jó ég, milyen nyakékről van szó?

– Egy fehérarany, smaragdkövesről, uram.

– Még belegondolni is rossz, mennyibe kerülhetett – jelentőségteljesen Valentinára nézett, akit újfent elöntött a méreg. Újabb adósság! – Nos, ezek szerint a nyakék már nincs meg, így hát felbérelheti őket, hogy segítsék ki, ám ez még mindig nem helyezhető előtérbe, sajnos.

– Én akkor se fogok levadászni egy embert, másra vagyok hívatott! Még egyszer mondom: nem kockáztatom az életemet érte!

Vincent megvakarta az állát. – Hát, ha úgy nézzük, nem is kell.

A másik három úgy nézett rá, mint akik földönkívülit láttak volna.

– Van egy megoldás, bár ez korántsem kényelmes számunkra és szerintem nem is kielégítő Velor számára. Viszont időt spórolunk vele és az útiköltségeinket is fedezni tudjuk majd.

– Mire gondol? – kérdezte kíváncsian Gerard, aki világ életében az a spórolós fajta volt.

– Arra, hogy vigyük magunkkal Velort.

– Szó se lehet róla! – kiáltott egyszerre fel a nővére és Velor. Egy pillanatra össze is néztek, úgy meglepődtek.

– Nem vagyok hajlandó magammal vinni! Nem és nem!

– Most az egyszer egyet kell, hogy értsek Valentinával – mondta Gerard. Ám, amikor Vincent szigorúan nézett rá, idősebb léte ellenére meghúzta magát. – Na, de mondja tovább, kérem.

– Köszönöm. Annak ellenére, hogy ennyire ellenkeznek, rá kell, hogy döbbentsem önöket, hogy ez a legjobb megoldás. A párizsi ügy el lesz simítva, közben pedig vigyázhatunk Velorra is. Lehet, hogy nem vadászunk a merénylőjére, de azt tudjuk, hogy a merénylő még mindig vadászik, ezért Velor pont kapóra jön, hogy elintézhessük. Két legyet egy csapásra! Velor, beleegyezel?

– Ez az ötlet úgy, ahogy van őrült! De aszerint, amit tegnap láttam, úgy vélem, nem leszek életveszélyben – mondta, majd idegesen nyelt egyet. – Ha ezzel nem hátráltatok senkit és eközben el is kaphatjuk a tetovált fejűt, akkor benne vagyok.

– Elég kockázatosan hangzik – állapította meg Gerard. – De nem az én dolgom, csakis a végeredmény.

– Valentina?

A nő néhány pillanatig habozott. – Felőlem!

Vincent nem várt komolysággal kezet rázott Velorral. „Egy újabb ingyen küldetés, gratulálok!” – gondolta bosszankodva magában.

Az újdonsült megbízójuk Valentinával is kezet rázott. A nő szorított egyet a kezén.

– De jobb, ha tőlem tudod: nagyobb életveszélybe nem is kerülhettél volna!

Vincent derülten hátba vágta a megszeppent Velort. – De ne aggódj, mi megvédünk, még akkor is, ha maga az ördög üldözne.

      Valentina felnevetett a helyzet iróniáján, mert bár az ördöggel nem, de             más hozzáhasonló lénnyel lesz még dolguk, amíg Velor velük van!