I. fejezet

„Csodálatos Daley”

Valahogy mindig is borsódzott a hátam az eleve elrendelt dolgoktól. Ha valamit meg KELL tennem, nos akkor biztos, hogy megpróbálom nem megtenni. Jó… lehet, hogy ez egy kicsit (nagyon) felelőtlenül hangzik, de ha nincs az életben választási lehetőség, akkor mi van? Kötelesség, felelősség… Ehhez még túl fiatal vagyok!

- Min gondolkodsz? - szakította félbe a töprengéseimet Ronnie, aki mindig tudja, hogy milyen hangulatomban vagyok éppen, és hogy érdemes-e zargatni. Ronnie… A legjobb barátnőm, a bajtársam és az egyetlen ember, akivel hajlandó vagyok megosztani az utolsó kocka csokimat. Egyszóval szövetségesek vagyunk, és nem csak édesség szövetségben állunk, hanem minden egyéb módon, ahogy azt két barát megteheti. Valójában azt hiszem, hogy rajta kívül senki mással nem lennék képes ehhez hasonló dolgot alkotni, mivel az a kevés csaj, aki az őrző suliba jár, soha még egy pillanat erejéig sem volt képes lenyűgözni. Én pedig csak olyan embernek adom a barátságom, aki valami oknál fogva képes elkápráztatni. (Ja és persze ez igaz a szerelmemre is…)((Nem mintha lehetne szerelmi életem…)) És végül, de nem utolsó sorban: attól tartok Ronnie az egyetlen ember, aki hajlandó elviselni ezt a hárpia természetet, amivel szüleim génjei megajándékoztak. 

- Azon, hogy mehetünk-e Európába, vagy sem és hogy ennek örüljek-e vagy sem?

- Öcsééém, mekkora dilemmában szenvedsz. Egyébként csak úgy megjegyzésképpen… Ne is számíts rá, hogy a trollos eseted után még van épeszű ember, aki téged akárhová is elvinne… Meg egyébként is, még csak most állunk a specializálódás előtt. Semmi esélyünk. – mondta el mindezt egy szuszra Ronnie, némi szájhúzogatás kíséretében, ebből aztán végképp kiderült számomra, hogy nagyon szeretne menni. Mondjuk, nem csodálom, hiszen végre normális emberek közé kerülhetnénk, és egyszerű hétköznapi életet élhetnénk. Ugyanis a mi életünk minden, csak nem egyszerű. Őrző-jelöltnek lenni csak a kiváltságosaknak elérhető. Szükség van bizonyos mutálódott génekre, amelyek lehetővé teszik, hogy az átlagos embereknél nagyobb erővel, gyorsassággal és kifinomultabb érzékekkel rendelkezzünk. Ezzel az erővel egy radioaktív pók is megcsíphetett volna, és most a Marvel-karakterek között feszíthetnénk. S a pillanat, amikor kiderült, hogy bennem is meglelhetőek ezek a „lehetőségek” a szüleimet eufórikus állapotba hozta. Egy családban egy kiváltságos is dicsőség, de kettő már hivalkodás. Nálunk pedig ez a helyzet, ugyanis a bátyám, Tyler is mutáns, pont, mint én. A lehető legjobb vadász amióta a szakmában van. Irigylem is érte, hogy kaphat megbízásokat, hogy csúnya vámpírbácsikat és néniket küldjön át a másvilágra. Egyébként pedig utálom Tylert, mert mindenben „TÖKKKÉÉLETES”. Minta gyerek, tanuló, vadász meg miegyéb és mindenki azt hiszi, hogy a hugicája is olyan, mint ő. Pedig nem. Marhára nem…

- Tudod, ha mégis elvinnének minket, akkor pedig tuti, hogy a szüleim nem engednének…

- Aj Ronnie. Még mindig szörnyszülöttnek néznek? Nem igaz, hogy nem képesek feldolgozni, hogy te kicsit más vagy, mint ők. De attól még a gyerekük.

- Óh de nem illek bele az idilli családi képbe.

- Úgy mellékesen ezt a problémát is megoldjuk. Ugyanis akár elmegyünk Európába, akár nem, MI ketten meglógunk egy időre. Nem vagyok benne biztos, hogy trollokat és vámpírokat akarok hajkurászni egész életemben. És ha jól sejtem te sem.

- Hát persze, hogy nem. De azt ne felejtsd el, hogy lány vagy. Te nem verheted szét a rossz fiúkat, neked cuki tündérek jutnak, meg gonosz törpék és randa koboldok. Jaaah és ha szerencséd van, egyszer láthatod egy angyal levetett koszos gatyáját. Sőőt még a kezedbe is veheted, hogy tisztára mosd…

- Tudod ezek után, hogy mérlegeltem ezt a lehetőséget is, mindenféleképpen maradni akarok személyes gatyamosónő asszisztens kalkulátor menedzserként – vigyorogtam cinikusan, s bár fojtattam volna eszmecserénket, de egy nagyon fontos közgyűlés ebben megakadályozott.  Most végre megtudhatjuk, hogy szívunk tovább itt a semmi közepén, Montanában, vaaagy esetleg lehetőségünk nyílik pár romantikus kis várost megvizslatni a saját szemünkkel. Miután elérkeztünk a nagyterembe, már láttam, hogy igazgatónk ma is rossz passzában van… Egy nyakigláb fontoskodó pasas, aki szeretett volna valamiben híres lenni, erre meg jutott neki egy rakás kölyök. Nos most is elmondhatja, hogy híres… Közutáltan… Ahogy Ronnie-val egy megfelelő hely után kajtattunk ráakadtunk Seth-re is, aki volt olyan kedves és foglalt számunkra helyet a páholyában. Nagyon figyelmes srác, sőt még az átlagnál is normálisabb. Néha fel is ötlik bennem, hogy meleg, de e gyanúmat a Ronnie-ra vetett méregető pillantásai általában megcáfolják. 

- Oh, hé! Jó látni titeket! Gondoltam egy ilyen eseményen a suli két bajkeverője is részt akar venni. – vigyorgott ránk szenvtelenül, s az előbbi gondolatomat, miszerint normálisabb az átlagnál át kell javítanom: a látszat néha csal alapon. De azért egy valamiben biztos vagyok: Seth az egyik legtehetségesebb jelölt itt a suliban és sokan már azt rebesgetik, hogy angyal-testőrré válhat. 

- Oh Seth! Tudod, mi csak ott tesszük tiszteletünket, ahol valami jó kis balhé is a közelben van, nehogy lemaradjunk róla. – és azt hiszem itt jött el a pillanat, hogy azt a megállapításomat is töröljem, hogy Ronnie-nak van „meleg-radarja”. De az is lehet, hogy csak az enyém krepált be. Végül is Seth úgy pillangat barátnőmre, mintha a Napra lehetne nézni, de rá nem. Jó, persze nem csodálom, hisz Ronnie nem csupán klassz csaj, hanem duplán jó csaj. Jó persze, nem egy 180 centis kolosszus, és talán pehelysúlyban verekszik, de azon felül ezzel a pár kilójával és a csontos hátsójával egész kellemes látnivalót szolgáltat a hímneműek számára. Azzal, hogy ilyen kis törékeny egyből életre kelti bennük a védelmező ösztönt, velem ellentétben, akivel inkább versengeni szeretnek. Pedig teljesen normális alkatú hölgyemény vagyok, csupán a kisugárzásommal is már agressziót közlök a környezetem felé. Hát legalább félnek tőlem és nem mernek holmi „tetszel nekem és jó csaj vagy, nem koptatjuk együtt az ágyat?” dumát benyomni. 

- Jelöltek! Lennétek szívesek, és végre elcsöndesednétek?! – óh a mi drága igazgatónk valóban rosszkedvű, valószínűleg azért, mert csilli-villi luxus irodája és csilli-villi full extrás titkárnője mellől elrángatták.

- Brooks ülj már le! Már mindenki téged néz, kérlek, ne szólj be a dirinek.

- Igen Brooks… A végén még az 5%-os esélyed is eljátszod, hogy kijuthass innen. Én a helyedben lecsücsennék a popómra. 

- Pofa be Seth, nem hallom, hogy mit akar mondani ez a szederjesképű.

- De… Én… - szegény fiúcskát nem akartam én bántani, de ha másképp nem működött a dolog. Itt és most dől el, hogy milyen tervet kell kieszelnem a szökéshez.   

- Szóval a döntés megszületett, bár én személy szerint nem értek vele egyet, de sajnálatos módon nem csak én vagyok benne a Tanácsban. Ebben az évben minden specializálódás előtt álló tanuló, kivétel nélkül részt vehet a kiránduláson. Az első állomás Franciaország. Ennyi… Én a helyetekben már szedném is magam, és már pakolnék a bőröndömbe, hogy minél kevesebb ideig rontsam itt a levegőt.

- Hé Brooks, szerintem ez nektek szólt!

- Valóban Seth? És tudod, hogy neked meg mi fog szólni?

- Na ugyan micsoda? 

- Az öklöm a pofikádba, ha nem szállsz le rólam addig, amíg ki nem örvendezem magam. – próbáltam mindezt olyan komolyan előadni, hogy ténylegesen elhihető legyen, azonban Seth már nem félt tőlem… De ennél sokkal nagyobb problémám, hogy a legtökéletesebb szökés tervét magamévá tegyem, remélhetőleg még a mai este folyamán. Olyan ötletre van szükségem, ami hű a hírnevemhez, nem állíthatok össze valami kis durranást. Ennek az akciómnak akkorát kell szólnia, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe és ezen túl úgy emlegessenek, hogy a „Csodálatos Daley”, vagy valami ilyesmi. Igazából mindegy, hogy milyen jelző, csak fényezze lekörözhetetlen és páratlan logikájú elmémet. 

- Brooks lemerem fogadni, hogy most is valami marhaságon gondolkodsz.

- Miből állapította meg mindezt doktornő?

- Őrülten csillog szemed, bambán vigyorogsz és bólogatsz, mint a bólogatós babák a kocsi hátsó ülésén. – számolta Ronnie az ujján a tüneteket. Imádom a csajt. De tényleg. Rajta kívül senki nem tudja, hogy ilyenkor valóban idiótaságok járnak a fejemben. De mindezt cáfolnom kell, hiszen a zsenik nem adhatják ki titkaikat:

- Ahelyett, hogy engem vizslatsz, inkább pakolj! De úgy szedd össze a motyód, hogy ide többet nem jövünk vissza!

- Tényleg itt a vége Brooks? Feladunk mindent? – Ronnie kétségbeesett, nem tudta, hogy helyes-e megtenni azt, ami a szabályok szerint helytelen. Valójában nem a házirenddel volt itt probléma, hanem azzal, hogyha olajra lépünk, akkor kitaszítottak leszünk. Ami nagy valószínűséggel azzal jár, hogy vadászni fognak ránk…

- Ronnie, nőnek lenni egy férfi szakmában nem csupán kihívás. Lehetetlen vállalkozás. Mindketten tudjuk, hogy lányként jobban teljesítünk, mint a legtöbb fiú, mégse mehettünk még gyakorlati megfigyelésre, nem tehettük be a lábunkat a titkok szobájába. Úgyhogy csesszék meg!

- Tudod mit? Igazad van! Két tehetséget pazarolnak el, most ebben a pillanatban. És két szabad lélek most rázta le szívüket markoló bilincsük láncait.

- Ronnie, azért ne essünk költői túlzásokba… Elszökünk, hogy bulizzunk, cigizzünk, az emberekből hülyét csináljunk meg ilyenek.

- Miért kell neked a 38-as patáddal mindenbe belegázolnod, ami az én lelkivilágomban megtalálható?

- Hát, ha figyelmeztetnél, hogy a hülyeséged gondolatátvitellel fertőző, akkor messziről elkerülnélek… - erre persze csak egy párna volt a válasz, pontosan az arcszerkezetem közepébe. Így megy ez nálunk, ha nem megy ésszel, akkor majd megy ágyneművel. Keleti baptista filozófiánk alapköveként található meg szent könyvünkben eme remek gondolatsor, rögtön a „ha reggel a másik elfoglalja a fürdőt, akkor kötelességed felebaráti szeretetből eldugni valami fontos tárgyát, csak hogy viszonozd a szívességét.” Azt hiszem, hogy ezt a bosszús dolgot kiterjesztem arra is, hogy „aki kezdte a párnacsatát, annak lábkörmei hupikékre kifestettetik” vagy valami hasonlóra.