Nem akartam ezt az egészet, mármint hogy megtörténjen, aminek hamarosan meg kell. Annak az átkozott próbatételnek. Találkozni akarok Flórával, beszélgetni, nevetni. Bánom is én, ha csak annyi, nem is kell szex, de azt se bánnám, ha megint az arcomra ülne. 

Megmosakodtam, felöltöztem és útnak indultam. Irány a Pajtás Étterem. Megint ugrálni, borokat töltögetni és lenyelni a fáradtságtól feszült szakácsok hisztijét. Komolyan, az egyiknek tuti hogy visszapofázok, ha mégegyszer beszól. Megértem, fárasztó lehet egy fél napot egyhelyben robotolni, kajaszagban meg minden, de miért azon az illetőn kell levezetni a feszültséget, aki csak egy tányér marhapörköltet szeretne kivinni a polgármester asszonynak? Úgy is én nekem kell végignézni a nyers fintorát, az agyonpúderezett arcán. Szó szerint, minden egyes munkanapom, olyan mint amikor Superman körberepüli a Földet. Csak ő megmenti a szerelmét. Nekem tönkre kell tennem az enyém kapcsolatát. Pedig én is szerelmes vagyok. Gondolom ezért olyan nehéz!

Az egész gyalogutat végigmorogtam magamban. Észre se vettem, hogy máris megérkeztem a már kajaszagot árasztó étterem bejárata elé, s amint átléptem, máris ijesztő undor lepte el az arcomat. Amikor gyári munkás voltam, nem voltak ilyen gondjaim. Felkeltem én hajnali négykor, bementem délutánra, és még az éjszakás műszakkal is egész jól elvoltam, de ez a "bentvagyokegésznapreggeltőlestig" időszak, valahogy nem fekszik nekem. Az embernek jóformán semmire sincs ideje. Én még így egyedülállóként el vagyok vele, de akinek háromgyermekes családja lehet, gondolom szívhatja a fogát. 

Most reggel én is szívtam az enyémet. Ott csöpögött le a friss kávé, és nem ihattam belőle. Pedig még az illata is valami elképesztően jól esett! A helyzet az, hogy mivel a Flóra iránti vágyakozásomtól, alaposan megedződött az akaraterőm, így sokkal határozottabban tudtam ellenállni a kávénak. Szerintem ez már azért nagy szó. Ha dohányoznék, biztos arról is leszoknék. Misi, szokásához híven ismét előállt az unalmas autós történeteivel, én pedig tudtam mi a dolgom. Felkaroltam egy tálcát, rá a bors és sószóró packokat és körbesétáltam velük minden asztalnál. Kollégám közben fáradhatatlanul jött utánam. Mondta hogy a hétvégét azzal töltötte az apjával meg a nagybátyjával, hogy együtt szétszedtek egy traktort. Gondolom szoláriumba is együtt mennek. Szédületes, ahogy ez a srác a bőrével bánik. Miután kihelyeztük az asztalra való dolgokat, szinte jött minden a szokásos forgatókönyv szerint. Ha kopogós léptek zaját hallottuk, akkor Kürti Bea érkezett meg, ha pedig kifejezéstelen köhögős kacaj hallatszódott be az előtérből, akkor a polgármester asszony és pár cimborája. Nekik a délelőtti üzemanyagfeltöltéshez, csakis vörösbort illik szolgálni! Az indítja a napot! Megisznak egy, maximum két kört, aztán indulás a hivatalba! Igen, mindannyian tudjuk, ezért (is) születnek ott rossz döntések! Hamarosan ebéd idő következett, Misivel próbáltunk jobban felkészülni, értesíteni a szakácsokat, hogy a kettes, illetve négyes levesesfazekakat már most töltsék meg. Torkos csütörtökök van, ami a kedvezményes akciótól eltekintve, azt jelenti, hogy ilyenkor a magyar nem eszik, hanem zabál! Nem kérek elnézést, ott voltam, láttam, tudom hogy így volt!

Általában ha az ember felkészíti magát a megrázkodtatásra, akkor nem érheti kellemetlenség. Nos, úgy tűnt ezzel mi is így voltunk, hiszen Misivel alaposan felkészültünk a kamikaze módszerrel érkező éhes vendégek fogadására. Kiegyenesedtem, hátracsapott karokkal állva, vártam a vendégeket, s majdnem olyan testtartást formáltam, mint az őrangyalom, Fábrel. Annyi különbséggel, hogy én nem álltam görbén. Amikor négyen ültek le az egyik asztalhoz, már indultam is a konyhába a leveses fazékért. Ami azonban nem volt előkészítve a második félékkel már felhalmozott előkészítő pultra. Gorombán összehúztam az ajkamat és gyakorló türelemmel a hangomban, felelősségre vontam a szakácsokat.

- Egy órával ezelőtt szóltunk, hogy legyete szívesek, kikészíteni a leveses fazekakat! - hallatszott az el-elcsukló hangom, amire azonban alig figyeltek fel a húst, sajtot és zöldségeket szeletelő fehérbe öltözött puffanatok. Erre kiszaladt a fekete mosogatói részből az a nádszálvékony kölök, akinek a maradandó beszólása miatt jóformán aludni se bírtam az este. Majdnem háromszor ráesett a fehér póló, na meg az ellenzős, hálós tetejű sapja, ami alól rám meresztette dülledt fekete szemeit. 

- Figyelj már ide, ne haragudj hogy nem ugrálunk hirtelen, ha füttyentesz! - tárta szét, seprűnyél vastagságú karjait. Esküszöm, olyan arcot vágott, mintha kétkézzel fojtanák. - Ti vagytok a hülyék, miért nem jön be egyikőtök és szedi ki akkor, amikor érkeznek a vendégek! Aztán meg ha mi szedjük ki előbb, akkor meg az a bajotok, hogy elhűl!

Legszívesebben megütöttem volna. Nem jött ki hang a torkomon, egyszerűen elszorultak a szavak, a sok elfojtott indulat és a megannyiszor fejben megfogalmazott visszavágások félúton elakadtak, így csak álltam és szisszegtem, mint a kígyó.

- Jól van, ezt majd később megcsinálom - legyintett a félig felszeletelt sajttömbbre Árpi, a duci szakács, akivel ha eddig két szót beszéltem, össz-vissz, de azon felül egész jól elvoltunk egymással. - Megyek a fazekakért, szólj Misinek, hogy máris kitöltöm!

- Köszi, Árpi! - intettem neki, köszönetnyilvánítóan, majd lopva ránéztem a dülledt szemű rohadékra és kifelé menet, gondolatban elküldtem egy melegebb éghajlatra. Nem láttam értelmét morgolódni, inkább hálás voltam Árpinak. Egy százvalahány kilós, kétgyermekes családapukáról van szó, aki világéletében inkább okosabbnak vélte, ha lenyeli az idegeskedéseit és inkább megpróbál alkalmazkodni. Dícséretes viselkedésnek tartom, de ez se egészséges!

Innentől kezdve nehezedett meg a dolgunk. Amikor a kiléptem a lengőajtón át, Misi nagy szemekkel meredt rám, hogy miért nem leveses fazékkal érkeztem. Megvontam a vállam és a hátam mögé mutattam. Neki éppen elég volt ennyi válasz jeléül, pontosan értette hogy mi történt odabent. Az a bunkó, vérszegény kölök alkotott megint. Az a baj, hogy a többiek azt hiszik, csak mert jóba van Beával, már ő a konyhafőnök. Az addig rendben van, hogy puszi pajtások, meg hogy a felesége mellett, néha Beát is megdönti, én is megdöntöttem már, mégsem vagyok főpincér.

Elleptek a vendégek, későn érkeztek a leveses fazekak, lecsúszott a tányérről a sült krumpli kifelé menet, és még egy nyamvadt dugót sem bírtam normálisan kihúzni, mert az kettétört. Így telt a nap. Mondhatnám felforrt az agyvizem a végére és nem volt elég, hogy nekem pattogott a kis kretén szakács, még Beának is panaszkodott rólam. Ezt Misitől tudtam, mert éppen bent volt a konyhában, amikor Beának rinyált a kis féreg. Viszont nem foglalkoztam vele, mert munkaidő vége volt, Bea pedig egyszerűen elsétált mellettem. Nem mosolygott, csak flegmán rám nézett. Akkor bezzeg mosolygott, amikor az ölembe ült. 

A borzalmas vendégek sokasága és a girnyó szakáccsal való nézeteltérés ellenére, jókeddvel fütyörészve öltöztem át. Mi okom lett volna ezután is bús képet vágnom? Hiszen az utam, innen egyenesen Flórához vezet! Ezúttal futottam. Nem tágítok, táskával a hátamon, lobogó szőke lobonccal a fejem tetején, mint aki a vonathoz siet. Nem érdekelt, hogy mennyi csodálkozó tekintet szegeződik rám az esti, lámpafényes járdán, futottam ahogy bírtam. 

A baj csak az volt, hogy mire odaértem a piros-kék ledfényekkel kivilágított bevásárló központhoz, úgy elfáradtam, hogy a térdeimre támaszkodva esedeztem némi levegőért. Már ha kaptam. Vert a szívem, olyan vadul mint amikor iskolából hazafelé menet, kiszaladt utánam egy roti. Emlékszem, még majdnem be is vizeltem, csak gondolom a farkam is úgy volt vele, hogy inkább leszakad rólam és menekülésnek ered. De végül nem tette. Így teljesíteni tudtam az első próbát! 

Kifújtam magam, letöröltem az izzadságot a homlokomról és próbáltam elfogadni, hogy ezzel a hosszú hajjal, csapzottan úgy néztem ki mint a gyűrűre vadászó gollam. Remegtek a lábaim befelé menet. Ezúttal is kihagytam a bevásárló kocsit, jó nekem a kosár is, különben sem a shoppingolás az első. Hanem Flóra. Beléptem a fényes, vevőkkel teli üzletbe, ahol akciós felíratú táblák lógtak le a plafonról, ezúttal jóval több ugyebár a közelgő Valentin nap miatt. Nem tököltem, már indultam is az édességes részleg felé, tudtam jól ha ott nem találom, akkor a további esetleges helyeket koslatom. Csak tudnám, miért volt bennem az a "remélemnemleszott" érzet, mint ami többnyire a tanórán, felelés előtt lappangott bennem. A szerelmemhez készülök menni, nem egy baltás gyilkoshoz. Most magamnak magyarázom be a dolgokat, de észre se veszem, hogy már el is mentem mellette. Pontosan, ő mellette. A wc papíros soron volt, egy vevővel beszélgetett. A vevő természetesen egy magas, jóvágású srác volt, rettentően hülyén lenyírt hajjal, és minden mondatában "vazze" szócskával. Tehát a mai köcsögök. Félreálltam, türelmesen megvártam míg elmegy onnan az a gyökér, addig legalább csodálhattam Flórát hátulról. Most is ugyanaz a vékony, fekete nadrág volt rajta, felül sötétkék céges rövidujjúval. Karcsú dereka, vízcsepp alakot formálú frizurája, melyből ezúttal is szamóca illat árad és gyönyörű szép széles mosolya, egyszerűen lehengerlő látványt nyújtott számomra. Az viszont nem, hogy olyan nagyon mosolyog arra a fickóra. Még a végén kiderül, hogy tetszik neki. Komolyan mondom, rosszul esett látni azt, ahogy a nála egy fejjel magasabb srác előtt, bámulattól elnémulva, hátracsapott kacsókkal áll és hallgatja az idióta szövegeléseket. 

Végre valahára elhúzott onnan az a nyomorék, de hogy hányszor visszafordult még egy mondat megejtéséhez, azt inkább hagyjuk. Eljött az én időm. Előálltam, megköszörültem a torkomat és megvártam, míg felém fordul. Ahogy megtette, megrémült és ijedt fekete szemekkel pislogott rám.

- Szia - köszöntem neki, mosolyogva. - Emlékszel rám?

Hogyne emlékezne. Lehet rám nem emlékezni?

- Ööö...nem!

Akkor ezt elbasztam. Nem is. Egy szerencsétlen kretén vagyok. Inkább jöjjön vissza a hülyehajú fickó én meg elmegyek felakasztani magam. 

- Pedig tegnap előtt beszéltünk, ugyanitt! - magyaráztam, a hajamat buzerálva, totál lehangolt állapotomban. - Azaz nem itt, hanem jó néhány sorral odébb, jobbra az édességes részlegen!

Flóra értetlenül a homlokát ráncolta.

- Azaz balra! - mutatott a megfelelő irányba. Persze, javíts csak ki, tiporj mégjobban a homokba, nem érzem magam így is elég szarul. - Az édességes részlegen? Mikor?

- Runi - sóhajtottam, már végső elkeseredésemben.

- Ne haragudj, de nem ugrik be - csóválta a fejét, és az ajkát biggyesztette, mintha egy fontos szerződést utasítana vissza. - Bocsi, mostanába gyakran találkozom régi és új arcokkal, már alig tudom őket megjegyezni!

- Semmi baj - hazudtam neki, de persze hogy mérges voltam. - Ezzel én is így vagyok! Csak az emberekkel, hanem a galambokkal, meg a dölgött macskákkal! Hol fekete, hol tarka, hol pedig narancssárga-fehér kombó hanyatlik el a járda azon részén, ahol éppen megyek!

- Jóságos ég - fintorgott, Flóra akinek egyáltalán nem jött be a rögtönözésem. Most azért úgy őszintén, mi a lópikulát tehettem volna? Nem emlékszik rám, mégis jobban ismer engem bárki másnál, viszont azt nem mondhatom el neki, ki vagyok valójában! Kezd tele lenni a tököm a rögtönözésekkel!

- Van egy közös ismerősünk - adtam meg magam a helyzetnek és reménykedtem abban hogy ezzel még semmit nem szúrok el.

- Valóban? - nézett rám, szép nagy kerek szemekkel és csípőre vágta a kezeit. Ez a jellegzetes csípőre tevés is, annyira tetszett tőle, hogy a csodálása miatt, legalább öt másodpercet késtem a mondanivalóval. Aztán meg pislogtam, mert elfelejtettem hogy eleve mit szerettem volna mondani.

- Juj, de ég a pofám, miről is volt szó? - ráztam a fejem, mire ő szigorúan megismételte az előbbi mondatomat. Ettől is alaposan megcsökkent az önbizalmam. Láttam rajta, hogy nem vagyok az a személy, akivel szívesen cseverészne, hanem inkább az a fajta, akivel határtalanul bunkó, s alig várja, hogy meglépjek. Tudom milyen szokott lenni az ilyen emberekkel és sosem akartam a helyükbe lenni. De láss csodát...ez van!

- Ja, igen - sóhajtottam fel végül. - Rent Krisztián. Ismerős a név?

Flóra arcán ekkor a létező összes létező emberi érzés megformálódott. Persze, hogy az undor maradt a legvégére. Na, meg az a hang hozzá.

- Mi van vele?

Nyeltem egyet és folytattam.

- Csak ismerem, sokat mesélt rólad - folytattam, s mivel láttam hogy ezzel egyáltalán nem változtatok az arcán semmit, így mélyebbre hatoltam. - Most kómában fekszik!

Leesett az álla és a teljes felső teste összerezzent. Na, ez már jobban tetszett!

- Mi a büdös franc? - nyöszörögte, összehúzott szemekkel így úgy festett, mint egy japán rajzfilmhős. - Ezt honnan tudod?

- Te nem is tudtad? - förmedtem rá, s valójában most Rent Krisztiánként tettem meg azt. Tényleg kihozott ezzel a sordomból, így totál kiestem a szerepemből és legszívesebben kiabáltam volna vele a wc papírok és papírzsebkendők között. A rohadt életbe, hogy ennyire nem lettem neki létfontosságú személy az életében, hogy még arról sem szerzett tudomást, hogy éppen életveszélyes állapotban fekszem. Vajon a drága jó barátom, aki lenyúlta tőlem, mi a jóságos francért nem említette neki? Vagy még ő se tudja? 

- Esküszöm, nem tudtam - rázta a fejét, kétségbeesett tekintetét rám szegezve, miközben a kezeit tördelte. Az ujja meg is roppant, elég erősen. - Mi történt?

- Nem tudom - csóváltam a fejem, valójában a kedvem elment attól, hogy beszéljek róla. - Én is csak ennyit tudok! 

- Nem lehet igaz - kapott az arcához és továbbra is úgy nézett rám, mintha ezt vérfolttal az arcomon közöltem volna vele. - Krisztián kómában van? 

Az ilyenfajta kérdésekre már nem is éri meg reagálni. Amikor az embernek elmondunk valamit, de ő százszor újra megkérdezi, nem kell rá válaszolni, csupán a nehéz felfogás akadozása miatt van.

- Figyelj, nem akarok kavarni, félre értés ne essék, csak én jól ismertem Krisztiánt és tényleg annyira gyönyörű vagy, mint ahogy azt elmondta!

Ezzel a mondattal körülbelül annyit értem el, hogy semmit. Nem érkezett rá reakció, csak fáradhatatlan ijedt tekintet és arc elé helyezett kezek látványa. Nem is értem minek töröm itt magam lovagi szövegelésekkel, amikor a mai lányokat már egyáltalán nem hatja meg. Flóra ott állt velem szemben és gyakorlatilag egy értelmes mondat nem hagyta el a száját. Viszont legalább tudatára jutott, hogy a volt barátja, életveszélyes állapotban fekszik. Nos, legalább nyertem magamnak egy esetleges látogatót a kórházba.

- Flóra! - szóltam rá végül, mire arca visszanyerte eredeti formáját és a tekintete is tisztulni látszott. - Én csak azért szólítottalak meg most....mert ugye a multkorában beszélgettünk.....

Aztán egyik pillanatról a másikra, valami hihetetlenül jó ötletem támadt. Nem tudom minek, vagy kinek köszönhetem, de nagyon hálás vagyok.

- ...szóval említetted, hogy nem szeretsz itt dolgozni és tudnék neked egy frankó, jól fizető állást egy gyárban! - magyaráztam, mint valami olcsó, rádumáló show műsor vezetője. - Nyugi. nem szalagmunkára, hanem logisztikai feladatokra gondoltam!

Flóra úgy nézett rám, mintha ciánnal ízesített teát adtam volna a kezébe. Esküszöm, egy ilyen barátságtalan tekintetből, - amivel talán még a kapcsolatunk alatt sem találkoztam - simán kinézem, hogy itt helyben felpofoz.

- Miket beszélsz? - nézett rám, értetlenségéből fakadó grímasza pedig olyan csúnyán eltorzította azt a szép arcát, hogy az valami félelmetes volt. - Ki mondta neked, hogy nem szeretek itt dolgozni? Milyen gyári munka? Mi ez az egész?

Már azon a határon voltam, hogy feladom és megcsókolom. Akkor legalább egy kis nyereség is lenne a hatalmas veszteség mellett. Ám mielőtt megtehettem volna, derült égből villámcsapár, hirtelen kitágultak a szemei és rám szegezte a mutatóujját.

- Megvan, tudom már, a srác vagy, aki feszt elhagyta a bevásárló kocsiját!

- Hova írjam fel, drága - csaptam össze a tenyereimet, örömömben. Kedvem lett volna ünnepélyes körülményeinkhez híven megölelni, mert hát azért álltunk olyan közel egymáshoz, hogy megtegyem de nem akartam hogy mégjobban megijesszem. - Végre valahára beugrottam, hála annak a retkes kocsinak!

Ekkor vállon csapott és a mutatóujját legyintgette az orrom előtt. Egyről a kettőre megkomolyodott az arca. Bizony, ilyen az én Flórám, az idegenekkel. Akkoriban velem nem volt ilyen. Ha huncutkodtam vele, két vállra fektetett, megcsiklandozott, vagy megfújta a hasamat. 

- Na, de most hogy már tudsz mindent, engedd meg hogy befejezzem végre a mondandómat! - csaptam össze a tenyereimet, miközben feszült sóhajom közepette, Flóra érdeklődő szemecskéiben gyönyörködtem. Olyan szépek voltak. Csak úgy ragyogtak, akár az éjjeli égbolton a csillagok.

- Rendben, mondjad - vágta csípőre a kezét, és egyáltalán nem olyan arcot vágott, mintha annyira kiváncsi lenne rám. Ettől ismét kezdett elmenni a kedvem. 

- Tehát, tudok számodra egy ideálisabb munkahelyet, garantáltan jobb fizetéssel, nyugodtabb munkával és semmi nehéz fizikai meló! 

Hiába jártattam a számat. Csak állt velem szemben, csípőre vágott kézzel és oldalra billentett fejjel. Meg se moccant, amivel egyértelmű, hogy szobrot ábrázolt. Ami azt jelenti, hogy most vagy elküldött gondolatban a picsába, vagy megvárja míg fogom magam és faképnél hagyom. Vagy mindkettő. 

- Látom, nem érdekel - emeltem le a kezeimet a mellkasom elől. Ezért nem érte meg mindvégig összekulcsolt ujjakkal állni, mint valami szánalmas porszívóügynök. 

- Bocsika, de hogy is mondjam neked, nem ugrok rögtön egy idegen ajánlatára - magyarázta nekem, félig meddig gúnyosan és tanító jellegűen. Ettől alaposan felment a vérnyomásom. Soha az életben nem viselkedett velem ennyire lekezelően, mint ahogy most előadja magát. Annyira felidegesített, hogy úgy éreztem, menten felrúgom a raklapon lévő, toronymagasra pakolt vécépapírcsomagokat. Méghogy idegen. Ez bosszantott a leginkább. Próbáljak meg lenyugodni és olyan képet vágni, mintha nem esne zokon a szerelmem porbatiporó, lekezelő, hányingerkeltő viselkedése, amivel Rent Krisztiánnak anno nem kellett szembesülnie? 

- Nem vagyok idegen - csóváltam a fejem, hajszálnyira attól, hogy elmondjam neki, ki is vagyok valójában. Talán ha most rögtön itthagyom, akkor megúszom. Talán mégsem sikerül befognom a pofámat és soha többé nem térhetek magamhoz a testemben. Jó ég, mi fog történni?

- Nem vagy idegen? - nézett rám, vigyorgó arccal, továbbra is csípőjén hagyott kezekkel, mint valami díszelgő divatmodell. - Akkor mi vagy? 

Jól van. Itt az utolsó lehetőség, hogy időben cselekedjek és mentsem a menthető életemet. Ha most rögtön megfordulok és elsétálok, még van esélyem. Meg kell tennem. Nem szabad tovább beszélnem Flórával. 

- Senki - feleltem végül, de nem igazán értettem, hogyan jöhetett ki hang a torkomon, amikor eszem ágában sem volt megszólalni. Mintha kényszerítettek volna rá, hogy beszéljek. - Én most elhúzok a francba, úgy lesz a legjobb. Jó volt beszélni. Flóra. 

Így is tettem. Megfordultam és gépies, lassú léptekkel elindultam a papírtörlős soron, azután kilyukadtam a mosószeres soron. Itt megtorpantam. Kellemes, finom friss illat vett körül, de nem azért blokkoltam le. Nem voltam tisztában azzal, amit valójában tettem. Otthagytam, csak úgy és meg se vártam, hogy reagáljon valamit. Végülis, kétlem hogy utánam szaladna. Kizárt, még most is csípőre tett kézzel állhat, bámulva azokkal a mesébe illő szép szemeivel. Úgy sajnálom, hogy nem sikerült.