- Faye Ryan! Merre vagy te haszontalan kölök? – visszahangozta az egész folyosó Miss Woods hangját.

Fekete cipője kopogott, ahogyan a mosdó felé szaladt. Ráncos arcán ülő gonosz szemei villámokat szórtak a kislány felé, aki a padló kövét súrolta. Félve kuporodott össze, finom kezecskéit csípte az erős súrolószer. Mosolygós szemeiben bánat ült, bájos tekintete mintha a szüleivel együtt meghalt volna. Tizenkét évesen nem volt több egy élettelen szellemnél. Gyermeki ártatlanságát megrontotta Miss Woods keserűsége és gorombasága.  Elrejtőzött a maga kis világába, ahova Marien kívül nem engedett be senkit.  S ez a világ békét és szeretet árasztott, melyben édesanyja volt az úrnő, aki bölcsességével továbbra is irányította Faye életét. A sötét, cseppet sem vonzó felnőttek világa riasztotta őt, nem akart annak részévé válni.

- Kiordítottam a torkomat, - rivallt rá Miss Woods. – megsüketültél, te kis taknyos?

Aztán hatalmas pofon csattant, majd megragadta a riadt Faye fekete haját és talpra kényszerítette.

- Látogatóid vannak. Szedd rendbe magad! – kiabálta és megigazította a kislány szakadt ruháját, aki szipogva kérdezte meg:

- Kik azok? – talán anyuka? De ezt nem merte kimondani.

- William Martin, a nagybátyád jött el érted. Na, gyerünk, indulj már! – azzal úgy meglökte, hogy Faye kis híján elesett. – Ne bőgj! – üvöltötte és vadul vonszolta maga után a kislányt.

Az ajtóban egy elegáns férfi és csinos nő várt rájuk. William Martin már túl volt a negyvenen. Morcos, cseppet sem kedves ember benyomását keltette. Felesége, Glória csendes, kedves teremtésnek látszott. Nem volt gyermekük, sokat tanakodtak rajta, hogy magukhoz vegyék-e Faye-t, s végül Glória győzött, igaz három évébe telt. 

- Hát, itt is vagyunk - jelentette ki Miss Woods és elővette a legnyájasabb mosolyát. – Köszönj szépen Faye!

- Jó napot kívánok! – nyökögte félénken és ránézni sem mert az előtte állókra.

- Szervusz, Faye – szakította meg a csendet Glória hangja, melynek csengésétől szinte vibrált a levegő.

Faye lassan felemelte a tekintetét és a titokzatos nagynénire nézett. Kedves mosolya és szikrázó szemei megmozdítottak valamit a kislányban. A szürke, kopott ruha ellenére is szembetűnő volt Faye szépsége. Glória szíve belesajgott a gondolatba, hogy mennyit szenvedhetett ezen a szörnyű helyen.

- Játszott a többi gyerekkel – mutatott Miss Woods a szutykos arcocskára, ami persze nem a játéktól volt olyan.

- Azért jöttünk Faye, - szólalt meg Glória ügyet sem vetve a nevelőnőre. – hogy magunkkal vigyünk.

- Haza? – kérdezte ragyogó tekintetre gyúlva.

- Hozzánk, Kilbahába.  – vette át a szót a nagybácsi, akinek a hangja már kevésbé tetszett Faye-nek.

- Van ott egy nagy házunk az óceán partján és ott lakhatnál velünk, ha te is akarod – vágott közbe Glória.

- Igaz ez? – nézett kérdőn Miss Woods-ra

- Igen, drágám – felelt a nevelőnő helyett ismét Glória. – Csomagolj össze, aztán indulunk.

- Suzie is jöhet? – kérdezte

- Suzie?

- A babám…

- Hát persze – Glória szemébe könnycseppek gyűltek, amit William is észrevett. A felesége bolt a legfontosabb ember az életében és bármit megtett volna érte.