Egy áttetsző ajtón mentem be a kellemetlen szagú helységbe, ahol  legalább ötven ember kedvtelen tekintete irányult rám. Voltak akik egymás mellett ültek, voltak akik türelmetlenül várakoztak, na meg akik alig hallható hangon beszélgettek és csodával határos módon bassza meg, meg is értették egymást. Nagyon kultúrált helységnek találtam, kivülről-belülről, de sajna ez közel sem fog változtatni azon, amit most tenni fogok. Határozott tempóban elhaladtam az emberek között, megközelítve az egyik banki ügyintéző kis bódéját, vagy minek nevezzem, ami mögött üldögélt és ahonnan kaján vigyorral osztogatta a hülyéknek a pénzelbaszós tanácsokat. Pont egy csinos nő ült annál az asztalnál, ahová indultam, de mielőtt odaérhettem volna, mögöttem megállított valaki.

- Elnézést uram, elfelejtett sorszámot húzni! - hallatszott a mély, férfias hang, ami szó szerint kellemetlenül érintett a nagy csöndben. Megfordultam és gorombán végigmértem a sötétkék előkelőszerű ruhát viselő, bajszos úriembert, akinek a nadrágját biztosító öve oldalán volt egy kis fekete táska. Fogalmam sincs mi lehetett benne, de ha fegyver, akkor nem értem, miért tartja olyan nevetséges táskában. S amíg ezen agyaltam, mint a villámcsapás, olyan hirtelen és fájdalmasan érintett a következő gondolatom. A masz! Bassza meg a macska, az átkozott fekete maszk! Elfelejtettem felvenni! Összevicsorított fogakkal álltam előtte, és legszívesebben behúztam volna neki egyet. Ennek az embernek se látszottak reakciók az arcán, úgy viselkedett velem mint egy gép. Talán nem is ember, hanem valami modern robot, aki emberi alakot ölt és így segíti tájékozódni a bankba tévedőket. 

- Oké! - intettem neki, mire ő ugyanígy tett, s egy félfordulatot téve, karját előrenyújtva egy világító dobozra mutatott, ami közvetlen a bejárati ajtó mellett helyezkedett el. Mindenki ránk nézett, lassan már kezdtem úgy érezni magam, mintha szarás közben nyitottak volna rám ajtót. Gépies léptekkel elindultam a világító doboz felé, úgy hogy eszem ágában sem volt, hogy innentől mit kell tennem. Így hát túlmentem azon és elhagytam a helységet. Nem foglalkoztam azzal, hogy az úr többször is utánam szólt, sem azzal, hogy többen is felnevettek mögöttem, ahogy kiértem a friss levegőre, már mindjárt jobban éreztem magam. 

                Ó, én hülye barom! Szitkozódtam, toporzékoltam a szökőkút mellett, ami még jobban idegesített. Könyörgöm, miért pont angyal? Miért nem kutya, vagy bálna, vagy ló, vagy olyan állatok, akiknek van valami hasznuk? Pont angyal? Ezek az emberek, olyan ostobák! Fogalmuk sincs róla, hogy valójában kik azok az angyalok. De azért szépnek, fényhozóknak állítják be őket, szobrot mintáznak róluk, mintha olyan sok szép jó dolgot tennének! Egy nagy frászt! Az angyalok azok, akik elveszik a reményt másoktól! Akik nem engedik nagyratörni azokat, akik képesek lennének őket túlszárnyalni! Alattomos módon hátba támadják az ellenségeiket, így nyernek számtalan csatákat, ahol igazából esélyük se lenne!

               Levettem a tekintetem a szoborról és a zöld színűre festett bank épületére szegeztem. Túl szép volt ahhoz, hogy kiraboljam. Valamit akkor is tennem kell, nem állhatok kint tétlenül. Viszont ha felhúzom a maszkot és úgy megyek be, attól még kiszúrhatnak, mert a ruhámról felismernének! Ó, a büdös életbe! Megvan! Még szerencse, hogy a túlméretes ablakoknak köszönhetően tisztán be lehet látni az épületbe. Így ki tudom választani, hogy melyikük ember testébe költözzek be addig, amíg végrehajtom a próbatételt. Éljen az asztrális testcsere! Ehhez semmi mást nem kell tennem, csak kényelembe helyezni magam, persze közel a bank épületéhez, egészen addig, amíg szükségem van a másik idegen testre. Így legalább nem engem fognak körözni utána, hanem azt a személyt, akinek a testében mozogva kirabolom a bankot! 

            Odamentem az ablakhoz és alapos megfontolás közepette, kiválasztottam azt az embert, akinek néhány percre kölcsönbe veszem a testét. Bevallom, most már kezdek félni. Ha nem választok megfelelő testet, mondjuk egy olyat, amelyik nem tud gyorsan mozogni, határozottan kiabálni, akkor végem. Idő előtt a földre teperik az illetőt, és én is elbukom az ötödik próbatételt. A várakozók között kiszúrtam egy kétméter magas, rövidre nyírt hajú, erős testalkatú férfit, aki ahhoz a szerencsétlen pincérhez hasonlóan, ugyanolyan idétlenül bánt a bőrével. Nem tudom hol piríttatja magát, talán sose fogom megérteni, de most nem is ez a fontos. Az ő teste alkalmasnak minősül erre a feladatra. Nagynak, erősnek tűnik, de vajon bízhatok-e abban hogy helytállóan viselkedik? Meglátjuk. 

                 A szökőkúthoz közel találtam egy padot. Nem fecséreltem az időt azzal, hogy alaposan áttöröljem a felületét, a rászáradt galambszar és egyéb maszatos foltok miatt, egy az egyben lehanyatlottam arra a részére, ahol általában ülni szokás. Csak úgy kényelmesen, mintha otthon lennék. Ujjaimat összekulcsolva, rá a hasamra, lábaimat egymásra helyezve, majd végül behunytam a szemem. Bizonyára sokaknak fel fog tűnni a köztéren való orbitális hülye viselkedésem, de most vagy végrehajtom a próbatételt, vagy a másik véleményére koncentrálok? Na ugye! Pillanatok alatt ellazítottam magam és kizártam minden érezhetőt, hallhatót ami körülvette fekvő testemet. Nem hiszem el, száz év óta nem alkalmaztam az asztrális testcserét és mégis pöccre sikerült. Ilyenkor bánom, hogy nem pályáztam meg Vineur arkangyal réges rég megüresedett posztját a Mélyben s talán ma már ezernyi Kárhozottal mögöttem ostromolhatnám a szárnyas férgek templomát. Ordox, te kis naív! Semmit nem változtam a rengeteg elpazarolt év alatt. 

                Feltérképeztem magam előtt a bank épületét, ha bár nem olyan előkelő színben, mindenütt vitrines felületű asztalokkal és porfogó szobanövényekkel, mint amilyen valójában, de arra éppen elég volt, hogy beleköltözzek a kigyúrt csóka testébe. Nagyjából megjelent előttem az összes várakozó halványkéken vibráló lelke. Ugye tudjuk, miért halványkék és azt, miért is nem olyan előnyös a szín? Megmondom én, ezek az emberek mindegyszálig el vannak gyengülve, reményvesztettek, látszik rajtuk hogy sok mindent feladtak már az életükben. Az aurájuk szinte alig létezik, nincs ami összetartsa őket és ez miatt a lelkük, aminek igazából sötétkéken kellene ragyognia, most csak pislákol, akár a kialvó gyertyaláng. Nevetségesek. S amikor észrevettem, hogy az általam kiválasztott szépfiú lelke is szinte végkimerülést mutat, még az én kedvem is elment az egésztől. Ezt nem hiszem el, milyen világot élhetnek ezek az emberek? Nem vesztegetem tovább az időt, odakúszok elé akár egy fürge hal és belopódzok a testébe. Valakinek furcsán hangzana hogy tényleg csak ennyiből áll egy asztrális testcsere? Igen, barátocskáim elmondom ennyiből és abban is biztosan lehettek, hogy ti sosem fogjátok tudni ezt végrehajtani! Aki mégis azt állítaná hogy sikerül, hazudik, vízbe kell fojtani. 

                 Az egyetlen hátránya ennek, az amikor belekerülsz egy idegen testbe, sajnos egy darabig olyan érzésben van részed, mintha egy jéghideg kéz a gerincoszlopod helyét markolászná. Az én lelkem valahol ott hatolt be és mivel készül kibontakozni, kihatni a kezekbe, lábakra, így azon a ponton a legérzékenyebb a test és sajnos ebből a rettenetes fájdalomból bőven jut nekem is. Lassan már a szemével is láthattam, kezdetben még homályosan. Az előttem várakozó emberi alakok testét, az ablakon keresztül bevilágító napfény ölelte, miután azonban tisztult előttem a kép, már kirajzolódtak azok az unott arcok. Nem sok időm van, ezért gyorsan kell cselekednem! 

              Ennek a bárgyúnak a farmernadrágja zsebében, váratlanul megszólalt valami. A combonon éreztem a szaggatott rezgést, amit kibocsátott közben és valami egészen förtelmes muzsika kisérte. Olyan hangosan méghozzá, hogy mindenki rám figyelt, még a banki dolgozók is, néhol még nevettek is. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de fogalmam sincs hogy mit csináljak vele. Végül az egyik mellettem álló idős néni, igen udvariasan szólt hozzám, miután könnyedén megkocogtatta a vállamat. Azt mondta, hogy csörög a telefonom, és hogy nem szeretném-e felvenni. Én csak bámultam, mint hal a vízben és azt se tudtam kínomban, hogy mit keres egy telefon a nadrág zsebében? Olyan nevetségesen viselkedtem, hogy az már szabályosan fájt. Végső elkeseredésemben megcsóváltam a fejem és megmondtam a néninek, hogy nem alkalmas a pillanat rá. Én sem értettem miért mondtam ezt, de valamit sürgősen ki kellett találnom, ha nem akarok lebukni. Viszont még mindig csörgött. Annyira idegesített, hogy azt hittem kiugrok a csukott ablakon. Voltak akik már dühösen néztek rám, az egyik hölgy még meg is jegyezte a mellette álló fiatal srácnak, hogy nem érti, miért nem veszem már fel azt a telefont. 

           Kinyitottam a szememet és felültem a padon. Az eső csepegni kezdett, a szél enyhén fújdogált és a hosszú tincseimet az arcomba fújta. Rettenetesen mérges voltam. Ha nem szabadulok meg abból a nyavalyás testből, még a végén elrontom a próbatételt. Az a nyavalyás telefon! A rohadt életbe! Ugyan, árulja már el valaki, mi a jóságos csirkeszarért kell a nadrágzsebben hordani? Annak otthon lenne a helye, a falon!

              Ököllel kétszer is rácsaptam a pad tetejére, de később megbántam, mert felszakadt a bőr a bütykömön és vérzett. De nagyon. Mintha muszáj lenne. Nem törődtem vele, azzal sem hogy gusztustalan látvány volt, inkább azon próbáltam törni a fejem, hogy törjek be ebbe a kibaszott bankba. Már másodszorra vallok kudarcot, nem hiszem el! Nincs mese, fel kell vennem a maszkot és olyan gyorsan cselekedni, ahogy csak tudok. Az asztrális testcserét, egy jó ideig még nem alkalmazhatom, így végleg nem maradt már semmi más, csak a maszk. Kivettem az oldaltáskámból és felhúztam a fejemre. Hogy milyen irtózatos szaga volt, te jó ég! A másik, meg hogy alig láttam ki azon a két lyukon, aminek a kivágásával, annyit szenvedtem. Eleve, nem is ott vannak ahol lenniük kellene. Az egyik az orrnyergemnél volt, a másik pedig a homlokomnál. Nembaj, elég lesz egy szem is, igaz azon se látok ki tökéletesen, de megteszi. 

              Felálltam a padról és határozottan elindultam a bank felé. Ez igen, ez a beszéd, végre önmagam lehetek! Ökölbe szorítottam a kezeimet és már most igyekeztem magamba szívni annyi energiát a fákból, a szélből és a közeli emberekből, amennyit csak bírtam. Szükség lesz rá, ez az utolsó lehetőségem! Ha egyszer elhatározza magát az ember, hogy elmegy bankot rabolni, akkor azt már az első pillanatban jelezze a külvilágnak. Mondjuk egy fergeteges üvegrobbantással. Páff! 

              Csupán egy erőfeszítésembe került és az épület összes ablaka, úgy robbant darabokra ahogy én akartam. Abban a pillanatban, már többek kétségbeesett sikoltását hallhattam. Szinte felemelő érzés volt látni, ahogy szaladgálnak abban a kis helységben össze vissza, mint a mérgezett egerek. Komolyan mondom, és ezek tartják magukat fejletteknek? Összekuporodva guggoltak egymás mellett és nagyranyílt szemekkel néztek rám, hiszen maszkkal a fejemen, én voltam az egyedüli aki állva maradt. Néha néha a megüresedett nyílászáróra pillantottak, ahol másodpercekkel ezelőtt még ablakok voltak.

                Nem voltak hülyék, szerintem sejtették hogy én okoztam az esetet. Be voltak szarva mindegyszálig, így nekem semmi más dolgom nem volt, minthogy nyugodt léptekkel a banki ügyintézőhöz sétáltam. A göndör hajú nő annyira meg volt ijedve, hogy akármit mondtam neki, nem reagált rá. Remegett, a kezeit a feje köré emelte és úgy nézett rám, mintha nem kapna levegőt. Pedig még csak annyit se mondtam neki, hogy megütöm. Nem értem. Sebaj, akkor kiszolgálóm magam én. Hiszen senki nem volt mögöttem, aki bátran ki mert volna állni ellenem. Hogy ezen miért nem csodálkozom? Hogy őszinte legyek, azért kicsit én is megijedtem akkor, amikor az üvegek kirobbantak a helyükről. Rég hallottam ilyen hangos ricsajt, szó szerint rosszul esett egy picit nekem is. 

           Miután a táskámat telitöltöttem azokkal a hányás színű bankjegyekkel, ünnepélyesen a hölgyre mosolyogtam. Nem kaptam válaszul semmit, mondom meg se moccant. Lehet hogy még be is rottyantott ijedtében, ami nagyon valószínű, mert igen intenzíven nyomta a székhez a fenekét.

           Elfordultam és összehúztam a táskámon a zipzárt. Éppen indultam volna kifelé, amikor felnéztem és megláttam egy magas, vékony lányt. Elállta a kifelé vezető ajtó útját és nagyon úgy tűnt, hogy fel akar tartani. Jól nézett ki, fiatalos arcán flegma mosoly ült. Haja szőke volt, nem természetes az tuti, hanem festett, és nem is olyan hosszú, éppenhogy csak a válláig leért. Magasabb volt nálam, lábai karcsúak de formásak voltak, felsőtestén pedig fekete bőrdzseki. Szét volt zipzározva, alatta pedig figyelemre méltóan rövid póló feszült, ami nem ért le csak a mellei aljáig, így tisztán láthattam a meztelen hasát. 

- Rendben van, nokedli most szépen visszaadod a hölgynek a pénzt és elhúzod a beled! - szólt hozzám a csaj, ha jól kivettem akkor a hangja egyre nyugtalanabbá vállt a mondata vége felé. Zöld szemeivel úgy nézett rám, akár a fűben lapuló tigris. Nem is tudommit csinálnék vele, ha a nyakamba ugrana. Jól nézett ki, tetszett nekem de a stílusa az nem, sőt az se ahogy beszélt velem. - Lehet hogy süket vagy, talán nagyot hallasz abban a téli sapkában, amit gondolom a nagynénédtől kaptál tavaly karácsonyra. Úgyhogy elismételem mégegyszer! 

- Jól van, nagyságos asszony, pihenj! - emeltem fel a tenyereimet, szerencsémre ő is megállt a beszédéveé és engedett szóhoz jutni. - Tisztán hallottam amit mondtál, és nagyon nem tetszett! Nem tudom kinek képzeled magad, hiszen öltözködni sem tudsz rendesen! Ha nem vetted volna észre, kilátszik a fél hasad! Édesanyád bórdéjházban dolgozik? Akkor irány haza, mert ma tuti te főzöl, ugyanis ezután meglátogatom őt egy kemény menetre! 

               Úgy éreztem hogy ezt nem kellett volna kimondanom. Tudhattam volna, hogy nem egy egyszerű lánnyal van dolgom, máskülönben nem mert volna elém állni. Az arca hirtelen elborult a dühtől, felsőteste begörnyedt és ahogy a kezeit ökölbe szorította, hallottam a porcok ropogását. Kissé tartottam tőle, nem viccelődhettem tovább. 

- Nem fogom újra elismételni - morogta, fogvicsorgatva. - Ha kell, elveszem én tőled a lopott pénzt!

- Ne nevettess - helyeztem rá a tenyeremet a táskámra, amiben egymás hegyén-hátán voltak a bankjegyek. - Engem nem állíthatsz meg, mert nem ember vagyok!

Erre egy pillanatra, mintha lecsillapodott volna és a fejével a kezemre bökött.

- Te vérzel! - mosolya szélesedni kezdett azon a szép arcán. - Akkor pedig ember vagy! 

             Ekkor jutott eszembe, hogy tényleg mégis vérzek. Hogy a francba ne, hiszen nemrég vertem szét a kezemet azon az átkozott padon. Sebaj, had lássa csak, körülöttem úgyis guggol mindenki, még az a nagydarab fickó is, akinek jóval előbb a testében voltam. Ez a semmire kellő tinilány se fog megállítani.

- Nézd, csinos teremtés vagy, nem akarlak bántani - kezdtem tisztázni az ügyeinket, mielőtt olyat tennék, amire nem lennék büszke. 

- Megnyugtatlak, nem is fogsz tudni bántani - vágott a szavamba, kezeit a csípőjére helyezve. - Ugyanis nem lesz rá időd, kedves tolvaj úr!

           Kezdtem egyre nyugtalanabb lenni. Miket képzel el, nem ismerkedni jöttem hanem teljesíteni azt a nyamvadt ötödik próbatételt, hogy mihamarabb kiűzzem ebből a testből Rent Krisztián lelkét! Erre jön ez a hárpia hősködni, hogy csípőretett kézzel megmutassa, mekkora szája van! Ebből elég!

- A nevem, nem tolvaj úr! - feleltem, goromba hangon és nagyot szippantottam. - Hanem Ordox!

          Hogy mennyire jól esett kimondani végre a saját nevemet. Az már kevésbé, amilyen reakcióval fogadta ez a neveletlen tinédszer kisasszony. Volt képe kinevetni azt a nevet, ami megannyi angyalt taszított le a Mélybe, aki száz év elteltével ismét felemelkedhetett. Semmit sem utáltam jobban annál, ha valaki viccesnek találta a nevemet, amit Lord Lucifertől kaptam. 

- Szóval te vagy Ordox - kuncogott a némber. - Jól van, ha kell én is bemutatkozom. Anna vagyok!

Nem várok tovább, kiontom az életét. 

- Csak voltál!

        Ökölbe szorítottam a kezeimet és szabaddá engedtem az erőt, amit idefele jövet magamba szívtam. Nem túl erős szél formájában bocsátottam ki, ami felborított minden széket, növényt és asztalt, ami az útjában volt. Hangja nem volt, ereje viszont igen, s nem túlzok azzal, ha azt mondom ezzel lenyűgöztem az embereket. Nem néztem oda, mert nem rájuk koncentráltam, de hallottam ahogy elismerően nyögnek egymás után. Gondolom, hiszen soha életükben nem láthattam ilyet. 

- Ennyit tudsz? - tárta szét a kezeit Anna, ami totál rosszul esett tőle. Nem elég hogy jót szórakozott a nevemen, még a képességemet is alábecsülte. Nem várta meg míg az energiám teljessé vállt, rám támadott. Nekem szaladt, de útközben felkapott egy széket a földről és az ülő részének az alját, erősen a mellkasomhoz nyomta. Sajnos azt kell hogy mondjam, erősebb volt nálam. Nem mondom hogy könnyedén, de sikerült kizökkentenie az energia formálásomból és ezáltal az egyensúlyomat is elvesztettem. Hanyatt érkeztem a kemény talajra, a szék pedig a mellkasomra, végül pedig rá Anna.

- Tudom, hogy nem ehhez a testhez tartozol - magyarázta, szusszogva ami azt jelenti hogy jelentős energiát veszített a támadásával. - Hallottunk már rólad! A barátaim találkoztak már veled pár nappal ezelőtt! 

         Nem bírtam elviselni, ahogy fölöttem üldögélt a széken, ami a mellkasom fölött volt. Erősen megragadtam, és lefordítottam magamról, a lánnyal együtt. Gyorsan felugrottam, persze nem olyan látványosan ahogy szerettem volna, de előbb talpra álltam mint Anna és ez döntötte el a küzdelmünket. Nekirontottam és kétszer ököllel arcon, majd egyszer gyomron találtam. Ő egyiket sem bírta hárítani, de nem is hanyatlott el a találataimtól. Végül torkon ragadtam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdem alkalmazni a belső erejének a kiszívását. Éreztem, hogy annyi ereje van, amennyit nem bírnék magamba szívni. Nagyon erős lány volt, de nekem már nem árthatott, mert gyorsnak én bizonyultam gyorsabbnak. Ezért is tudtam legyőzni.