Sajnos nem volt időm arra, hogy kiontsam az életét, ugyanis hangos szirénázások hangzódtak be az utcáról. Amikor odanéztem, fehér és kék színkombinációval ellátott autók sokasága állt az épüket előtt. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem azért jöttek, hogy gratuláljanak nekem az ötödik próbatétel elvégzéséhez, hanem hogy börtönbe vigyenek. Csak hogy addigra én már réges rég nem tartózkodtam a kifosztott bank helységében, a ronggyá vert Anna előtt, mire a sötétkék egyenruhás urak, fegyverrel a kezükben berohantak. Mindenesetre jól szórakoztam, még ha nem is indult könnyen a mai nap. Kétszer bénáztam, harmadszorra meggazdagodtam, elláttam egy különlegesen erős lány baját, aki a sejtéseim alapján a Csikós Kolóniához tartozik. Mintha azt mondta volna, hogy hallottak már rólam. Azt is, hogy a barátaival találkoztam pár nappal ezelőtt. Ám azzal, hogy tudomást szereztek arról, hogy nem a megfelelő testet lakom, úgy érzem komoly problémába ütköztem. Ezek nem fognak leszállni rólam, elvégre már másodszorra találtak rám. Először amikor Flórát akartam vonat elé dobni, másodszor pedig a banki rablásnál. Meg akarják hiúsítani a próbatételeim elvégzését! Még az is lehet, hogy Natália segítségét kell kérnem ahhoz, hogy végrehajthassam az utolsó próbatételt. Azaz még csak a hatodikat, de nekem az utolsó lehetőségem lesz arra, hogy lehetőséget szerezzek a test megszerzésére. A hetedik próbatétel már nem az én gondom lesz, az se érdekel ha az a szerencsétlen elbukja, a lényeg az hogy Lang Renátóként, Ordox szabadon élhet!

                  Éreztem az öklömben, a vállaimban, a lábaimban azt az energiát, ami nem engedett megállni. Úgy szeltem át az utcákat, akár egy rakétából kilőtt fürge golyó. Rohantam, ahogy csak tudtam de fogalmam sem volt, hová visznek a lábaim. Akármerre kanyarodtam, nem voltam benne biztos, hogy valóban oda szeretnék menni. Csak rohantam, a testem nem nekem engedelmeskedett, hanem a hatalmas energiának ami megállás nélkül vitt előre. Itt nekem valami nem tetszett. Kétlem, hogy Rent Krisztián műve lenne, hiszen erősebb vagyok nála, nem bírna szembeszállni ellenem. 

                   A város külső határárig futottam, és egy erdő szélén tudtam lelassítani. A Nap fénye ragyogóan világította be a fák lombkoronáját és azt a kis tavat, ami előtt éppen hogy csak meg tudtam állni. Bár ha belecsúszok, sem fenyegetne fulladásveszély. Ahogy elnéztem, több volt benne a hínár meg a moszat, mint a víz. A tó egyik részén, nádak sokasága gyülekezett, barna buzogányok jobbra-balra járta a széltáncot. Gondolom alatta hemzsegnek a gusztustalan vizi élőlények, mint mondjuk a béka, vagy a vizi patkány. Undorodom tőlük. A tó mögött volt egy erdő, ahol igen sűrűn álltak egymáshoz közel a fák, de az illat ami onnan érződik, meg kell hagyni, kellemes volt. 

           Már csak azt kellene kitalálnom, mégis mi a francért jöttem én ide? Forogtam jobbra-balra, sehol nem láttam senkit, sőt eszem ágban sem volt egy pénzzel teli táskával, pont erdőbe jönni. S akkor megpillantottam Őt. Ott állt tőlem két méterre, mintha a tóval és a magas fákkal, hárman közrefognának engem. Már nagyon rég volt hogy utoljára láttam, de semmit sem változott. Ugyanaz a görnyedt testtartás, a fakó bőrdzseki, ami alatt bizonyára még ott lapul a két elgémberedett szárnya. Vicces, meg kell hogy mondjam, ahogy éppen rám nézett. Azok a bosszús, sötétbarna szemek, amelyekkel utoljára akkor nézett rám, amikor a legjobb barátja meghalt a kezeiben, én pedig ott álltam fölötte tétlenül. 

- Fábrel, a segítőkész őrangyal, vagy hívjalak csak simán a Rent kölyök dajkájának? - szóltam hozzá, miután úgy éreztem, már elég sok ideig állunk szótlanul egymással szemben. Mit ne mondjak, nem örült annak hogy lát, ez tény és való!

- Jól tudom, ki vagy! - jelentette ki sejtelmesen, ami részemről szólva, igen gyenge megnyilvánulás volt. Már hogy a picsába ne tudná, hogy ki lennék, ha egyszer már találkoztunk? Száz éve, de akkor is!

- A szárnyas kollégáidnak köszönhetően - fejeztem be a tunya őrangyal mondatát, ha már erre sem hajlandó. - Kétlem, hogy egymagad rájöttél volna!

             Hátracsapta a kezeit, ami annyit jelentett hogy innentől fogva a beszélgetésünk, már egyre barátságtalanabb lesz. Imádtam, amikor a szárnyasok olyan szavakkal dobálóznak, amit később megbánnak. Ezért is tartom őket szánalmasnak.

- Te egy elvetemült démon vagy, akit száz évvel ezelőtt, Gemriel angyal a Mélybe száműzött! - harsogta, azt a kegyetlen és megbocsáthatatlan mondatot, ami jéghideg nyílvesszőként hatolt belém. Pontosan így történt, száz éve és ezek a förtelmes lényeg azóta is ezen lovagolnak. Fúj, de gyűlölöm őket! Még ezt is, aki itt áll velem szemben és legalább olykor elsöpörné a haját a szemei elől, hogy lássam, mennyire vibrál az a tekintet a félelemtől. De nem, ezt a fickót az se zavarja, ha úgy kell beszélnie a másikkal, hogy közben a szél az arcába fújja azt a göndör, zsíros haját. Natália sem jobb ennél, de ő legalább ad magára. 

- Hogy mennyire szeretitek ezt ajnározni - csóváltam a fejem, majd léptem előre kettőt és szórakozott vigyorral az arcomon, ismét Fábrelre pillantottam. Már amennyit láttam az arcából, mert most a lehető összes tincse az arcában vergődött. - A mondatodnak, pedig ez a vége: majd csodával határos módon, Ordox visszatért!

            Nem nagyon tetszett neki, ahogy előadom magam, talán ezért is nem engedte hogy rendesen végigmondjam a mondókámat, mert ingerülten a szavamba vágott.

- De minek?

Gépiesen szembefordultam vele és ugyanúgy a hátam mögé csaptam a kezeimet.

- Hogy ismét a magasba emelkedhessek! - sziszegtem a képébe, hiszen már csak egy fél méternyi távolság volt közöttünk. Nem ijedt meg tőlem, de éreztem hogy valamelyest tart a közelségemtől. Ezek az őrangyalok. Pátyolgatják az embereket, ha kell a seggüket is kitörölik, de ha már szembe kell nézni valaki ellen, már rögtön remegnek. Vagy az angyalokhoz rohannak segítségért, ahogyan a rozoga bodri is tette.

- Megtámadtad egy ártatlan fiú testét, elzártad a védencem lelkét és engedély nélkül részt vettél a próbatételek elvégzésében! - sorolta a hibáimat, úgy hogy mindvégig mozdulatlanul állt és csak az ajka mozgott. Nevetséges ahogyan viselkedik, pont mint egy szigorú apuka, akinek gőze sincs, hogyan kell gyereket nevelni.

- Ó, jaj had ne kérjek elnézést, amiért néhány időre sarokba állítottam a gyári munkás kómás cimborádat - helyeztem óvatosan a tenyereimet az arcomra, akár egy kényes királykisassony. Még szép hogy kigúnyolom, ha egyszer úgy próbál kezelni, mint egy óvódás kisgyereket. Hol ott még a saját barátját se tudta megmenteni. 

- Rent Krisztiánról beszélsz, akinek az a küldetése, hogy teljesítse Lucifer hét próbáját! - hadarta, továbbra is azzal a gépies viselkedéssel Fábrel, amelyen én csak csóválni tudtam a fejemet. Hol is kezdjem. A harmadik, a negyedik és az ötödik próbát, feleannyi idő alatt teljesítettem, mint az a gyökér az első kettőt. Nem is értem, mi volt olyan nehéz egy nő megdugásában és egy dagadt ürge megnyomorításában? 

- Szívesen - biccentettem vagányan, ami végképp nem tetszett az őrangyalnak, ezért még magasabbra emelte a hangját.

- Nem vagy tisztában a feltételekkel!

- Többet tudok, mint te, őrangyal - vágtam csípőre a kezem, bevallom kezdett már engem is idegesíteni a beszélgetésünk. Hülye vagyok én, hogy leállok egy szárnyas féreggek diskurálni? Ahelyett hogy megidézném a pusztító pecsétet a homlokára és nem is lenne vele több bajom. 

- Nem hagytad, hogy a védencem végezze el a próbatételeket, ezzel veszélybe sodortad! - emelte a nyakát a bőrdzseki magad gallérja mögül Fábrel, így még nevetségesebb látványt nyújtva, mint eddig.

- Ám amivel egyazon testben hajtottam végre, amiben Ő is lakozott, így a próbatétel elvégzése, érvényes marad - fejeztem be ismét a mondatot, már előkelő fejbólintást is végrehajtva, hogy lássa, mennyivel többet tudok nála. 

- Nem is arról beszélek, démon! -csóválta a fejét, ingerülten. - Hanem amikor asztrális cserét hajtottál végre egy idegen testen! Bele se gondoltál abba, hogy ezzel mindkettőtöknek árthatsz? Ugyanúgy magadnak is, mint Rent Krisztiánnak! 

Hogy a francba, erről totál megfeledkeztem. Sebaj, a körülmények nem adottak, ahhoz hogy lelkiismeretembe burkolózzak.

- Beismerem, valóban nem gondoltam arra - biggyesztettem az ajkamat, mintha közöm se lenne ahhoz, mekkor hibát követtel el majdnem. Ha mégis megtettem volna, most nem beszélhetnék Fábrellel, hanem egy újabb száz évig a Mély gödrében sínylődnék. 

- Nem engedhetem, hogy továbbra is elzárd Runiel lelkét! - felelte határozottan Fábrel, én azonban egyetlen névnél, úgy leblokkoltam, mintha abban a pillanatban jéggé dermedtem volna. Runiel. A név. 

- Ru-niel? - dadogtam el ezt a rövid nevet, s látszólag az őrangyal tétlenül nézte, az értetlenkedésem. - Azt mondtad az előbb, hogy Runiel?

            Az őrangyal nem viccelt, bár ritka is az, ha egy szárnyas jószág poénból a védencének adja, egykori barátja nevét. Mindenesetre megdöbbentem. Ennek a Fábrelnek még van képe odaajándékozni egy olyan nevet, amit még egykor én adtam az illetőnek. A kis taknyos, dédnagyapjának!

- Nem állíthatsz meg! - jelentettem ki végül, amikor úgy tűnt, megpróbálna felém tenni egy lépést. Végülis elindult felém, de mosolygott és a fejét csóválta. Úgy éreztem, hogy nem egyedül jött.

- Nem is én foglak! 

- Ide hívtad a szárnyas félnótás komáidat, hogy újabb száz évre a Mélybe űzzenek? - vigyorogtam rá, pedig ha jobban belegondolok és Fábrel ehhez hasonlóan járt el, akkor nekem itt annyi. Ám tévedtem.

- Az angyalok undorodnak tőled, Ordox - sóhajtozta, miután megtorpant velem szembe és már olyan közel álltunk egymáshoz, hogy az már engem zavart. - Tudják jól, hogy ha ismét megtennék, te újra kiszabadúlnál! Éppen ezért egy másik alternatívát ötlöttem ki!

             Megmondom őszintén, itt nagyon megkönnyebbültem. Az angyalok ellen esélyem sincs, elég ha csak hárman lejönnek és bezárnak egy szürke kelepcébe. Viszont hogy már nem kell tőlük tartanom, úgy érzem semmi akadály nem választhat el attól, hogy ma megsemmisítsek egy őrangyalt. 

- Untatni akarsz, vagy megfélemlíteni? - tettem fel neki a kérdést, mialatt minden erőmmel arra koncentráltam, hogy minél előbb megidézzem a két tenyerem között a pusztító pecsétet. A tenyereimet a hátam mögé zártam, így Fábrelnek már csak percei vannak hátra. 

- Kérdésedre, kérdéssel válaszolok - felelte, mosolyogva és tekintete ekkor átsuhant a vállam fölött. Nem értem miért pont oda nézett, hiszen mögöttem egy tó áll, amögött meg jóformán a kövér pusztaságon kívül más nincsen. Rettentően zavart, hogy mi vagy ki lehetett mögöttem. Kénytelen voltam felfüggeszteni a pecsét megidézését és hátrafordulni. Bár ne tettem volna.

- Emlélszel még a Csikós Kolóniára, Ordox? - fejezte be a mondatát Fábrel, aki egész jól szórakozhatott rajtam, amit nem is csodálok. Amikor megfordultam és láttam, ki állt közvetlen a hátam mögött, de komolyan, alig néhány centire, azt hittem leesik az állam. Pislogtam, megdörgöltem a szememet, majd mégnagyobbra nyitottam őket és még a nyakam is kinyújtottam. Még én is kiröhögte volna magamat. 

- De hiszen - ziháltam, akár egy veszett vad, amikor ismét azzal a szőke lánnyal szembesültem, akivel egy órája a bankban küzdöttem. - Téged a földbe tiportalak!

- Engem? - bökött az ujjával a mellkasára, arcán széles vigyor és egy cseppnyi sérülés sem. Eleve nem is tűnt nyúzottnak, ruhája ugyanolyan ép maradt és a testtartása egészséges volt. Nem értem, pedig mindent beleadtam amikor ütöttem. A torkát szorongattam és kiszívtam az ereje nagyrészét, erre itt áll előttem, mintha újjá született volna. A rohadt életbe, mi történt?

              Oly sokáig morfondíroztam, hogy nem is vettem tudomást arról, hogy ez a lány ég a vágytól, hogy visszaadhassa mindazt, amit kapott tőlem a bankban. Nem szarozott, olyan erősen arcon vágott a tenyerével, hogy rögtön elveszítettem az egyensúlyomat. Sőt, háromszor-négyszer megfordultam a tengelyem körül és azután értem földet, méghozzá hanyatt. Nagyon fájt az ütése, az orromból ömlött a vér és alig láttam valamit. 

- Ezt nem hiszem el! - dörmögtem, a földön fetrengve, az egyik kezemmel vérző orromat markolászva. Próbáltam volna felállni, de egy kézzel megtámaszkodva nehéz volt, a pofon okozta szédülésem pedig nem csillapodott. Főleg, ez a némber odasétált és a talpát a mellkasomhoz nyomva, teljes testsúlyával rám nehezedett, így könnyedén leszorított a földre.

- Egy démon ennyire buta lenne? - vonta fel azt a szupervékony szemöldökét Anna, ami meglehetősen nem is apró szőrökből, hanem egy alkoholosfilctoll által húzott vonalból állt. Vagy ki tudja? - Jól tudjuk, hogy energiát szívsz, ezért a Kolónia utánad kutatott egy kicsit és hopp, már meg is találtuk ellened a megfelelő megoldást! A barátaim feltöltöttek negatív energiával, amit te nagyon ügyesen ki is merítettél belőlem és már egy perced sem maradt a tested végelgyengüléséig! Így nem maradt más választásod, el kell hagynod! Sajnos, ezzel egy ártatlan életet is kiontunk, de ha azzal örök időre elpusztíthatunk, akkor kénytelenek vagyunk megtenni!

               Rákönyökölt a combjára, állával rátámaszkodott az öklére és diadalittasan rám mosolygott. Ketté tudtam volna szakítani mérgemben. Ám sajnos igaza volt. Éreztem, hogy a testem fokozatosan gyengül. Még arra sem volt erőm, hogy a talpát lelökjem a mellkasomról. A lábaimat éppenhogycsak megtudtam mozdítani, de az is akkora erőfeszítésbe került, hogy nyomban verejtéktenger képződött a homlokomon. Kiszáradt a szám és remegni kezdtem. A pániktól, ami abban a pillanatban hogy megjelentek a szőke ribanc cinkosai, kétségbeesés és szinte kabaréba illő rángatózás formájában tört rám. Ezek tinédszerek voltak, még csak nem is felnőttek, állítom hogy egyedül aki idősebb lehetett Lang Renátónál, az Fábrel volt. Az a nyomorék őrangyal, aki most tétlenül áll a fák árnyékában, hátracsapott kezekkel, görnyedten. Hogy én mennyire gyűlölöm! 

                   Ott fetrengtem, kiszolgáltatott állapotban, a három faképű taknyos pedig Anna köré csatlakozott. Közülük, kettővel már találkoztam. Ha az emlékezetem nem csal, akkor a vasútállomáson. Pontosan, a nagydarab, tehénfejűvel és a kis flegma picsával. Ám most volt köztük egy új gyerek is, akinek még annyira se volt vastag karja mint Annának, de azért akkora méretű ujjatlan pólót hordott, ami még egy nyolcévesnek is szűk lenne. Szőkésbarna frizurája idétlen kócokban állt és lengett, amerre a szél fújt. Egész jó szélkakas lehetne belőle. Bár kétlem, hogy tetszene neki, ha megemlíteném. Arca mindenről árulkodott, csak épp arról nem, hogy valamelyest jó kedvében lenne. Amikor rám nézett, hasonló érzésben volt részem, mint amikor Gemriel angyallal néztem farkasszemet. Mindent láttam benne, amit csak kell. Gyűlöl, a porba tiporna és még háromszor-négyszer megtaposna benne. 

                 Nem maradt se időm, se erőm a támadásra. Roppant kellemetlenül éreztem magam a földön, főleg hogy mindannyian fölém csatlakoztak, mintha egy egyszerű síremlék volnék és szánalmat jelképező tekintettel bámultak le rám. Ennyi volt a nagy Ordox. Mégsem fogok hát Lang Renátó testében ficánkolni. 

- Ég veled, Ordox - legyintett az ujjával a homloka körül Fábrel, a többiek pedig egy pillanatra az őrangyalra, majd utána ismét rám néztek. Ők nem vettek tőlem búcsút. Inkább csak szép nyugodtan végignézték, ahogy a testem véglegesen elgyengül. Lassan már a talp szorítását sem éreztem, ami már egy jó ideje a mellkasomon tartózkodott. Hiába kapkodtam levegőért, nem éreztem az oxigén beáramlását, sem az orromon, sem a számon.

A szívem vert még párat, azután kihagyott és végül megállt.