Fogtam egy konyharuhát, bevizeztem és a kezemre hajtottam. Bevonultam a szobámba és leültem az ágy szélére. Éppen hogy csak helyet foglaltam, már megint megjelent. A fotelban ült, kényelmesen összetett lábakkal, az ujjával a ruha által kitakart melleit simogatva. Hosszú vörös haja, két oldalt lógott meztelen vállára, ugyanazt az orrfacsaró kókusz illatot árasztva, amitől még ráadásul tüsszentettem is egyet. Ő erre elnevette magát, de nem mondta hogy egészségemre. Miért is mondta volna, hiszen nem azért van itt. Alapjába véve, tetszett az arca, bájos volt, éjfekete szemei alatt domináns mosolya fültől fülig húzódott. Nagyon túlzásba vitte a mosolygást, kivillantotta hófehér fogait, azokkal nem is volt semmi baj, de esküszöm ilyen mosoly láttán még Batman ellenfele is visszavonulna. 

- Olyan nyúzottnak tűnsz, Renti! - csendült fel, élénk nőies hangja, míg ujjai fentebb csúszva, immár a hajvégeit dörzsölték. -Minden rendben van?

               Egymás után vettem a levegőt. Már megint nem tudom mi történik velem, de nagyon félek, nem leszek önmagam. Egyszerűen akármit csinálnék, nem hajtja végre a testem. Alig kapok levegőt. Fel akarok állni, hogy felkapcsoljam a világítást, de nem tudok. Nem mozduk egyik végtagom se. A fogaimat nem bírom összekoccintani, mert a nyelvem közötte van, hogy megakadályozza. Beszédre nyílik a szám, pedig eszem ágában sincs megszólalni.

- Azt mondtad, segíthetsz nekem - feleltem, de még csak a hangom se egyezett Lang Renátóéhoz. Magasságos egek, ez a hang kúrta és még csak nem mély, úgymondva gyerekes, mint egy tizenévesnek aki nemrég nézte meg a Pál utcai fiúkat.

- Úgy bizony, segíteni is fogok - bólogatott a nő, mosolya pedig már félelmetesen megnyúlt, ajka megvastagodott és így az egész arca eltorzulni látszott. - De ahhoz hogy segíteni tudjak, előbb neked kell segíteni én nekem!

Kaján mosoly húzódott az arcomra. Soha nem mosolyogtam így, majdnem szétrepedt az arcomon a bőr.

- Szíves örömest!

- Kedves Ordox - szólított, ezek szerint az új nevemen a nő. - A legfőbb feladat amit kiszabok rád, az hogy megfékezd Fábrelt! Elvégre nem is kedveled! Csak áltatod magad, ha azt képzeled, mennyire fontos a számodra! Ő megtéveszt téged, de te nem látod fától az erdőt! Persze nem hibáztatlak, az őrangyalok mindig is a saját érdekeiket vették figyelembe. Nem pedig a védenceikét!

- Fábrel egy undormány - rándult össze az arcom a dühtől és még a puszta gondolataim is, amelyek róla árulkodtak, egyenesen hányinger keltően hatottak rám. - El fogom pusztítani!

Erre a nő határozottan felemelte a mutatóujját, amivel eddig a haját morzsolgatta.

- Nem, azt csak bízd rám! Tudom is, hogy fogom csinálni és azt is, hogy mikor! Neked ennél fontosabb dolgod lesz!

            Nem igazán tetszett, hogy elveszi tőlem a legfőbb örömöt, mégpedig azt, hogy elpusztíthassam azt az illetőt, aki majdnem száz évig bezárva tartott engem egy szelencében. Viszont nem kezdtem el vitatkozni, ám attól a düh még egyre inkább nőtt bennem.

- Holnap, amikor leül a sötétség, nem lesz irgalom ami megmentetné Mátét! - morogtam, dühtől összegörnyedve, gyilkosára készen. - Nem lesz szeretet, ami megóvná Flórát! Végül pedig nem lesz rá lehetőség, hogy Rent Krisztián visszakapja a lelkét! Eljött az Ordox ideje!

            Tompa taps moraja zökkentett ki, ami sokkal inkább felidegelt. Sosem szerettem, ha valaki megzavart engem beszéd közben. Főleg nem ez a vigyorgó banya, aki most a két ujjával dobolt a tenyerén. Fogalmam sincs arról, mi tetszhetett annyira neki, ha remélem akkor is így fog viháncolni, ha majd letépem a fejét.

- Te hibátlan tanítvány vagy, Ordox! - vigyorgott rám, s majdnem megvakított azokkal az átkozott hófehéren csillogó fogaival. - Büszke vagyok rád!

             Minden egyes jó szavától, ami elhagyta agyonrúzsozott ajkát, egyszerűen hányni tudtam volna. Nem egészen értem, hogy miért is működök együtt ezzel a sztriptíztáncossal, amikor megvan hozzá a kellő energiám, hogy vele is végezzek. Úgy ül ott és vigyorok rám, mintha az ő kutyája lennék, aki füttyszóra cselekszik. 

- Csak pár napot kell kibírnod!

- Nem várok én egy percet sem! - ziháltam, hirtelen mozdulatokat végrehajtva, de nem tudtam megijeszteni. 

- Amint végeztem Fábrellel, visszatérhetsz a saját testedbe!

-Akkor emelheted a hízott seggedet, mert nem vagyok hajlandó tovább, egy testben lakni ezzel az átkozott Rent gyerekkel! - pattantam fel az ágy széléről és üvöltöttem az arcába. Ő továbbra is csak mosolygott. Szinte élvezte a dühkirohanásomat. Meg se moccant, azaz csak az ujjai morzsolták a hajvégeit és olyan higgadtan pislogott rám, mintha piknikeznénk. 

- Tudom, hogy sosem bántanád Natália nénit!

               Ezek szerint ez volt a neve.

   Nem csodálkozom, értelmetlen vigyor mellé, pontosan passzolt ez az idétlen keresztnév. Kiegyenesedtem és visszaültem az ágy szélére. A tekintetemet viszont nem vettem róla. Ő se rólam. Még pár másodpercig némán néztük egymást, utána ő az éjjeli szekrényem tetején lévő digitális órára nézett és ötletgazdag hangnemben, felmutatta az ujját.

- Itt az alvás ideje! Holnap nagy napod lesz!

- Te nekem nem mo...

         Nem bírtam befejezni a mondandómat. Hihetetlen nagy erő ragadott kézen és taszított az ágyba. Végül rám nehezedett, nyomta a mellkasom, a homlokom és az arcom, egészen addig, amíg el nem veszítettem az eszméletemet. Végül kiderült, ezt a hatalmas energiát, Natália bocsátotta ki, hogy álomba ringasson. Ehhez pedig csak az ujját kellett megemelnie.