Néhány pillanatig szótlanul bámultunk egymásra. Azután képzeljétek el, mi történt. Olyan őszinte válasz hullott ki a számon, ami abban a minutumban, onnantól kezdve mindent megváltoztatott körülöttem.

- Olyan lányt, mint amilyen te vagy! 

Ez a kijelentés, engem ugyanannyira meglepett, mint Nettit. Hogy minél hitelesebben felvázoljam a jelenlegi kinézetünket, példaként mint egy pár, akik életükben először találkoznak egy vakrandin. Mint már említettem, Nettivel mindenről el lehetett dumálni, de voltak neki is pillanatai, amikor hang, nem akart kijönni a torkán. Már abban a pillanatban eldőlt, hogy ezt a témát egyikőnk sem fogja folytatni. Netti a mobiltelefonja nyomkodásával, én pedig a heti tévéújság olvasgatásával fejeztem ki.

Hiába igyekeztem úgy tenni, mintha éppen semmi olyan kellemetlen dolog nem történt volna, ami miatt nem remegő ujjal és vibráló tekintettel kellene pásztáznom a színes újságot. Maga a kijelentés, még mindig ott lebegett belül a számban, a fogaim között. Olyan lányt, amint amilyen te vagy! Na, meg persze azt a ritkán jelentkező, nevetségesen gépies mozdulatokat, amelyek a meggondolatlan kijelentés után, érthetetlen módon jelentkezni kezdtek a mozdulataimon. Komolyan mondom,a nyolcvanas évek beli robotzsaru harmonikusabb ütemben mozgott, mint ahogy én vettem fel az újságot, a mögöttem lévő konyhapult felületéről. S ha jobban belegondolok, még talán Szécsi Pál egyik slágerére is táncolhattam volna. 

Nem sokkal a beszélgetést szüneteltető megszólalásom után, megérkezett Dani, kezében három pizzás dobozzal és valami egészen ellenállhatatlan illattal. Ami furcsa volt, és olyan szinten bökdöste az oldalam, hogy majdnem meg is kérdeztem, Dani arcán a létező összes indulat látszott, ami nem a boldogságról árulkodik. Pocsék mikulás lenne belőle. Ha már egy egész pizzériát kirabolva jelenik meg, hogy ne haljunk éhen, mosolyoghatott volna, hogy legalább jobban essen a falat. Nem érdekes, hiszen tudtam jól, Dani olyan akár az időjárás. 

- Üdvicsek - köszönt, mély és elkeserítően szomorú hangján, amelyet általában azon ágaskodó büszkeségű ifjoncok szájából hallani, akik sikertelenül teljesítenek a különféle tehetségkutató műsorokban. Lerakta Netti elé az egymás tetejére pakolt pizzás dobozokat és kimerülten lehuppant az egyik székre. Hosszú csápos karjait a combjai között lógatta, elégedetlenül jajgatva akár egy nyugdíjas, aki másfél óráig vár a sorára egy rendelőintézetben. 

- Meghoztad a kaját? - hangzott fel a kérdés Nettitől, aki továbbra is a mobitelefonját nyomkodta, s amikor azt letette, ránehezedett az asztal tetejére és odakúszott a barátjához egy cuppanós csókért. 

- Meg - bólintott, nagy lófejével Dani, majd utána rögtön rám szegezte koromfekete szemeit, mintha éppen én lennék az, aki az előbb megcsókolta. - Ilyen idióta kiszolgálót, én még életemben nem láttam! 

Igyekeztem becsatlakozni a beszélgetésbe, de még mindig nem tudtam elszakadni az Olyan lányt, mint amilyen te vagy című romantikus dráma megszólalásomtól. Nem tudom miért, még mindig nagyon izzadt miatta a hátam közepe. Azt azonban észrevettem, hogy Netti olyan szögbe állította be a székét, hogy nekem pont háttal legyen. Talán ezért, talán meg mert a pasiját mégis csak jobb bámulni. 

- Ott állok a tetves, hatvan fokban, mert akkora gírosz hústömböket sütnek, mint a fűrdőszoba bojler, már mindenemből folyik a víz, amikor megkérdezi a kiscsaj, hogy elviszem vagy ott fogyasztom? Gyerekek! Ha én éhes vagyok, leülök megeszek akár egy tányér spenőtot, bánja a fene! De annyira hülye csak nem vagyok, hogy megeszek három egész pizzát! Várjatok, még nincs vége! Szerintem ma kezdett, mert a főnöke feszt ugatott vele. Felvette a rendelést, eltűnt egy két-három percre a kiszolgáló rész mögötti gyóntatófülkéjében, aztán amikor előjön azt kérdezi, csomagolja-e? 

Ekkor látványosan széttárta a karjait, mint egy bűvész, a sikeres virágcsokor eltűntetése után. Felháborodott tekintetét először rám, majd Nettire sütötte, aztán ismét vissza rám.

- Most mondjátok meg! Normális?

- Jól van, hagyd már, most mondtad hogy kezdő, akkor meg miért akadsz ki olyan nagyon? - csapott barátja combjára Netti, majd előrenyúlt és maga elé húzta a legfelső pizzát dobozt. Végig követtem a tekintetemmel, ahogy kinyitja és érdeklődve simogatja szemeivel az ínycsiklandozó pepperónis pizzát. Olyan hosszú csípős paprikák fetrengtek rajta, mint szörnyella de frász ujjai, alatta ellenállhatatlan sajt takaróval és még miegymással. 

- Cica, ha kezdő vagyok, akkor inkább megkérdezem a nyavalyás főnökömet, hogy merre van észak, mielőtt elindulnék szerencsét próbálni - magyarázta, professzorokhoz méltó karlendítéssel Dani, majd olykor felém is fordult, mintha engem annyira érdekelne a tanulómunkás kiscsaj elmélete. Dehogy érdekelt. Helyette odahajoltam az asztalhoz, elvettem egy pizzás dobozt és visszalendültem, a konyhapultnak támaszkodva. Hogy miért nem ültem le az asztalhoz, mint ahogy azt étkezéskor szokás, nem tudni, de Netti úgy is mindjárt megkérdezi.

Nem kérdezte meg. Nem is foglalkozott velem, hanem inkább három ujjai közé fogta a pizzaszeletet és hunyororgó szemekkel, óvatosan falatozni kezdte az olasz remekművet, vigyázva nehogy megsüsse a nyelvét. 

- Amikor én voltam kezdő az ipari suliban, inkább megkérdeztem egyvalamit háromszor-négyszer, inkább minthogy elcsesszek valamit - folytatta még mindig a nevetségesen gyermekes dühöngését Dani. Amikor látta barátnője arcán, hogy minden leköti, csak éppen az ő idegesítő hisztije nem, akkor úgy gondolta, nekem adja ki magából a még benne maradt indulatát. Nem fojtottam belé a szót, de nem is néztem rá tartalmasabban, olykor rápillantottam, olykor összébb húztam a szememet, mert éppen a lehető legcsípősebb részére haraptam annak az átkozott paprikának. Na, de nem vagyok én kis hercegnő! Különben is, a klotyón ismét szemesülni fogok az  érzéssel. Nincs ebben semmi takargatni való, ha idefent találkozok vele, később odalent is lesz vele szerencsém.

Gyakorlatilag nem tudom elmondani, mennyire jól esett pizzát ebédelni. Azt viszont, hogy Dani a negyedik pizzaszelet beburkolása után, végre valahára felhagyott az idegsejtjeimet romboló, döjfös nagypapákhoz méltó síránkozásával bizony elmondhatom, hogy nagyszerű érzés volt. Persze attól még nem uralkodott csend a konyhában, amit nem is bántam, mert magam részéről szólva, jobban szerettem, ha evés közben beszélgettünk. Munkahelyen, ezért nem mentem be soha kajálni az étkezdébe. Szavamra, ahol mindenki az orra hegyét keresi a tekintetével, ahol a légy zümögése is mintha öt pont egyes házimozi hangerősítőről szólna, egyenlő a hangulat egy ravatalozó szertartáséval. 

Eltémázgattunk a múlt hét szombati partiról, ahol annyira nagyon elhatároztam, hogy becsajozok, de végül nem jött össze. Viszont Daninak és Nettinek annál is inkább sikerült megint a diszkózás után, határozottan magukra csukni a szobaajtót és dörömbölve, nyögdécselve levezető menetet tartottak az alvás előtt. Esküszöm, jó néhány téglafalnyira vagyok a szobájuktól de olyan tisztán hallom, ahogy Dani misszionáriusban döngeti Nettit, hogy olykor én gyújtanék rá, amikor végeznek. Persze, ha dohányoznék. Mivel nem teszem, így a szobaszőnyegem se áll hamuban. Még. 

Elvégre fiatalok, boldogok együtt és hát persze szeretkeznek, ami természetes egy párkapcsolatban. Nagyon jól elvagyok velük, bár ha beszélgetésről van szó, azt gyakrabban Nettivel szeretem jobban, Danival annyira nem, nincs közös témánk. Ő az autók, a gyorsulások és a különféle gépezetek megbütykölésének a szerelmese. Sok mindenen felhúzza magát, ha nem ért vele egyet valaki, azt kimondottan nem szereti. Ám amikor arra került a sor, hogy elcuccolok otthonról és sürgősen keríteni akartam egy lakható kuckót, tudtam hogy rá számíthatok. Régebb óta lakik egyedül, - mert Netti még a szüleivel lakik, csak gyakran jár ide - csupán az ő története annyival tér el az enyémtől, hogy már nem élnek a szülei. A nagyszülei azonban segítettek neki, hogy megvegye ezt a lakást, meg persze ő is dolgozik keményen, de komolyan akár egy állat. Én pedig úgy kerültem a képbe, volt általános iskolás osztálytárs, aki egy elkeseredve kereste fel és rukkolt elő a hatalmas kéréssel, miszerint azonnal szüksége lenne egy albérletre. Mondanom sem kell, nem került két szavamba és Dani már intett maga felé. Ezért a mai napig hálás vagyok neki. Nem is tudom, mit kezdek ha netán azt mondja, hogy nem. 

A kiadós ebéd után, az ifjú pár bevonult a szobába, gondolom csendes pihenőzni, míg én töltöttem a bögrémbe egy pohár tejet és leültem a kényelmes kanapémra, a tévé elé. Annyit elmondhatok magamról, s talán büszke is vagyok rá, hogy sosem kötött le a tévé. Nem tévéztem sokat gyerekkoromban sem. Ha van egy-két jó film, azt persze hogy megnézem, a fergeteges vígjáték sorozatokról nem is beszélve, de ezek az értelmetlen tele shop-os adások és a különböző szappanoperák, amelyek ájulásig jönnek-mennek egymás után, a hányinger kerülget. Na és persze a sport! Azon is belül a foci, ami a kedvencem! Bár szerencsétlenségemre, nem találtam róla közvetítést, hanem csak unalomból űzött stúdiós beszélgetést az edzőkkel, így hát tovább lapozgattam a csatornákon.

Majd végül megálltam az egyiken, ahol éppen egy baseball sapkás férfi próbált közelebb férkőzni az oroszlán ketrecéhez. Nem volt érdekes műsor. Nem történt semmi olyan, amitől az lett volna. Beletörődve az unalmas, egyedüllétbe, tejet kortyolgatva pislogtam magam elé.

Olyan lányt, mint amilyen te vagy!

Nekem elment az eszem.