Én segíthetek neked!

Azután elillant. Fogta magát és hopp, köddé vállt. Valahogy Fábrel eltűnéséhez tudnám hasonlítani, amit csinált. Nagyon sajnáltam hogy elment. A kurva életbe, olyan jó nő volt! Teszek arra a kicseszett hét próbára, nekem sokkal jobban kellene egy ilyen nő, aki ilyen csábítóan tud kacsintani, gátlástalanul ráülni, az erekciós pillanatát élő farkamra és ilyen szenvedélyesen smárolni. Erre nagyobb szükségem lenne, mint arra a csődtömegre, akit még a volt barátnője is magasról leszar. De nem, inkább eltűnik egy reményt kecsegtető mondattal, nehogy megvárja míg magamhoz térek és válaszolok rá. A rohadt életbe!

Megragadtam egy tárgyat, ami a legközelebb volt hozzám és erősen a falhoz vágtam. Egy porcelán malacka volt, ami olyan jó anyagból készült, hogy csak a füle tört le. Nem sajnáltam. Sokkal inkább magamat. Egy pillanattal ezelőtt még egy bomba nő birkózott le az ágyamra, most meg itt hagyott álló dákóval. Rendben van, akkor nincs más választásom. Kényelembe helyeztem magam, behunytam a szemem és fiktíven, elképzeltem a heves csókolózás utáni aktusunkat. Természetesen, használtam hozzá a jobb kezemet is.

Elérkezett a péntek. Egy nap múlva Valentin nap. Ez azt jelenti, hogy már nem maradt, csak egy napom, hogy beszélek Flórával. Ha van olyan, aki kiváncsi arra, hogy milyen érzés kiverni más farkát úgy, hogy azzal magamnak okozok örömöt, annak az a válaszom, hogy egész jó és egyáltalán nem buzis. Persze azért nem szemezgettem sokáig a vesszőmmel, ami igazából nem is az enyém volt, de biztos vagyok abban, hogy a kómában fekvő Rentinek sokkal nagyobb.

Felöltöztem, azután a konyhába indultam, hogy elkészítsek magamnak egy teát. Kitekintettem az ablakon és láttam, hogy még mindig zuhog az eső. Káromkodtam magamban egy sort, de tisztában voltam vele, hogy ettől még ugyanúgy rommá ázok. Leültem a konyhaasztalhoz és csendben iszogatni kezdtem a citromos teámat. Eszembe jutott, hogy ki várt engem tegnap este, amikor hazaértem. Letettem a bögrét és ijedten hátradőltem. Bevillant elém az éjfekete szempár. Utána az ijesztően felfelé görbülő vigyor, na meg az a nyálas csók, s ahogy az ágyra lendített. Jóságos ég, csak tudnám, miért hozza rám most ennyire a frászt.

 Ismét veszettül vert a szívem. Szinte az egész törzsem mozgását befolyásolni kezdte a lüktetés, ami a mellkasomból áradt. Ujjaim begörnyedtek és végül ökölbe szorultak. Volt még egy korty tea a számban, amit jóformán majdnem visszahánytam, amikor nagynehezen lenyeltem. Még a torkom is megfájdúlt az miatt a katasztrófális ízű löttytől. Fogtam a bögrét, kiöntöttam a mosogató lefolyójába, a bögrét pedig minden meggondolás helyett, a földhöz vágtam. Darabokra tört abban a pillanatban, talán egyedül a füle maradt meg úgymond ép állapotban. Nem érdekelt hogy mekkora zajt csaptam ezzel és az sem, hogy az alattam egy szinttel lakók, biztosan felriadhattak erre. Vissza se ültem már a székre. Kifelé menet felrúgtam az egyik szobanövény kerámia vázáját, amit később fel se állítottam. Megfogadtam, hogy ha hazaértem, rögtön ki is dobom mindet a francba. Mi a jóságos faszért tart egy fiú, szobanövényeket egy egérlyukban? Így se lehet normálisan elférni, mert mindent egy helyen van! 

Felkaptam a vállamra a táskámat, amiből tegnap este elfelejtettem kivenni a belegyűrt pincér szerkómat. Azzal se foglalkoztam, még ezt az egy napot kibírja így, aztán a hétvégén majd kimosom. Útnak indultam a Pajtás Étterembe, ugyanolyan lendületes léptekkel, mint amilyen módon tegnap hazafelé. Átvágtam mindenen, felrúgtam a parkban az eldobott kólás dobozt, s még rá is rikkantottam az egyik kerékpárosra. Nem foglalkozott velem, csak a fejét fordította felém. Nem hiszem hogy valamit láthatott belőlem az esernyője alatt, sokkal inkább azon volt, hogy minél előbb odaérjen a célként kitűzött helyére. Esernyő. Hogy a kurva életbe, miért nem hoztam én is magammal?

Már már kezdett a tököm tele lenni ezzel az átkozott esővel. Ugyan mi a francért kell eláztatnia mindent? Vagy ha mégis, meddig szándékozik még esni? Nem igaz, hogy tegnap nem tudta magát teljesen kiesni, hiszen délelőttől, ma reggelig zuhog! Döjfös gondolataim közepette, észre se vettem, hogy milyen hamar odértem az étterembe. A pulthoz érve, Misit pillantottam meg, aki a kávéját szürcsölgette, másik kezében pedig a mobiltelefonját nyomkodta.

- Főzzél nekem kávét - utasítottam neki, mire ő rám vigyorgott azzal a szolárium barnította pofájával. Ettől mégjobban bedühödtem. - Ne vigyorgjál baszd meg, hanem csinálj nekem kávét, mert megütlek!

Misi nevetni kezdett. Én nem értem ezeket az embereket, miért nem fogják fel, ha egyszer normálisan megkérik őket valamire? Bár Misi túl is játszotta magát, maga elé helyezte mindkét tenyerét és barátságosan lépett fel a kiabálásom ellen.

- Jól van, te állat, ne kapjál be korán reggel, máris csinálom! - azzal letette a pultra a telefonját, és a kávégéphez lépett. - De ha a szüleid rájönnek arra hogy kávézol, ne árulj el engem, oké?

- Hagyjál már a kibaszott szüleimmel, nem is ismerem őket! - fordultam el tőle és a lengőajtó felé menet, elhatároztam, hogy erősen berúgom. Így is tettem! Igaz, a jobb oldali szárnyat kellet volna, mivel a vendéglátósoknál is jobb kéz szabály van, nem pedig a balt, mert lehetséges, hogy éppen akkor szándékozott kijönni valaki. Bizony, ki akart volna jönni akkor valaki. Hohó, de még hogy ki!

Ne tippeljetek, bizonyára emlékeztek még arra a girnyó szakácsra, aki javában megkeserítette az életemet az étteremben. Fürjesi Péter. Azaz csak Petike, a köcsög. Mondanom sem kell, olyan laza vigyorral fogadtam az egekig hallatszó hisztirohamát, amiért rárúgtam az ajtót, hogy szebb jelenetet alkottunk, mint egy bohózat. A csontsovány, Tarjási Levente hasonmás ott görnyedt előttem, seprűnyél vastagságú karját fájlalva, miközben mérgesen tátogott rám, rohadásban lévő fogait rámvillantva. Én pedig, fültől-fülig érő vigyorral az arcomon, zsebrevágott kézzel állva, egyetlen gondolat forgott a fejemben. Neki miért nem küldtek behívót a Gyűrűk Ura forgatására, amikor az ork sereghez toboroztak statisztákat?

- Használd a szemed, te idióta, vagy te jössz el helyettem dolgozni, amíg én betegszabadságon leszek? - fejezte be, kúrta korholását Petike, mire az összes szakács megjelent körülöttünk, sőt még Misi is, akinek a felbukkanására, már én pöccentem be.

- Neked nem a kávémat kellene csinálnod? - förmedtem, a vigyorgó képére, de egy cseppet se foglalkozott velem, hanem sokkal inkább a girnyó szakács dühkirohanásán szórakozott.

Tudjátok, mi történt ezután? Ez a kis pondró féreg, megragadta a csuklómat, hogy felkeltse a figyelmem, ne Misivel diskuráljak, hanem kérjek tőle bocsánatot! Ez a kis semmirekellő, fájdalomgyáros kis slejmarcú! Itt és most véget vetetettem a kifejezéstelen vigyoromnak és a helyén, komor, gyilkolásra kész indulat jelent meg. Ökölbe szorítottam a kezeimet, amire már ő is felfigyelt és nyelt egyet. Azért csak eszébe jutott, hogy van közöttünk vagy ötven kilónyi különbség.

- Hozzám ne érj mégegyszer, te mocsok! - sziszegtem és lassú léptekkel elindultam felé. Ő nem hátrált, inkább megfeszítette magát, de a sapkája ellenzője alatt, csak úgy lüktetett a tekintete a félelemtől. - Hogy merészelsz engem fogdosni? Azzal a kézzel, amivel a gilisztás seggedet túrod, még van pofád megérinteni?

Petike úgy be volt tojva, hogy még beszélni sem tudott. Azt láttam, hogy mozog a szája, de hang nem jött ki rajta. Láttam, miket beszélek, az ég szerelmére, alig láttam valamit, a semmiből kimagamsló szürke köd miatt, ami ismét elborította a látóteremet. 

- Renátó, fejezd be - hallatszott a távolból, Árpi kérlelő hangja. - Nem akart ő semmit, de tényleg, te túgtad rá az ajtót!

- Kussolj, te dagadt disznó, nem veled van dolgom - szóltam vissza, de nem láttam pontosan hol állhatott Árpi, így maradt a tekintetem a már néhány centire előttem álló Petikén, akinek a mozgáskoordinációja annyira elnyeszlett az ingerültsége miatt, hogy nevetséges amilyen moccanatokat produkált. 

- Reni, ez már sok, amit művelsz - szólt rám egy szakácsnő, akinek már olyan szinten nem vettem tudomást a kilétéről, hogy szimplán eleresztettem a fülem mellett a mondanivalóját.

Mélyen belenéztem a nálam egy fejjel alacsonyabb Petike szemébe. Vicsorgattam a fogaimat, a szívem vadul kalpimpált, az öklöm pedig ütésre készen állt, pedig egyáltalán nem vagyok verekedős típus. Lehet, hogy az első ütés után, bocsánatot kérnék, vagy nem maradna utána erőm a védekezésre, nem tudom. Annyit azonban biztos, hogy legszívesebben kettéfejeltem volna azt az undorító képét.

- Mi ez itt, emberek? - csendült fel váratlanul egy határozott női hang. Amikor megfordultam s már kicsivel jobban is láttam, a köd mögül, Kürti Beát pillantottam meg magam mögött. Misinek nyoma sem volt, gondolom abban a pillanatban ki is slusszant, ahogy Bea megjelent. A csinos, molett testalkatú hölgy, koromfeketébe öltözve díszelgett mögöttem, és dühös tekintetével, csípőre vágott kezekkel meredt rám.

- Jól van, elült a por, menjünk vissza dolgozni - szólalt meg Árpi, aki leeresztett fejjel vonult vissza a konyhába. Szakács társai némán követték, de mindannyiuknak rajtam volt a tekintete. Petike is fordult meg és vert sereg katonájaként, követte társait. Nem hagyhattam hogy csak úgy elmenjen.

- Aztán meg ne lássalak többet a közelemben, te rohadék! - dörögtem neki, de nem láthattam a reakcióját, mert ezúttal Bea kapta el a csuklómat. Még hogy milyen erősen! Szó szerint megrángatott, még majdnem a táska is lehullott a hátamról. Meg se várta, míg kitisztuljon a tekintetem, hanem egyből az arcomba kiabált.

- Mi a büdös francot képzelsz te magadról, mi? - rángatott, a vállamnál fogva, miközben én próbáltam kideríteni, hogy mitől lehetett olyan savanyú szaga a lehelletének. Vagy francia salátát reggelizett, vagy lecumizta a mozis srácot, akivel tudtommal mostanság járt. Remélem nem az utóbbi. - Korán reggel, belekötsz a munkatársadba? Ennyi energiád van? Kinek képzeled te magad? Na, takarodj, átöltözni és asztalt teríteni, vagy hazazavarlak a picsába! Szégyeld magad!

Eleresztett és még egy darabig ott maradt előttem. Gondolom feltűnt neki, hogy még a fikát is kiráncigálta belőlem, ami most ott száraz az ajkam fölötti bőrön, ahol bajusznak kellene lenni. Éppen hogy kitisztult a tekintetem, megszűnt körülöttem a zavaró szürke köd, már meg is kaptam a következő adagot a kiabálásából.

- Nem hallottad, mit kértem? Húzzál átöltözni!

- Megyek - intettem neki, és már fordultam is meg. Szerintem egyáltalán nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy Bea kiűzte belőlem ezt a rosszakaró alakot, akinek köszönhetően, alaposan helyére ráztam Fürjesi Petikét. Bevonultam az öltözőbe és a padra hajítottam a táskámat. Leültem egy kicsit, mert iszonyatosan megszédültem.                     Mint a jéghideg penge, úgy hatolt a fájdalom a fejembe. Hiába masszíroztam, ugyanúgy fájt. Már a hányinger kerülgetett, így ki kellett nyitnom az ablakot egy kicsit, hogy levegőhöz jussak. Amint felálltam a  padról, öklendezni kezdtem. Hihetetlen, ha öt doboz sört húzok le hirtelen, akkor kezdek így viselkedni. Ma viszont csak egy teát ittam, pontosabban egy kortyot. Nem hiszem, hogy egy korty citromos tea okozná ezt a rosszul létet. Odakönyököltem az ablakhoz és hagytam, hogy a kintről beáramló friss levegő, teljes egészébe érje az arcomat. Még mindig zuhogott az eső, de nem bántam, idebent úgyse ázom el és legalább a széllel együtt a levegő is mozog.