Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ébresztő óra, szabályosan gyomorba rúg. Nem viccelek, hasfájásra ébredtem. Kinyomtam a digitális óra gombját, ezzel bekussoltatva a halálfélelmet keltő, szaggatott sípolást és visszadobtam a kezemet a mellkasomra. Felhúztam a lábaimat, így remélve hogy annyira nem mar belém a hasi fájdalom. Nem a fenét. Na, nyomás a klotyóra. Az a keserű, "takarodjaszememelőlmertmegöllek" munkakedv, ami álmos, gyűrött arcomra volt írva, hogy is mondjam. Mondom úgy, hogy nem kellett volna órákat sorban állnom az új Freddy Krúgeres film szereplőválogatásán. Rettentően csúnya voltam. Tudom, aki hajnali négykor kel fel, nem nyújthat olyan kellemes látványt mint egy tál szamóca, de ha ezzel a pofázmánnyal próbálnék elmenni Disneylandbe, tutibiztos hogy kedvezményes jegyet kapnék a Szépség és a Szörnyeteg nevű dodzsemre. Igen, biztos vagyok benne, hogy van ilyen elnevezésben is dodzsem. Nem hiába kapkodtam a tekintetemet május elsején, ahol terminátor 2, tarzan és még az örök romantikus Ghost című film hiteles festményével is találkoztam, melyeknek egytől egyig semmi köze a dodzsemezéshez. 

     Az a rohadt pepperóni.

   Annyira csíp! Nem is az a baj, hogy meg volt beszélve az újabb találkozásunk, hanem hogy a fenébe is, miért kell ezzel az érzéssel ébredni? Komolyan hajnali négykor kell kellemetlenséget okozni? Nem elég az, hogy önmagában is siralom felkelni akkor, amikor sokan mások, többnyire a másik oldalukra fordulva alszanak tovább?

            Superman nem borzong annyira a kriptonittól, mint én a tervezetlen, hajnali órás fosástól. Ami mégrosszabb, hogy vissza sem feküdhettem még szundizni, mert szó szerint elszartam magát az időt is. Annyi, hogy felkaptam magamra a munkás ruhámat, amit tegnap olyan tökéletesen a szennyestartó mellé hajítottam, majd megittam egy kávét és indulhattam is dolgozni. Lefelé menet a lépcsőn, kihalásztam a zsebemből a kocsikulcsot és annak karikáját felhúztam az ujjamra, hogy még csak véletlenül se csússzon ki a kezemből. 

        Ahogy kiléptem a lépcsőházból, még be sem csukódott mögöttem az ajtó, amikor a következő gondolat slusszant át a fejemen. A szobámban hagytam a belépőkártyámat. Goromba grimasszal az arcomon megfordultam és nyitottam az ajtót, amikor egyszercsak orbitális hang csattant mögöttem, alig két méterre. Úgy megijedtem, hogy felkenődtem a csukott ajtóra. Vert a szívem mint az őrült és nem győztem venni a levegőt egymás után. Megfordultam  és mit láttam? A betonon egy fedetlen kartondobozt, benne egy csillárral, azaz már a szerte szét szóródott darabkáival és jó néhány könyvvel. Körülbelül a másodikról dobhatták le, valamely ismeretlen, embertelen agyament okból kifolyólag, de hogy az a kibaszott csomag pont ott ért földet, ahonnan én két másodperccel ezelőtt visszafordultam, az olyan biztos, mint a Reszkessetek betörők című film vetítése karácsonykor.

       Abban az átkozott pillanatban, olyan heves düh áradt szét bennem, hogy komolyan elhatároztam, felmegyek és agyonverem az illetőt, ha férfi, ha nő. Ökölbe szorított kezekkel álltam, a tőlem két méterre lévő összeroskadt kartondoboztól és a szétszóródott tartalmaitól. Ahogy jobban megfigyeltem, s ha nem mozdulok el, először a csillár végzett volna velem. A könyvek nem hiszem hogy halálba taszítottak volna a súlyukkal, főleg nem Tolkien Bombadil Tomája, ami éppen a lábam előtt hevert, a maga alig száz oldalszámával. 

        Akármennyire is hatalmába kerített a méreg, be kellett látnom, hogy verekedésnek itt semmi nyoma hiszen nem vagyok olyan és életemben nem bunyóztam még egy igazit. Persze, a nyelvem attól még pörgött és kintebb sétálva, jobbulást kívántam a második emelet lakója édesanyjának, s még a befőttjeit is jól megáldva, végezetül a zuhanykabinban kenyérpirítóval való játszadozást tanácsoltam neki. Láttam hogy az erkényen még nyitva volt az ajtó, de a kicseszett sötétítő miatt nem láttam mögé. Gondolom veszekedés történt, ahol a kedves anyuka kihajintotta apa cók-mókjait, amit tökéletesen rájuk bízok, de az öreganyjuk fazekát, miért éppen engem, szándékoztam agyonütni?

          Még néhány másodpercig ott álltam és szidalmaztam, kiabáltam ami csak ki tudott jönni közel hajnali fél hatkor a torkomon, de nem jelent meg senki az erkélyen. Nem tehettem mást, elfordultam és elindultam az autóm felé. Viszont ez amolyan terminátoros megmozdulás volt. Még visszatérek! Na, ide már illett a terminátoros szitu, de mégmindig nem értem, mit keres a dodzsemkuckó reklámtábláján. 

         Vezetés közben sem sikerült lenyugodnom. Pedig a volán mögött, a kormányt markolászva, általában elfelejtem minden gondom-bajom. Most azonban mégsem csillapodtak az indulataim. Körülbelül úgy tudnám felvázolni, hogy milyen érzésben volt részem, mint amikor egy kocsmai bunyó után, az illetőt még hét kör feles után is józanra verik. Nem, engem még soha nem bántottak! Csupán annyi különbséggel, hogy én nem voltam ittas, viszont álmos annál is inkább, ám a megrázó eset után már az sem. Komolyan, már a hajnali órákban a halál fenyeget, kinek jó ez?

        Rendben van, előfordul és hát persze éljen a házasságkötés, hogy mindig azon jóemberek szívják meg, két idióta egybekelésének levét, akik totál nem tehetnek semmiről. Például én. Nem fosom a szót tovább, nincs értelme és különben is, még csak háromnegyed hat lesz, ami azt jelenti, nagyon hosszú nap elé nézek.

          Mondhatnám, de nem mondom, ha az egész napi megrázkódtatásom csak a fejemre zúdulni látszó kartondoboz és a többszöri sikertelen parkolásomból állt volna, szerencsésem megúszom! Azt, a nagy lópikulát, drága barátom! Amikor beballagtam a megmunkáló helységbe, azaz a gépek zúgása, a büdös hűtővíz és egyéb gyári szagok keveredése, valamint az éjszakás műszak lelkes dolgozóinak felhőtlen vihogása "hurrá, mindjárt megyünk hazaaa" kombóval szembesülve, már a váltótársam belém rakta az ideget.