Az ötödik próbatétel lényege:

Rabolj ki egy bankot.

Nos, hát akkor holnap este munkába is állhatok. Mára már tényleg elfáradtam.

Másnap reggel iszonyatos fejfájásra ébredtem. Kellemetlen görcs kínzott, fényfoszlányokat láttam magam előtt, mellé enyhe hányinger. S ha ez nem lett volna elég, még szédültem is. Kitántorogtam a vécére, de már az ülőke elé se volt időm leguggolni. Sugárban hánytam össze mindent, ami körülöttem volt. Borzasztó hasi fájdalmak gyötörtek és még a fejfájás sem engedett gondolkodni. Mi a jóságos ég történik velem? Miután kipakoltam a gyomrom tartalmát, hol a vécébe, hol a fürdőszoba egyes ágazataiba, megtöröltem a számat és végső elkeseredésemben lerogytam oda ahol éppen áltam. A hideg fürdőszoba csempére. Száradásban lévő hányástól piszkolt tenyeremmel a hajamba túrtam és behunytam a szemem. Attól félek, ebbe a hét próbába bele fogok bolondulni. Egyszerűen neme emlékszem semmire. Csak arra, ha felkelek és a klozetra megyek hányni, ennyi. Utána valami történik velem, ez már biztos, mert megint utcai ruhában ébredtem. A szobában pedig olyan irtózatos cukorszerű szag terjeng, amitől félek, ismét hányni fogok ha visszamegyek. Nagyon félek. Fáj mindenem, rosszul vagyok, nem merek felállni mert akkor megint belenyilal a fejembe a fájdalom. Bár segítene rajtam valaki. 

            Oldalamra dőltem és sírni kezdtem.

 Ez nem olyan megjátszott, "csakahangjönsemmikönny" féle bőgés. Hanem akkora krokodilkönnyek fojtak le az arcomon, rá a csempére, hogy szabályosan tócsa alakult ki a fejem alatt. Nagyon szívesen megnézném, hogy embertársaim közül, ki mit csinálna ebben a helyzetben, a síráson kívül? Amikor a fájdalom, totálisan elgyengít, nem tudsz küzdeni csak az öklendezés ellen és összegubózva fetrengsz a fürdőszobád közepén, mint valami béna haszontalan féreg. Mit tehet ilyenkor az ember? Semmit. Ígyhát behunytam a szemem és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy mindez csak rossz álom. Az bizony, csak álmodtam, nem hánytam, nem fáj a fejem, hiszen ha felkelek, már Rent Krisztiánként teszem meg azt. 

Na végre. Hisztis féreg!

Kinyitottam a szemem és felálltam.

Elrettentő pillantással néztem körbe az összehányt fürdőszobában. Felnevettem és megcsóváltam a fejem, s végül a következő gondolatot vontam le. Ez a Rent Krisztián, napról napra gyengébb. Én pedig annál erősebb leszek. Megmostam az arcomat, aztán fogtam a felmosót és nagyjából feltakarítottam magam körül ezt a mocskot. Démon vagyok, nem ember, de van amitől az én is undorodom. Itt az idő, hogy Ordox visszatérjen a nagyvilágba. Nagyon be szeretnék ismét mutatkozni az emberiségnek, elvégre durván száz évvel ezelőtt mehettem emberek közé. Tény, hogy azóta sokminden változott, a ruhák, a viselkedési formák, a csapnivaló megnyilvánulások, a büdös szagot árasztó autók, de én viszont nem. Készen állok újra lecsapni az emberiségre! Mindekelőtt ahhoz, hogy ennek a rinyagépnek teljesítsem az ötödik próbáját, alaposan fel kell készülnöm a bankrablásra. Rendben van, használjunk maszkot, de mégis honnan a büdös életből szerezzek hozzá megfelelő anyagot? Talán ha van egy sapka, abból megtudom oldani. Amig évtizedekig gubbasztottam lent a Mélyben, néhány Pokoljárónak hála, megtudtam egy-két dolgot az emberek alattomos viselkedéséről és a technikájukról. Semmiben sem különbek a megvadult állatoknál. Maszkot húznak a pofájukra, fegyvert ragadnak és még egy csecsemőt is képesek lennének meggyilkolni. Na jó, bevallom, ma én sem leszek különb. Csupán annyival, hogy nekem nem lesz szükségem fegyverre. Egy asztrális fojtogatást sokkal alkalmasabb kínzásnak találok, mint kilyukasztani a bőrt egy retkes ólomgolyóval. 

            Akkor abból főzök, amim van.

 Fekete télisapka, hosszú fekete bőrdzseki, vékonytalpú cipő, ha esetleg futni kellene és a két szép kezem, melyekkel akármilyen átkot megidézhetek. Irány a bank. Már ha tudnám, hogy mi merre van ebben a nyomorék városban. Azt se tudom hol vagyok. Kiléptem az emeletesházból, előttem a kutyaszarral teli park, míg a hátam mögött egy iskola épülete magaslott. Merre menjek? Valamerre el kellett hogy induljak, mert a belső kabátzsebembe helyezett tolvajsapka kidudorodása miatt, olyan látszatott keltettem, mintha csöcsöm lenne. Így pedig roppant kellemetlen volt az utcán sétálni. Hú, ezek az emberek. Még a szemük se áll jól. Megjátsszák, hogy olyan magabiztosak, közben pedig irtóznak egy idegen megszólítástól. Bizonyára flegmatikusan nyilvánítanák ki a véleményüket, már ha persze vennék rá a fáradtságot. Úgy menjek közöttük, mint aki rabolni készül? Dehogy! Zserbevágott kézzel, rugós léptekkel, ide-oda kapkodtam a tekintetemet. Mintha nem is ebben a városban laknék, csak leugrottam a fővárosból nézelődni, habár látványban sem gazdag ez a környék. A járdán haladva, ahogy figyeltem, egyre több üzlet helyezkedett el közvetlen egymás mellett, ráadásul többféle színben csillogtatva nevüket az ajtó felett, ami fényes nappal, nem egy remek ötlet. Bár nem szólok bele, nem vagyok üzletvezető, bizonyára sok pénzük van rá hogy nappal is pocsékolják rá a pénzt. Legalább ötven métert sétáltam, elmentem már nem is tudom mennyi butik mellett, de bankot még mindig nem találtam. Komolyan mondom, ezzel a bárgyú arccal, ami rajtam van akkor, amikor hangosan felolvasom annak az üzletnek a nevét, amelyik előtt éppen állok, úgy festek, mint egy retardált tanyasi paraszt. Hiába, még mindig nem tudom visszazárni teljesen Rent Krisztián lelkét. A modora, a mozdulatai, a cselekedetei, valamelyest áthatnak az én tetteimre, gyanítom próbáln kitörni. Persze úgyse sikerül neki, ezt garantálhatom, de engem rettenetesen zavar, hogy száz százalékban nem tudok önmagam lenni. Ha a próbatétel miatta nem sikerül, tuti biztos hogy végrehajtom ezen a testen a Megán önmegsemmisítést!

              S ha már a megsemmisítésről beszélünk, jó lenne tudni   manapság milyen őrök védik a bankokat. Azokban az időkben, amikor még én is ember voltam, igen keményen elporolták a bűnözők valagát, de van egy olya sejtésem, hogy ez már nagyon más világ. Egyrészt, már csak azért is mert képtelen vagyok megkülönböztetni az emberek korát. Jönnek mennek körülöttem, csupa faarccal, kedvtelenül, mint a fák, vagy a bokrok, esküszöm mintha erdőben lennék. Legfőképpen a férfiak. Igen csalóka ábrázatuknak köszönhetően, egyáltalán nem tudnám megmondani az életkorukat. Most éppen egy azonos magasságú, úgy százkilencvenkét centi magas, hosszú hajú, szakállas fiú jön velem szemben. Nem sok időm van a részletes átvizsgálására, mert hosszú, csápos lábaival sec perc alatt elsuhant mellettem, de amit táska ami a hátán volt, gyanítom még iskolába járhat. Akkor a szakáll? Olyan dús volt, és olyan szinten belepte az arcát, mint egy favágónak, aki hegyek alatt él fakuckóban. Ahogy elnéztem az arcát, nem találtam rajta se ráncokat, se szarkalábat a szeme sarkában. Az öltözködési viseletüktől, a szó szoros értelmében, röhögőgörcsöm támadt. Átmentem a másik oldalra, amikor a zebrán haladva elfutott mellettem két csontvékony fiú, nádszálvékony hangjukon olyan értelmetlen szavakkal dobálózva, melyekből egy szót sem értettem. Vigyorogtak, ezek szerint viccelődhettek egymással. Ám a frizurájuk. Jóságos ég. Mintha a nagy Picasso festőecseteit látnám, két lábon. Nemes egyszerűséggel, rövidre nyírt fejük tetején, volt még egy marék haj, ami oldalra volt fésülve. Ami engem elsősorban elgondolkodtat, az ezeknek a virgoncoknak az édesapja. Amikor a gyerek leül az asztalhoz és enni kér, vajon tud nekik szedni anélkül, hogy ne vetne elrettentő pillantást arra a horrorisztikus hajviseletükre, aminél még egy seregélysereg által rommá tépett veréb is szebb képet mutatna. Átmentem a túloldalra, ahol még több üzletsorok fogadtak és még több szemrevaló ember, akiket bátran állíthatok, az én időmben azonnal elfogtak volna. A sarkon, három felnőtt ember állt, akik a cigarettájukat szívták és közben köpködtek, le a földre nem törődve azokkal, akik közvetlen mellettük haladnak a járdán. Megjegyzem, a bőrszínük különbözött az enyémtől és nem hagyta el olyan mondat a szájukat, amiben ne lett volna egy trágár szó. Amikor az egyikük észrevette hogy sokáig nézem a társaságát, a fejével biccentve, így szólott hozzám. "Mi a faszt néze'?" Nem értettem miért mondja, meg az igazat megvallva, rabláshoz készülődök tehát nem is értem magamat, hogy miért tartok ma reggel ekkora népszemléletet. Tempósabb iramban szedtem a lábaimat és ha jól láttam, végre valahára megtaláltam a bankot. Egy nagyon szép park mellett volt, aminek a szökőkútja egy lábujjhegyre emelkedett angyal szobrát ábrázolta. Na, ettől én is köptem egyet a földre, és több figyelmet szenteltem kivülről a bankra, ahol hamarosan ártani fogok néhány embernek. Érzem előre a karjaimban, a törzsemben és a combjaimban azt a bizsergést, ami számtalan bűncselekményem előtt, kígyókúszásként hatolt át rajtam. Nem mondanám hogy elkényelmesedek tőle, de nekem valahogy tetszett. Hideg volt és rázott, mégis élveztem. Felkészített arra, amit tennem kellett. Összeszorítottam a fogaimat és elindultam. Innentől kezdve, semmi gondolkodás, csak azt tenni, amihez értek.

Hogy mennyire vártam ezt a pillanatot!