Másnap délelőtt Misinek be nem állt a szája, egyfolytában arról fecsegett nekem, hogy venni fog egy tök új autót, aminek nyitott utastere lesz. Már nagyon régóta szeretett volna venni, de még csak most fog neki rá összegyűlni a pénz. Rendben van, nagyon akarta, láttam rajta hogy annyira vágyakozik iránta de szerintetek mennyit jegyeztem meg abból amit mondott? Úgy van. Semmit.

          Zavartalanul pakolásztam a bors és só szóró tartókat a még üresen álló asztalokra, amíg divatmajom kollégám jött utánam a szalvétatartókkal a kezében. Egyáltalán nem zavarta, hogy háttal állok neki és még csak nem is figyelek rá, ő továbbra is hadovált nekem. Pedig én már akkor azon gondolkoztam, hogy munka után ismét elmegyek abba a bevásárló központba. Ha tudnátok, mennyire vártam a munkaidő végét! A teljes fizetésemet is odaadtam volna, ha már most mehetnék! Talán jobban jártam volna.

          Nyolc óra felé megérezett Kürti Bea is. Hiába öltözött, szokásához híven csinosan, most olyan hidegen hagyott, hogy még csak nem is húztam végig rajta a szememet. Viszont a mai napon ő se volt valami barátságos. Elkezdte mondani a magáét, hogy nem talál ebben az átkozott városban egy normális parkolót sem, aztán valahogy mi is szóba kerültünk, hogy mocskosan hagytuk itt a placcot tegnap. Na jó, ezt azért mindenkinek tudomásul kell venni, így viselkedik egy vállalkozó, miután kifizette a munkásait. Lehet, én is hisztiznék, ha többszázezret kellene szétosztogatnom. Megmondjam miért nem volt olyan vészes a mai nap? Miért nem sírtam el magam, amikor egyszerre harmincan bejöttek az ajtón? Vagy hogy miért bírtam már most megcsinálni mindazt, amit Misi is? Mert volt valami, ami kellőképpen motivált. Helyesbítve, valaki. Csikós Flóra.

            Szünetmentesen a tegnapi beszélgetésünk pillanatit vetítettem vissza a fejemben, észre sem véve hogy megállás nélkül mosolygok, bár ez egyébként is, egy pincér alapvető dolga. Hogy is mondjam, úgy éreztem magam, mint akinek szárnyai vannak és mindazon akadályokat visszaverheti, amelyek eddig meggátolták az előrehaladásban. Észre sem vettem magamon, de olyan gyorsan pörögtem a placcon, mintha menekülnék valaki elől. Nem is vettem tudomást a kezemben lévő négy személyes leveses fazékról, de az ujjaim már pötyögték is a pénztárgépek, odaadtam a visszajárót és a nyugtát, majd további szép napot kívántam a távozni készülő vendégeknek. Éreztem, hogy minden egyes Flóráról szóló gondolatom, csak úgy táplálja belém az energiát. A szamóca illatú parfümje, a haja libbenése és a szemöldök vonogatásai, amit akkor csinál, ha eljátssza, hogy felháborodik. 

             Tányérokat hoztam, vittem, kasszáztam, a pult mögött egymás után nyitottam fel a borosüvegeket, töltöttem ezt, azt és valahogy már csak arra emlékszem, hogy Kürti Bea ismét betoppan, hogy zárjunk. Én meg csak pislogtam. Majdnem kicsúszott a számon az a bizonyos "már" de azért volt bennem annyi, hogy befogjam. Még a végén itt tartana minket. Mindenesetre kaptunk tőle még egy kör leszidást, ezúttal a helytelenül elöblített vizes klancsókért. Meghallgattuk, kussolva nyugtáztuk és mindannyian mehettünk a dolgunkra. Bevonultam az öltözőbe és olyan gyorsan kapkodtam le magamról a ruháimat, amilyen gyorsan csak tudtam. Belegyömiszköltem a hátitáskámba a pingvin szerkómat és sietős léptekkel hagytam el az öltözőt, a konyhai folyosót s végül a kiszolgáló részt, ahol a kinti utca bevilágító lámpafénye nyalta végig a parkettát.  Így még nem siettem sehova. Akik a városban láthattak, biztos azt feltételezhették, hogy megy a hasam, vagy szül az asszony.

           Jóformán futottam. Pedig ma jóval korábban jöhettünk el, sokkal több időm van mint tegnap, nem is értem miért rohanok annyira. Főleg, majdnemhogy futva több ideig tartott elérnem a bevásárló központot, mintha sétálnék. Nem is értem én ezt! Nem foglalkoztam a bevásárló kocsikkal, úgy is otthagynám valamelyik részlegen, mint tegnap. Bementem és rögtön a bejáratnál felkaptam egy sötétkék kosarat, aminek pont olyan színe volt, mint Flóra pólójának. Hirtelen kétely hatolt a tudatomba, amitől megtorpantam és ide-oda kapkodtam a tekintetemet. Hol fogom megtalálni? Először megnéztem az édességes részlegen, ahol tegnap találkoztunk.

      Nem volt ott. Utána elmentem a péksüteményes polcokhoz. Ott sem volt. Végighaladtam a dezororos és tusfürdős soron, de ott se láttam. Persze, más alkalmazottakat láttam, hogy a fene vinné el őket. Csak úgy nézett rám az egyik a szemüvege mögül. Kedvem lett volna odaszólni neki, de nem tettem. Ingerült voltam, hogy a fenébe ne lettem volna, hiszen lassan körbejárom az egész üzletet és Flóra sehol. Kezdtem kétségbeesni és a hülye agyam már el is kezdett vizuálisan képeket vetíteni elém a hollétéről. Lehet hogy felmondott. Vagy csak szabadságon van. Az is lehet, hogy munkába menet, elütötték. Mi van akkor, ha mégis főiskolára ment és akkor megint csak az van, hogy felmondott. Különben sem szeretett itt dolgozni.  Nem tehettem mást, meg kellett érdeklődnöm valamelyik múmiától, hogy mi van Flórával. Éppen egy magas, vékony szemüveges kölök pakolta mellettem a tésztákat és gyakran rám nézett. Igen, a szemüvege mögül. De akkor ennek is, minek az? 

- Hali, áruld már el nekem, hogy Csikós Flóra itt dolgozik? - kérdeztem tőle, olyan gyorsan hadarva, hogy azon sem csodálkoznék, ha újra el kellene ismételnem. Nem kellett. Habozott az ürge, még a száját is kinyitotta a gondolkodáshoz, a szemeivel a plafont koslatva de végül felelt.

- Ja, hogy Flóra? - bökött felém a fejével, mintha eddig nem ugyanarról a lányról lett volna szó.

- Igen - biccentettem, mesteri türelemmel a hangomban. - Itt van most? Úgy tudom délutános! Körülírjam, hogy néz ki?

Nehogy aztán eltérő Flóráról beszéljünk! Még ez a colos nézett rám úgy, mintha kettőnk közül én lennék a hülye. Felvonta a szemöldökét és oldalra dőltötte a csípőjét.

- Ma szabadságon van! - felelte, szinte undorral a hangjában. Vártam, mikor teszi hozzá, hogy "szerencsére" mert akkor tuti biztos hogy képen vágom, de úgy hogy a dioptriák egészen a konzervekig esnek a szeméből. - Viszont holnap már bent lesz!

- Nagyon fasza! - morogtam, és ökölbe szorítottam a kezeimet. Valamit még kérdezett tőlem a srác, de annyira elterelte a gondolataimat Flóra holléte, hogy nem foglalkoztam vele. Elindultam a kasszákhoz, letettem az üres kosarat a többi közé és kedvtelenül dunnyogtam a nagymellű eladónőnek, hogy nem vásárolok semmit. Mire ő: nagyon helyes!

            Én ezt már el nem hiszem! Értem én, hogy az élet nem csak jó meg a szép dolgokról szól, de a franc vinné el, hogy pont ma van szabadságon! Kellett nekem tegnap azt kurva krumplit sütnöm, amikor visszajöhettem volna este tízre elé! Ki nem szarja le, hogy mi lesz a kapcsolatával, legalább tudtam volna, hogy ma nem kell rohannom ide. Dühös, kavicsrugdosós sétám közbe, egyszercsak megtorpantam és valami egészen gonosz mosoly húzódott az arcomra. Mi okom van búslakodni? Hiszen tudom hol lakik!

           Csütörtök reggelen, a következő gondolat hasított a fejebe. Már csak két napom van. Kiültem az ágy szélére és arcomba dörgöltem a tenyereimet. Olyan erősen, hogy utána egy darabig, csak apró fénykarikákat láttam magam körül. Nem akartam ezt az egészet, mármint hogy megtörténjen, aminek hamarosan meg kell. Annak az átkozott próbatételnek. Találkozni akarok Flórával, beszélgetni, nevetni. Bánom is én, ha csak annyi, nem is kell szex, de azt se bánnám, ha megint az arcomra ülne.  Megmosakodtam, felöltöztem és útnak indultam. Irány a Pajtás Étterem. Megint ugrálni, borokat töltögetni és lenyelni a fáradtságtól feszült szakácsok hisztijét. Komolyan, az egyiknek tuti hogy visszapofázok, ha mégegyszer beszól. Megértem, fárasztó lehet egy fél napot egyhelyben robotolni, kajaszagban meg minden, de miért azon az illetőn kell levezetni a feszültséget, aki csak egy tányér marhapörköltet szeretne kivinni a polgármester asszonynak? Úgy is én nekem kell végignézni a nyers fintorát, az agyonpúderezett arcán. Szó szerint, minden egyes munkanapom, olyan mint amikor Superman körberepüli a Földet. Csak ő megmenti a szerelmét. Nekem tönkre kell tennem az enyém kapcsolatát. Pedig én is szerelmes vagyok.

    Gondolom ezért olyan nehéz.