Kiss Lóránt, a tőlem egy fejjel alacsonyabb, pocakos fiatalember, akinek megkülönböztető jele a fekete "Doors"-os póló és a szürke mackónadrág volt. Még csak pár hónapja dolgozott a cégnél, frissen szabadulva az iskolapadból és egekig ágaskodó büszkeségével már oda-vissza lefárasztott mindenkit, miszerint neki már csak fél évet kell várnia arra, hogy a nagybáttyja üzenjen neki, az angliai melóval kapcsolatban. Persze azóta, már azt is hangoztatni kezdte, hogy mégsem megy ki külföldre, hanem itthon marad és cégen belül elkezd felfelé törni. Gondolom én, hogyan. Mint a büdösvíz. Nem érdekes, fiatal és lelkes ahogy azt e korban illik. 

- Helló - intett nekem a gép dobogóján állva, amikor megpillantott. - Készülj fel, mert elveszem a jókedved!

  Na, most viszont ettől a kijelentésétől szét tudtam volna szaggatni. Ám, mint korábban mondtam, nem vagyok én olyan agresszív. Így hát kezet fogtam vele, leraktam a táskámat a dolgozó asztalra és érdeklődést erőltettem gyűrött pofámon.

- Úgy nézek én ki, mint akinek jókedve van? - tettem fel a hasznos kérdést, amire jóízűen nevetett. Nem azért mert annyira vicces voltam, gondolhatjátok. Hanem mert mérgezte a tudat, hogy nemsoká lejár a munkaideje és mehet haza. Ilyenkor még a genfi egyezményen is csak nevetünk. Aláírom, olykor én is ilyen vagyok. 

- Látom rajtad, de azért engedd hogy megemlítsem, a hétvégére ki van írva a gépünk! Úgyhogy jönni kell szombat és vasárnap is melózni!

       Mondanom sem kell, ez a hír kora reggel, esett olyan rosszul mint magot találni a meggyes piskótában. Csak azt tudnám, ez a jógyerek, miért vigyorogva közli velem, amikor ugyanúgy neki is be kell jönnie?

- Nagyon örülök neki - sóhajtottam, de legbelül valamiért mégsem bántam annyira. Én is pénzért dolgozok, a túlórát meg tisztességesen kifizeti a cég, mi a bánatért kellene síránkoznom? Nem akarok túl lelombozó lenni a hajnali órákban, de ha drámai megérzéseimre hagyatkozok, úgy érzem lesz életem szakaszának olyan sötét zúga, amikor nem lesz állásom. Tudom, ne így álljak hozzá. Azt viszont megtanította velem az élet, hogy ha egyik pillanatban még tortát eszel, a következő pillanatban már legszívesebben a tejszínhabos flakonnal végeznél magaddal. Mert sose tudni, mit hoz az élet.

- Méretekkel rendben volt minden? - kérdeztem pocakos kollégámat, aki ekkor felkapott egy megmunkált terméket az asztalról és a szemem elé nyomta. Abban a pillanatban láttam, miért volt félrerakva és nem elcsomagolva. Igen, nála is szarakodni kezdett a gép, a munkaidő végeztével. Ugyanis a terméken, a megmunkálandó felület, ugyanúgy nyers maradt,míg néhány centivel lentebb, egy aprócska furat vályú volt látható. Pontosan ez volt a leggusztustalanabb hibája ennek az átkozott gépnek. 

- Olyan hanjali négy óra felé, elment a felső fejszélesség, aztán szóltam a gépbeállítónak, aki rögtön állított is rajta - kezdte a magyarázkodást Lóránt, amit világéletében nagyon szeretett űzni. - Igen ám, de véletlenül elállította. Amikor mondta hogy indíthatom a következő kört, éppen hogy megnyomtam a gombot, ilyen hangot lehetett hallani...

          Ezt most nem narrálom, bocsássatok meg, de valami kibírhatatlan, agyrázó visítást lehetett hallani ennek az idiótának a szájából, amire persze minden körülöttünk lévő, hol lelkes, hol álmos dolgozó felénk kapta a fejét. Én pedig rájuk. S üzentem nekik gondolatban: most mondjátok meg, normális?

- Akkor gondolom, megint a gépbeállító uraság kergetésével kell kezdenem a műszakot - hallatszott elkeseredett hangom, amikor Lóránt, megmentve végső pusztulásom alól, a fejét rázta.

- Nem kell, visszahívtam a Grabárt és megoldottuk! Csak arra figyelj, hogy később se menjen el a méret! Víz van a gépben, olajszint is "okés", viszont a csomagolóanyag nemsoká el fog fogyni, úgyhogy hozass Hántörrel!

       Engedelmesen bólintottam, majd figyeltem ahogy kapkodó mozdulataival összeszedi a dolgozóasztalról mind a hat energiaitalos dobozát, valamint az üres péksüteményes zacskókat és a cukros papírokat, amiből talán még az asztal alatt is van. Ha csak annyi baj lenne, még nem is lenne rázós, de amikor egy időben az árcédulákat ragasztgatta fel a mintadarabok elhelyezésére használt zöld ládánk oldalára, s persze ki más kaphatta volna a lecseszéseket ha nem én, úgy voltam vele, hamar kicsinálom az ürgét.

      Nem volt rá szükség.

   Majd megteszi más. Különben sincs vele komolyabb probléma, mert a maga módján, rendes gyerek. Az meg, hogy a fél fizetését képes elverni egy napi kajájára, az Ő dolga. 

       Miután összeszedte a cók-mókjait, elköszöntem tőle és még meghallgattam a tréfás üzeneteit, melyek minden harmadik lépése után történtek. Én pedig fáradtan nekitámaszkodtam a dolgozói asztalnak és mint aki csatát vesztett, bánatos tekintetemmel kísértem az éjszakás műszak vidám dolgozóit, ahogy táskával a vállukon és széles karlendítéssel integetve a délelőttösöknek, elhagyják az üzemet. Milyen jó nekik! Na, nembaj! Nekem is jó lesz majd délután kettőkor!

        Eddig minden tuti volt.

    Az első kör után, megragadtam a tolómérőm torkát és végigmértem az általam, - na, meg persze a gép által - megmunkált terméket. Stimmelt a fejszélesség, sehol egy nyersfoltos rész a megmunkált felületen, így hát fellélegeztem, mint a csávó a mentolos rágógumi reklámban. Nem kellett idehívnom a gépbeállító uraságot! Tarjás Levente, az erő legyen veled, még az enyémet is neked adom, csak ne gyere a közelembe! 

Ilyenkor persze nincs problémám semmivel, ha zavartalanul halad a gyártásom. Főleg, ha nem zaklat senki, sehol egy idegesítő technológus, vagy akár egy okoskodó termékfelelős aki azt se tudja, mi az a századmiliméter. 

          Azoknak, akiknek erős kézfogással megköszönhetem, hogy az életem nem száz százalékosan monoton, mint például Hántör barátom, most legalább olyan lelkesen szökkentem le a dobogóról, mint Jim Carrey, a teraszról a "Dick és Jean trükkjei" című filmben. A komám meg is lepődött a rugalmasságom láttán. Felemelve fejét, a baseball sapka félholdas ellenzője alól csodálkozva rám szegezte karikás szemeit. Abban a pillanatban megállapítottam, hogy kisollóval igazított a körszakállán. Ezt mindig észreveszem. Megdöbbentő, milyen mesteri precizitással gondozza az arcszőrzetét. Vajon a kertje is ilyen ápoltan fest?

- Szevasz cimbi, mi újság így reggel? - kaptam el a fejét és ráztam meg, azzal sem törődve, hogy a tőlem pár méterre lévő célgépes "kezicsókolom"-ok a szemöldöküket rángatva fejezik ki értetlenségüket. 

- Nem sok, de látom te erős kávét ittál reggel - mosolygott felém Hántör. - Minden oké?

- Hogyne - legyintettem. - Leszámítva, hogy induláskor majdnem agyonütött egy kartondoboz, de amúgy minden stimmel!

- Egy kartondoboz? - vigyorgott rám szélesen, s így még jobban feltűnt, a bajsza ritkítása. - Ne viccelj már, egy kartondoboz csak nem ütött volna agyon!

- Ha üres, akkor nem, de mivel tele volt könyvekkel, meg egy leszerelt komplett csillárral... - direkt hagytam félbe a mondatot, mert a végét úgy is értette volna Hántör. 

- Menj már - nézett rám, hosszan előrenyújtva a nyakát. - Ki a franc akart rád dobni egy teli kartondobozt?

Megvontam a vállam s egy fel is merült bennem a kétely. Mi van, ha valaki tényleg el akart tenni láb alól? Mert amikor felpillantottam a tett helyszínére, már senkit nem láttam. Csak a félig nyitva hagyott ajtót. Különös.

- Ez durva - biccentett, elismerően mintha éppen egy elszabadult bika elleni fölényes győzelmemet hallotta volna. - Vigyázz magadra, még a végén elpatkolsz!

- Téged? - mutattam rá, miközben éreztem, hogy random megszáll a poénözön. - Még ha kovács is lennék, a te nagy ladik talpadra nehezen találnék megfelelő patkót!

Erre Ő is nevett. Nem volt nehéz megnevettetni, ahogy azokat sem, akik kedvelték a búrámat. Talán tényleg van abban valami, hogy jó a humorom.

- Hülye vagy - csóválta a fejét, majd éppen akkor jelent meg egy dolgozó, aki mit sem törődve azzal hogy ott állok, még majdnem hogy rá is lépett a lábomra, anyagért siránkozott Hántörnek, miszerint már egy fél órája leadta a kérelmet de nem kapta meg és nem tud dolgozni.

- Fél órája? - néztem rá értetlenül, mire ő barátságtalanul felém fordult és kellő képpen felmért magának. - Nem zavar, hogy csak negyed órája kezdődött el a műszak, barátom?

- Na, de én már háromnegyed hatkor szóltam neki - szegezte, kövér ujját Hántör mellkasára és olyan nagy szemekkel nézett rám, mintha én tehettem volna a macijáról, amelyet még anno az óvódában elvettek tőle. 

- Igen - bólintottam és nem tudtam megállni, hogy ne fogjam be azt a nagy pofámat. - Aztán mikortól van munkaidő? Hattól nem?

Hántör már nevetett, de úgy tűnt, ismeretlen kollégámmal egy életre szóló csatát szítottam.

- Neked mi közöd ehhez? - tárta szét vastag karjait, s olyan kemény hangnemet használt, amitől sikerült felkelteni mindenki figyelmét körülöttünk. - Tőled kértem anyagot? Hozzád érkeztem? 

          Minden egyes kérdésekor, hasonlóan megrugózta a nyakát, mint a galambok séta közben. Ezzel kihozta belőlem a vigyort, amitől még jobban levonhatta a következtetést, hogy egy vérbeli bunkóval van dolga. Bizony, ha fordított esetben én osztanám ki és ő közben vigyorogna, még dühből fakadóan le is kevernék neki egyet. A fizikumunk felállását tekintve, ő nyerne. Így hát szerencsém volt.

- Krisz! - kiáltott fel, teli torokból Hántör s a tekintete a fejem fölött, valahol három méterre volt. 

      Szabályosan belém mart a félelem.

     Ám, nem csak az. Ismeretlen kollégám ujjai is. Még mielőtt azt hihettem volna, hogy félrehúz két gitterbox közé hogy még a kedvenc sorozatom legkedvesebb emlékeit is kiverje a fejemből, megfogott és maga felé rántott. Legalább annyira meg volt rémülve, mint amennyire én.

        Hangos csattanás hallatszott az üzemben. Tőlem két méterre. Amikor a fickó elengedett, megfordultam és a targoncás dolgozó rohant oda hozzám. Bocsánatért esedezett, és a testrészem majdnem mindegyik zúgát átvizsgálta. Mondom, majdnem mindegyiket! Ott nem nézte, hála az égnek! 

       Nekem fel se tűnt, hogy a csávó már a szívroham küszöbén áll de még mindig a bocsánatomért könyörög, ám mögötte, a földön heverő, öntvényekkel teli oldalára puffant gitterbox már annál is inkább kerekre tágította a szememet. Még a lábom mellett is találtam szét szóródott alumínium öntvényt. Nem akarom elhinni, hogy majdnem ez esett a fejemre. Biztos nem szenvedtem volna sokat, mert meg nem mondom mennyit nyomhatott, de azt biztos....az biztos, hogy nehezebb mint a kartondoboz. Az az átkozott, kicseszett kartondoboz.