Nem vásároltam semmit. Megint. Fogtam magam, átpréseltem magamat a kasszánál álló, hosszú sorok között. Megint. Világvégét sejtő hangomon bejelentettem a kasszás csajnak, hogy nem vásárlok semmit. Megint. Ő erre nem felelt semmit, csak nézett rám, mintha nem látott volna fehér embert. Végül kinevetett és kipletykált egy vevővel, akivel akkor találkozott életében először. Gondolom hosszadalmas beszélgetésbe keveredtek, aminek a mögöttük álló kikúrt sok vásárló, cseszettül örvendhetett. Hülye majmok.

               Amikor kiléptem, zuhogott az eső. Amolyan apró szemekben, de majd milliárdnyi csepp áztatott el mindent, ami idelent várt rá. Mit ne mondjak, már csak ez hiányzott. Persze, ázzon szarrá Runiel, nem volt elég egy keserves baki a szerelmével, aki jóformán le se szarja. Ettől a gondolattól, rettentően ideges lettem. Harapdálni kezdtem az ajkamat és ökölbe szorítottam a kezeimet. Neki indultam gyalog a járdán, mondanom se kell hogy én voltam az egyedüli barom, aki sétál az esőben. Goromba tekintetemet hiába szegeztem magam elé, még az orromig se láttam el. Ez az ideg, ami bennem tombolt, szabályosan mintha ködfelhőt képezett volna elém. Éreztem hogy a vérnyomásom alaposan megemelkedett. Veszettül kalapált a szívem, rugózott a mellkasom és olyan merev testtartással haladtam végig a tócsákkal teli járdán, mintha gyilkolni mennék. Mintha most küldtek volna vissza a jövőből, hogy megöljem John Connort.

            A hajam elázott és hosszú tincseim az arcomra tapadtak. Nem söpörtem félre onnan őket, de rettentően zavartak. Nem csak az, még az utakon közlekedő autók is, melyekben bizonyára olyan elkényelmesedett kurvák lapítanak, mint Flóra. Nagyon szeretik ha ki van nyalva a seggük, de nagyívben tesznek más érzéseire. Zavartak a kerékpárosok is, meg amilyen lendülettel tekerték azt a szerencsétlen pedált. Sosem értettem. Ha már esőben áznak, nem mindegy hogy mennyire? Most meg kapkodnak, mintha az életük múlna néhány kikúrt esőcseppen. Olyan szánalmasok. 

               Leléptem a járdáról és átmentem a túlsó oldalba. Láttam hogy jön egy autó, de már csak azért se álltam meg hogy elengedjem. Van azon az átkozott tragacson fék is nem? Határozott léptekkel mentem át előtte, ökleimet csak úgy lengettem magam körül, merev nyakkal és lüktető mellkassal. Mintha vártam volna, hogy kiszóljon rám az autó vezetője, hogy takarodjak már az útból, vagy valami hasonló erkölcsbe mártott, autós mentalitású jelzőket. Átértem a másik oldalra, felszökkentem a patkára és tovább folytattam a sétát, a park felé. Keresztül vágtam a füvön, hol ott tudtam jól, nem nézik jó szemmel. Nem mondanám, hogy a Flórával elszenvedett kudarcomat, most kamasz lázadásaimmal élem ki, mert ez nem igaz.                       Az igazság az, hogy olyasvalamit éreztem, felrobbanni készülő szívemben, amitől mindent elviselhetetlennek véltem. Még azt is, amit eddig simán elfogadtam. Alkalmazkodó "képességem" romba dőlt, én pedig egymáés után kezdtem rúgdosni magam előtt az eldobott üdítős palackokat. Az egyikben még jócskán volt innivaló. Na ez mindennél jobban feltolta bennem a pumpát. A rohadt köcsög, nem elég hogy szemetel a parkban, még pocsékol is. Olyan erővel rúgtam bele, hogy az fellendült a levegőbe és magasról lefelé szállva, éppen egy autó motorháztetőjére zuhant. Nem ijedtem meg és nem kezdtem el gyorsabban szedni a lábaimat. Nem azért mert nem szólalt meg a riasztója, vagy mert nem okozott látványos kárt, hanem mert egyszerűen nem jelzett a testem semmiféle félelemhez hasonlítható okot, amitől elkezdhettem volna józan fejjel gondolkodni. Nos, erről beszélek. Valami történik velem. 

                Nem szépítem, szarrá áztam, mire elértem az emeletesházakig. Fellépkedtem a lépcsőkön, ahol már én áztattam el mindent, amin keresztül mentem, végül pedig előhalásztam zsebemből a kulcsot, ami kétszer kiesett a kezemből. Megesküdtem, ha harmadszor is kiesik, hozzávágom valamihez. Sajnos nem történt meg, pedig állítom, akkor jobban érezném magam. Kinyitottam az ajtót, beléptem az előszobába és hangosan becsaptam magam mögött. Úgy ahogy voltam, vizesen, sárosan bementem a szobámba. Le se dobtam a cipőmet semmit. Éppenhogy csak beértem, már meg is pillantottam valakit, az ágyamon ülve.

             Hiába lepődtem meg, nem kezdtem el rögtön kétségbeesett számításokba merülni, miszerint hogy a bánatba jöhetett be ide valaki, ha be volt zárva minden. Nem ijedtem meg, mert nem először láttam az illetőt. 

- Na végre, már azt hittem, sose ér haza az én Krisztiánom! 

             Lágy selymes hangjától, beindult bennem minden olyan folyamat, ami általában akkor szokott egy férfinál aktiválódni, ha egy dögös, nagy mellű csaj, kacéran rámosolyog. Igen, kiemelném, hogy nagy mellű volt. Most igazából hiába is fésülöm át, kiéhezett tekintetemmel, már egyszer találkoztam vele és mondhatom, nagyon jó érzéssel töltött el a társasága. Úgy bizony, találkoztam vele, de álmomban. 

- Mire vársz, gyere ide hozzám! - nyújtotta előre, hosszú karját és mutatóujjával maga felé legyintett. 

            Nem vesztegettem az időt. Lassan odamentem az ágy szélére, ahol ő várt engem. Érezte, az illatát. Erős volt, amolyan kellemes de csípős is egyben, hiszen egyből lehatolt az orromon. Kiült az ágy szélére és széttárta hosszú lábait, én pedig közéjük guggoltam. Belenéztem éjfekete szemeibe, melyekben még ha nem is láttam azt a gyönyörű csillogást, mint Flóráéban, attól még nagyon tetszettek. Bőre szinte bántóan fehér volt, hasonlóan mint az enyém. Ketten elmehetnénk egy hipó reklámba. Testén ugyanaz a fekete egyberuha volt, mint amit akkor viselt, amikor először találkoztunk. Melleinek nagyrésze kilátszott belőle, hiszen éppen így volt megcsinálva a ruha. Nem volt az a tipikus vékony nő, volt rajta fognivaló bőven, de mondhatom jobban is tetszett nekem. Rám mosolygott. Vékony ajkát, legalább a háromszorosára kente azzal az átkozott rúzzsal, amit egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy mi a búbánatért használja egy gyönyörű nő? Mosolygott és mosolygott. Már szinte az a mosoly, szórakozottá vállt és babonás jelképet mutatott a sötét szobában. Bőre azonban rikított a sötétségben ami körülvett minket. 

          Hirtelen átfonta a derekamat a lábaival és könnyedén átfordított, hanyatt fekvésbe az ágyra. Fölém kerekedve, kényelembe helyezte magát rajtam és jéghideg ujjaival a nyakamat simogatta. Tetszett ahogy rajtam ült, de ekkor bizonyosodtam meg róla igazán, hogy valóban nem tartozik a pehely súlyú nők közé.

           Meglibbentette hosszú vörös haját és dicsőittesen rám kacsintott. Legszívebben már most megdugtam volna. Valami eszméletlen, hogy mennyire szerette magát gyönyörködtetni. Gondolom, még vagy  harminc pasival is ezt csinálja rajtam kívül, hol ott pont egy olyan férje lehet, aki a sok vagyona miatt, hozzá se szagol. Naná, hogy ez lehet a dörgés, ma már így működnek a dolgok. 

- Rent Krisztián - szótagolta a nevemet, még mindig azzal az ijesztő vigyorral az arcán. - Hogy te mennyire szerencsétlen helyzetbe kerültél, a bolond nagyapád miatt! De erős fiú vagy te, gondolom minden erőddel azon vagy, hogy kiálld a hét próbát! Biztos vagy abban, hogy van hozzá elég erőd? Biztos vagy abban, hogy ezzel a nyeszlett testtel is végre tudod hajtani azokat a próbatételeket, amelyek lehet, túl nehéznek bizonyulnának egy magadfajta reménytelen kölyöknek? 

           Rendben van, akkor eljött az őszinteség ideje. Higgyétek el, egy szavát se értettem, de nem azért mert olyan érthetetlenül rótta a szavakat. Hanem mert egész idő alatt a melleit bámultam és fantáziáltam, hogy mennyire körbe nyalnám őket, ha hirtelen ránehezedne velük az arcomra.            

      Erről van szó, férfi logika pedig amiről beszélt, az később már rettenetesen cseszte az orromat. Mondanom se kell, nem ismételte újra a szavait és nem kérdezte meg, hogy megértettem-e mindent, amit mondott. Ugyan! Elszórt még egy utolsó mondatot, azután lehajolt hozzám. Hiába is vártam, nem fojtott a mellei közé. Ám nem is jártam rosszabbul, mert szájon csókolt. Olyan jól esett! Lágy volt, kellemesen csámcsogtunk, nyelvünk pedig mohón egymást dörzsölte. Hosszú haja rám lógott, de egyáltalán nem bántam mert kellemes illata volt. Jól éreztem, kókusz illata volt, így közelről már nem bántotta annyira az orromat. Miután abbahagytuk a csókolózást, felegyenesedett és elismételte újra azt a mondatot.4

- Én segíthetek neked!