Előszó

Dublinban már éjfélre járt az idő. A Szent Helen árvaház komor kőépülete száz éve megrendíthetetlenül magasodott a Lincoln Road-on. Az arra vetődő autók fénye csupán néha világította meg a sötét környéket. A szomorú szempár az utcát bámulta, s merengve nézett a szemközti házra. Emlékezett a boldog gyermekarcokra karácsonyesténként, ahogy a sok ajándékot bontották ki. Milyen jóságos volt hozzájuk a Jézuska! De akkor vele vajon miért történt ez a sok szörnyűség? Biztosan rossz kislány volt, s így büntette meg az ég ura. Ám ő nem tett semmi rosszat! Vagy talán az ő bűne volt a baleset, ahol évekkel ezelőtt elveszítette a szüleit? Büntetés volt számára az élet. Miss Woods a nevelőnő folyton bántotta és rengeteg munkát végeztetett el vele. Olyan dolgokat kellett csinálnia, amit a többieknek nem. Mikor a mosdó követ sikálta, Miss Woods ott állt mellette és nevetve nézte, ahogy szenved.

- Na, hercegnő, hogy ízlik a munka? ­

Ő hallgatott, megtanult nem visszaszólni a hölgynek, s ilyenkor megúszta verés nélkül. Miss Woods megkeseredett vénlány volt, akiben nem volt semmi a mamája kedvességéből. Sara Ryan finom, elegáns nő volt, aki rajongással szerette egyetlen gyermekét. Faye egzotikus szépségű volt már tizenkét évesen is, nem hiába volt az üknagymamája indiánlány, ám apai ágon vérbeli európai volt. Ennek a sokféle népnek a vére csordogált az ereiben, amely egzotikus és megfoghatatlan titokként lengte körül. Látszott rajta a neveltetése is, ám három éve a bánat gyöngye is ott csillogott tengerkék szemeiben. Olyan volt a tekintete, mint az óceán. Hosszú fekete haját két oldalt összefogva viselte. Gyermeki ártatlanságában az meg sem fordult a fejében, hogy Miss Woods a kinézete miatt gyűlöli. Az emberek mindig féltékenykedve figyelték. Sara azonban megtanította nem odafigyelni az irigykedő pillantásokra. Harmóniára és szeretetre nevelte gyermekét.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte Maria hangja a háta mögött.

- Csak gondolkozom – jelentette ki Faye. Olyan felnőttesen hangzott, hogy elnevette magát. – Hát te Marie, miért keltél fel?

- Nem is tudom. Nem volt szép Miss Woods-tól, amit ma művelt veled!

- Áh, - rántotta meg a vállát – már el is felejtettem. Anyuka mindig azt mondta, hogy az emberek furcsa teremtmények, és csinálnak buta dolgokat, de ezért nem szabad elítélni őket.

- Milyen az, amikor az embernek van anyukája? – kérdezte meg Marie felcsillanó szemekkel.

- Nagyon jó. Az én anyukám szép volt és kedves és mindig olyan jó illata volt! Sokat játszott velem a kertben a babáimmal, minden este meséket olvasott. Aztán mielőtt elaludtam volna, bejött a szobámba és adott egy „jó éjt puszit”.

Marie kerekedő szemekkel hallgatta Faye történetét és elképzelte maga előtt.

- Nahát! Ez csuda jó! Én is keresek magamnak egy anyukát! A tied most hol van?

- Az én mamám angyalka és a Jóisten országában lakik, onnét figyel engem és vigyáz rám. Apuval együtt.

- Értem – felelte Marie. – Figyelj csak, Faye, te mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

- Színésznő! – a szemében szikraként csillant meg a vágy, amint kiejtette ezt az egyetlen szót.

- Hát, amilyen szép vagy, biztos sikerül! Én anyuka akarok lenni! Sok-sok gyereket akarok, akikkel babázhatok, mint a te mamád!

- Jó anyuka lesz belőled, Marie. Nekem viszont nem lesz férjem.

- Miért? – kérdezte a kislány megrökönyödve.

- Mert a férfiak rosszak. Papus is sokszor kiabált anyukával és láttam, amikor egyszer meg is ütötte!

- Juj! – fintorgott Marie. – Az apukák verik az anyukákat?

- Nem mindegyik, de az én apukám a rosszabbik fajtából való volt. Anyuka azonban mindig azt mondta, hogy papa csak fáradt és így mutatja ki. Én ezt nem hittem el neki. Papus megütötte anyát és erre nincs bocsánat! Az emberek csak gyávaságból tesznek ilyet!

Aztán az ismerős kopogás véget vetett a beszélgetésnek. Miss Woods kivágta az ajtót. Odakintről beszűrődött a fény és megvilágította a két szökevényt. Marie az ágyába bújt, míg Miss Woods megragadta Faye haját, aztán csattanós pofonnal jutalmazta az egész napos kemény munkáért, majd az ágyához vonszolta a rémült kislányt.

- Te kis dög! Feküdj le, és aludj! Holnap majd megbeszéljük a büntetésed! Gonosz kis teremtés vagy Faye Ryan, a Jóisten majd megbüntet mindenért!

Azzal kiviharzott a szobából és bevágta az ajtót maga mögött. Faye pityeregve lefeküdt az ágyba és megigazította a takaróját.

- Ne is törődj vele, Marie! Miss Woods biztosan szeret minket! – szipogta és megfogta egyetlen barátnője kezét és úgy aludtak el a babáikat fogva, várva a holnapot, mikor mindez elölről kezdődik.