Misi már javában elkezdte kipakolni az asztalokra a só és bors szórókat, én pedig némán figyeltem. Mit tehettem volna? Álljak be neki segíteni, hallgassam meg az unalmas fecsegéseit az autókról? Végülis, ez az utolsó munkanapja itt, úgyhogy kibírom. A helyzet az, hogy még én segítettem hozzá ahhoz, hogy elkezdje a prédikációit. Esküszöm, ha nem szólok hozzá, ő tovább fütyörészik világbéke hangulattal azon a kisimított arcán. Én viszont megkérdeztem tőle, hogy mikor fogja tudni megvenni azt a bizonyos autót, amire már jó rég óta gyűjt. Én hülye! Komolyan mondom, néha még magamat sem értem. Mert hát annyira érdekel az engem, mi? Erre persze megeredt Misi nyelve. 

                Maga volt a kínos örökkévalóság, mire elmondta a banki ügyeinek és az apjával való autóbizniszeléseiknek a folyamatát. Én addig izzadtam, sóhajtoztam, a galléromat igazítottam, még a kócokban álló tincseim is lekonyultak az erőtlenségtől. Rettentően lelombozott, s már alig vártam, hogy Bea megérkezzen. Ám amikor betoppant, én tehetetlenül éreztem magam. Ha jobban belegondolok, egy percet sem szenteltem arra, hogy megfontoljam Misi kirúgásának a haditervét. S amikor megpillantottam a főnökasszony lányát, díszes kabátban, passzos fekete farmerban és nevetséges, kopogós csizmában, nyomban inamban szállt a bátorságom. Olyan szemekkel nézett rám, mintha én tehetnék arról, hogy esik az eső. Pedig olyan szépen ragyogtak azok a tengerék szemecskéi, rendesen tetszettek nekem, leszámítva az elcseszett szemöldökét és az agyonpörkölt, barna bőrét. 

- Valami gond van, Bea - jelentettem ki, olyan hirtelenséggel, hogy ő azonnal odaszaladt hozzám és tátott szájjal meredt rám. A gond csak az volt, hogy Misi is érdeklődve lépett oda, így sürgősen ki kellett találnom valamit, hogy kettesben maradhassak a nővel, akit már kétszer megfektettem. 

- Ne ijesztgess, Runi - nyögdécselte Bea, rám meresztve gyönyörű, mesebeli szemecskéit. 

- De, bizony - bólintottam neki, az ajkamra harapva közben, hogy ne nevessem el magam. Nagyon félek, hogy megint nem fogok tudni uralkodni magamon. Már megint kezdődik. Éreztem a lábaimban, a kényelmet követelő testtartásomom, és az ijesztően gyerekes hangomban. Legutóbb, amikor ez történt, egy kocsmában ültem és másnap véres homlokkal ébredtem az ágyamban. Most is ez fog történni? Nem, nem akarom hogy ez történjen! 

- Runi, áruld már el, hogy mi van! - rimánkodott, előttem toporzékolva Bea, majd egy pillanatra Misire pillantott. Piszok nagy mázlim volt, hogy kollégám éppen vigyorgott a hátam mögött, így alaposan felbőszíthette vele a főnökünket. Beának sem kellett több. - Te meg ne vigyorogjál már, nem moziban vagy! Meg vannak már terítve az asztalok? Ki vannak cserélve az abroszok? Fel vannak töltve a kancsók? Akkor?

             S amig az étterem jogos örököse, az ujjain számolta Misi hiányosságait, én nagyjából már le is küzdöttem ezt a fojtó érzést. Elrugaszkodtam az asztal szélétől, ahol amin eddig támaszkodtam és letöröltem homlokomról a verejtékpöttyöket. Mintha egy kiadós versenyfutásban vettem volna részt. Szabályosan lihegtem, mert alig kaptam levegőt, pedig mindvégig csak egyhelyben álltam. Mi a jóságos franc történik velem? 

               Mire észbe kaptam, Misi már a pult mögött volt és elkomolyodva töltögette a kancsókat. Bea pedig szembefordult velem, gyakorlatilag kétségbeesetten ha jól láttam. Közelebb hajoltam hozzá, mert nem akartam hangosan kimondani, amit éppen akartam.

- Azt hiszem Misi zsebrerakott néhány zöldhasút a kasszából - suttogtam neki, mire ő nagyobbra nyitotta a szemeit s végül már leeső állal meredt rám. Mint egy horrorfilmben, komolyan úgy nézhettünk ki. Ami azonban meglepett, hogy nem ugrott oda rögtön a  kollégámhoz, nem kezdett el vele kiabálni, még csak nem is fordult oda. Csak behunyta a szemeit és ezt mondta.

- Már megint? 

Felvontam a szemöldökömet, majd Misire néztem. Javában el volt foglalva a pult mögött, nem tudhatta hogy róla van szó, ígyhát beszélhettem nagyobb hangerővel is. 

- Mert ez már korábban is megtörtént? - kérdeztem tőle, mire némán bólogatott, én pedig gúnyosan rámosolyogtam. - Bea, nem mondod hogy ennyire nevetséges vagy!

               Erre megkeményedett az arca, természetesen nem tetszett neki a megnyilvánulásom, de mielőtt megszólalt volna, az ujjamat emeltem az ajka elé. 

- Figyelj, ha folyton megbocsátassz neki, szerinted mi marad utána a kasszában? - tettem fel neki a kérdést, azaz valószínű az én számból hallatszott a mondat, de esküszöm nem tőlem jött az ötlet, hogy ezt mondjam. Nem igaz, valami kordában tart engem, nem enged érvényesülni. Azt hiszem ismét fölém kerekedett. - Menj oda hozzá, és suttogd szépen a fülébe, hogy ki vagy rúgva! Rendben?

A babonám egy-kettőre hatott. Szuper!

Bea még ott állt előttem néhány pillanatig, azután szótfogadóan bólintott és megfordult. Az a mocskos alak, aki pedig a testemben, azaz Lang Renátó testében élősködött, pedig elégedetten csípőre vágott kezekkel, és elrettentően ronda vigyorral nézte végig ahogy Misit kirúgja a főnökasszony lánya. Így is történt. Bea odasétált a pulthoz és hallkan megszólította Misit. Ő éppen az üres kancsókat törölgette, ám amikor észrevette a pult másik végén Beát, rögtön odaugrott hozzá. Még egy darabig érdeklődő arccal meredt Beára. Csak egy darabig. Arcán megfeszültek az idomok és a szeme olyan nagyra tágult, mintha levegőért küzdene. Többször is feltette ugyanazt a kérdést Beának, de soha nem kapta meg rá a választ, ugyanis az általam megbabonázott nőszemély az ajtó felé mutatott és udvariasan elköszönt Misitől. Viszontlátásra. Hogy én mennyire imádom, ha megbabonázhatok valakit! Ugyanilyen könnyen ment azzal a nyomorult Flórával is, bár nem sikerült megölnöm, azok miatt a szánalmas mutánsok miatt, de úgy érzem, eleget tettem Lord Lucifer követelményeinek. 

- Hallod, Renátó esküszöm, hogy ez a nő nem normális - szaladt ki a pult mögül Misi, immár nem azzal a nyugodt járásával és idegesítő fütyörészéssel, ahogy szokta. Csapzottnak tűnt, majd szétszedte az ideg és reszketett, mintha megtámadták volna. - Idejött hozzám Bea és megvádolt azzal, hogy én kiraboltam a kasszáját! Normális?

            A kijárat felé néztem, ahol néhány másodperccel ezelőtt kilépett Bea, majd visszafordítottam arcomat Misire, aki tátott szájjal vette a levegőt. Olyan szánalmasnak tűnt. Eddig csak állt és vigyorgott, akár egy kirakatbeli divatbaba, nem is érdekelte a véleményem, de most nagyon úgy néz ki hogy megfordult a kocka. Most én álltam, mozdulatlanul, csípőre vágott kezekkel és csak ennyit mondtam neki.

- Úgy bizony, Misi - kacsintottam rá. - Viszontlátásra!

A kollégám arca elködösült és ezután azt hittem, hogy nekem jön. Eddig még nem találkoztam ezzel a formájával, de amikor a hangja is elmélyült, még én is megijedtem.

- Te köptél be, igaz?

- Nem - csóváltam a fejem, és nem tudtam megérteni, miért tartok egy olyan embertől, akit egy ökölcsapással meg tudnék ölni. - Csak megmondtam neki az igazat! 

- Milyen igazat? - tárta szét a karját Misi, már kiabáló hangon, aminek köszönhetően hamarosan előjöttek a szakácsok is. - Mi a fenéről beszélsz, te fasz? Halljam!

- Először is - emeltem fel az ujjamat, immár színpadiasan eljátsszva a szerepemet, amit nagyon szerettem azokkal szemben, akik roppant dühösek rám. - Ha mégegyszer azt mondom rám hogy fasz, eltöröm a karodat és ledugom a torkodon, hogy az vethessek véget a nyomorult életednek! Másodszor! A tudomásomra jutott, hogy már nem egyszer loptál a kasszából! Tehát egy undorító, aljas tolvaj vagy, ha jól tudom és még van pofád ide bejárni dolgozni, igaz? 

                      Misi egyre dühösebb lett, s ez kihatott a mozgására is. Elindult volna felém, de a másik lába visszább húzta. Kezei ökölbe szorultak, melyeket ott rángatott a combja mellett és zavaros tekintete a lengőajtó mögül kihajoló szakácsokra szegeződött. Velük feleannyira sem foglalkozott, sokkal inkább velem. 

- Mie volt ez jó, Renátó? - hadarta, fojtott hangon. - Mond, mi a faszért kellett ezt csinálnod? 

- Egyszerű - adtam elő magam, akár egy képzett színész. - Mert egy mocskos tolvaj vagy!

Kinevetett és elfordult tőlem. Többször is megmasszírozta a halántékát, majd szembefordult velem és az ujját az orrom elé szegezte. Úgy tűnt hogy lenyugodott de a hangja még remegett.

- Az a szerencséd, hogy gyengébb vagy, mint én! - dadogta, szemével néha rám, néha pedig a lengőajtónál álló szakácsokra pillantva. 

- Jól mondod, sokkal szerencsésebb vagyok mint te! - mosolyogtam rá, mire ő leeresztette az ujját az orrom elől és a fejét csóválta. Esküszöm, ha még pár másodpercig ott tartja az orrom előtt, eltöröm és a seggébe illesztem.               Ám neki több esze volt ennél.

 Lehordott mindennek, aminek csak lehetett, utána pedig megmondta a szakácsoknak is a magáét. Én viszont hol foglalkoztam ezzel? Kirúgattam! Teljesítettem a negyedik próbatételt! Tehát én nyertem! Misi pedig indulhatott haza. Persze, mielőtt elhagyta az éttermet, előtte még elskandálta nekem a jókívánságait. Én mosollyal fogadtam mind a hármat, aztán búcsút intettem neki. Ha nem baj, nem árulom el, mi volt az a három. 

                 Meg hát miért is kellene nekem foglalkoznom vele? Egyedül szobroztam ma a placcon, nem volt senki, aki idegesíthetett volna az unalmas autós hülyeségeivel, bár a vendégek érkezésekor egészen másként gondoltam. Egyedül rohangáltam a tányérokkal, töltögettem az italokat, kasszáztam mindvégig úgy, hogy az a kínos mosoly ott feszült az arcomon. Nem túlzok, ha azt mondom hogy alaposan lefárasztott a mai nap, de akkor sincs jogom elkeseredni. Sikerült, megvan már csak három és ismét Ordoxként élhetem a napjaimat. Már nagyon várom!

            Hazaértem, lehajítottam a hátitáskámat az előszobába a cipősszekrény mellé, lerúgtam magamról a cipőimet és a konyhába indultam. Bontottam egy sört és mohón belekortyoltam. Az első esik mindig a legjobban! A szobámba menet, már sejtettem előre hogy ismét egy levegőben lógó papírcetli fog fogadni. Így is lett. Elmosolyintottam magam, és a lehető legtrágárabb kifejezésekkel illettem meg Fábrelt. Az a nyomorék, szerencsétlen fickó! Még arra sem képes, hogy személyesen tájékoztasson az ötödik próbatételtől. Ennyit az őrangyalokról! Azt kell hogy mondjam, hogy a mai napos fáradtság eredményeképp, nem volt további erőm a káromkodáshoz, így leheveredtem a fotelba, nem foglalkozva a szoba közepén lebegő papírral. Majd elolvasom, ha a söröm tartalmának a közepég eljutok. 

           Szerintetek volt rá időm? Dehogy!

  Abban a pillanatban, hogy levettem a számról a sörösdobozt, máris Natália szemkápráztató melleivel ütközött a tekintetem. Úgy bizony, nem is a divatmodellekhez illő testtartása, vagy éjfekete szempárja tűnt fel nekem először, hanem azok a dús, kövér keblei. Ami nem is csoda, hiszen ezúttal olyan ruha volt rajta, amelynek a mellkasi részét, csupán két-három zsinór fogta össze. Szinte simán be tudtam látni, nem volt semmi ami eltakarhatta volna előlem. Esküszöm, ez a nő nem tud öltözködni, hiszen éppen hogy belefért ebbe a koromfekete gumiszerű öltözékbe, amit bizonyára egy kilenc éves lányról szedhetett le, idefele jövet. Minden esetre nagyon jól nézett ki, mint mindig. 

- Szuper - suttogta kéjesen, megvillantva hófehér fogait. Csak a rúzs. Az az átkozott piros rúzs, amitől totál úgy fest, mintha lesmárolta volna a temperafestéket. Még én se kenem olyan vastagon a nutellát, mint ahogy ez a nő a rúzst az ajkára. - Mondhatom, nagyon szuper vagy Ordox! 

            Megnyugodtam hogy a nevemen szólított, így békésen belekortyoltam a sörömbe, majd utána nyitott szájjal büffentettem. Ő erre egy pillanatra megszűntette az idióta vigyorát az arcán, és oldalra billentett fejjel adta jelét annak, hogy ez nem volt illendő. 

- Mi járatban, Natália? - kérdeztem tőle, azaz a melleitől, mert ugye azokra néztem. 

Két lépéssel közelített felém, közben felvett egy kerámia elefántot a tévé tetejéről.

- Már nem sok kell ahhoz, hogy megszerezzük az utolsó Rent kölyök lelkét - felelte, többnyire elégedetten, mint izgatottan. Én pedig lankadt érdeklődéssel hallgattam, hiszen ha létezett valami, ami banális módon nem érdekelt, az Rent Krisztián élete volt. - Lord Lucifer készen áll arra, hogy bevesse a Kárhozottakat, az én vezetésemmel! Te már tökéletesen irányítod Lang Renátó testét és ügyesen kizárod a Rent kölyköt! Nem hibázhatunk!

- Hagyjál már a hülyeségeddel - húztam oldalra az arcomat, miután már az ötödik kortyot döntöttem le a torkomon. - Milyen kárhozattakról beszélsz te? Csak nem gondolod, hogy egy szánalmas gyári munkás takonygyerek miatt, majd megnyitjátok a Kóbor kaput, néhány tizenöt kilós szörnyetegért! Gondolkozz már, Natália! Már csak három próbatétel van hátra! 

- Te is tudod, hogy az utolsó próbát, már a saját testében kell végrehajtania - vágott a szavamba, arcán viszont tanítani való nyugalom ült. Na meg az idétlen mosoly. Ettől függetlenül nagyon szép volt. 

- Az utolsó próbáig nem fog eljutni - csóváltam a fejem, mintha biztos lennék a sikeremben. Pedig egyáltalán nem voltam az. Tisztában voltam azzal, ha Fábrel az a nyomorék őrangyal visszatér, nekem befellegzett. Az a rozoga fickó, addigra tudomást fog venni rólam és a kibaszott szárnyas cimboráival kiűz ebből a hipóreklám testből. Én hülye. Itt ülök és iszom a sörömet, ahelyett hogy komolyabban venném a dolgokat. 

- Miért érzem azt, hogy ezt is el fogod baszni? - tette fel magának a kérdést Natália, majd óvatosan visszahelyezte a kreámia tárgyat az eredeti helyére. Majd rám nézett, gyönyörű fekete szemeit mélyen belém mélyesztette és a mosolya szépen lassan megszűnt feszülni az arcán. Nem mondhatom hogy gorombán, de félelmet keltő komolysággal bámult rám. 

- Miért mondod ezt? 

- Ugyan már, Ordox - rántotta el a fejét, hosszú vörös haja pedig meglibbent a vállán. Éreztem azt a fojtós kókusz illatát, s persze mondanom se kell, onnantól kezdve már nem ittam a sörömbe. - A Csikós Kolónia is legyőzött téged! Elvitték az orrod előtt azt a lányt, te pedig két óra hosszát eszméletlenül fetrengtél a földön! 

Ez sajnos ígyvan.

           Tessék, lelombozott így letettem a fotel mellé a sörömet és ökölbe szorított kezeimet nézve, nem tudtam megérteni, hogy nem voltam képes arra, hogy leüssem azt a nagydarab csókát? Voltam olyan erős mint ő, mégsem kottyant meg neki a támadásom. Bár ha jól emlékszem, a társa az a tejfölfejű luvnya, valami olyasmit magyarázott nekem, hogy Betond két emberből egyesült. Tehát akkor dupla olyan erővel tudott rendelkezni, mint egy normál ember. Ez hülyeség. Én ha kell, fatörzset roppantok ketté, akkor sem szabadott volna helyben hagynia! 

- Érted már, Ordox? - zökkentett ki az elkeserítő elméletemből Natália, aki addigra már olyan közel volt hozzám, hogy a hajvégei csiklandozták az arcomat. Szinte felfalt a tekintetével. Olyan volt akár a támadó oroszláné. Félelmetes és kiszámíthatatlan. - Érted már, miért van szükségünk a Kárhozottakra? 

           Ezt mindig is utáltam. Megvan a magamhoz való erőm, képes vagyok arra, amire egy ember képtelen, mégis úgy kezelnek, mintha csescemő lennék. Mindig ez volt. Félretoltak az útból, hogy helyet adjanak egy olyan megoldásnak, ami a közelembe se ér! Én meg fogadjam el? 

- Tégy amit akarsz - dörmögtem, persze nem volt annyi bátorságom hogy nagyobb hangerővel lökjem az arcába. - Ha Lord Lucifer a te vezetésed alá rendelte őket, akkor innentől fogva a te dolgod Rent Krisztián meggyilkolása. 

         Natália rám mosolygott.

    Nem amolyan szende, nőies mosollyal ám, hanem kajánul, ami semmi mást nem tükröz, csak azt hogy innentől fogva már ő dominál. Annyira nem bírtam elviselni, hogy legszívesebben megfejeltem volna. Alig bírtam uralkodni magamon. Ha nem lett volna Lord Lucifer közvetlen talpnyalója, esküszöm végeztem volna vele. Rendben van, hívja csak át azokat a förtelmes dögöket az emberek világába, úgy is rég láttam már egy vérben úszó csatát. Addigra én már úgy is teljessé válok ebben a testben, ami pedig Rent Krisztiánt illeti, páholyból fogom nézni ahogy húscafatokra szaggatják a testét a Kárhozottak.