Csontjaim megfagytak, a szívem vadabbul vert és a homlokomon verejtékpöttyök gyöngyöztek. Mindez pillanatok alatt. Nem hiszem el. Csikós Flórával álltam szemben.

- Szia - nyögtem ki, automatikusan akár egy beprogramozott gép.

Flóra a polc lábához húzta a dobogót, majd kiegyenesedett és rám nézett. Semmi lelkesedést nem láttam azokban a csodaszép barnán csillogó szemeibe. De gyönyörűek voltak.

- Szia - köszönt vissza, de már vette is le rólam a tekintetét, a csomagos gumicukrokra vezette át.

Nyeltem egyet. Nyeltem kettőt. Mondani akartam neki valamit, de nem bírtam rendesen megfogalmazni. Az óra kegyegett. Miért nem ismer fel? A francba!

- Hogy vagy? - tettem fel a következő kérdést, de meg kellett ismételnem, mert éppen akkor lökte át a dobogót a túlsó polc lábához és nem hallotta rendesen.

- Jól - felelte, kissé zavarosabb arcot vágva, vékony szemöldökeit a homloka felé húzva. Nem fogadta valami barátságosan az érdeklődésemet. Hogy én mekkora ökör vagyok! Runiel. Nem Rent Krisztián. Runiel.

Óvatosan fellépett az egyik, majd utána a másik lábával a dobogóra és a felső pocokon kezdett matatni, a nagy csomagos cukrok között. Egy darabig némán figyeltem. Haja sokkal rövidebb volt, alig ért le a válláig. Hátul nem ért le egészen a tarkójáig, két oldalt füleit nagy ívben betakarta, elől pedig, hosszan a szemébe lógott. Amikor jártunk, nagyon hosszú volt, de ez a haj sem áll neki rosszul. Sőt. A kurva életbe, annyira tetszik még most is!

- Ne haragudj, segíthetek valamiben? - nézett le rám, azokkal az aranyos barna szemecskéivel, megszakítva ezzel, reménytelen gyönyörködésemet. 

- Nem is tudom - kaptam a homlokomhoz zavaromban. - Azt hittem, ismerjük egymást, de ahogy látom, te neked nem vagyok ismerős, így lehet összekevertelek valakivel.

A rögtönözésem eddig mesteri volt és hiteles. Látszott Flórán, hogy valamelyest lekötöttem a figyelmét és nem hoztam rá a frászt, úgy ahogy általában azok a fiúk, akik hirtelen csöppennek bele az életébe. Ismerem már, tudom milyen, ha valaki nyomulni kezd nála. Rettentő bunkó tud lenni olyankor és csípős nyelve nem ismer határokat. Nálam eddig még nem nyújtotta ki. 

- Meglehet, hogy téves számot tárcsáztál, mert nekem egyáltalán nem vagy ismerős - billentette oldalra a fejét Flóra és rám mosolygott. Hosszú idő után, akkor éreztem újra azt a melegséget a belsőmben, amint megláttam azt a csodálatos mosolyát. Ez a mosoly, újra elindított bennem mindent. 

- Ilyen ez - vontam meg a vállam, nagyobb önbizalmat kapván attól a ragyogó mosolyától. - Hasonló képpen vagyok a pumi kutyával és a kockacukorral. A kutyának nem mindegy, melyik oldaláról kínálom, ha rossz oldal felől adom neki, van hogy túl agresszívan fogadja!

           Flóra széles mosolya, szaggatott nevetésbe torkollott. Néhol, úgy láttam erőlteti, amit a munka okozta, fárasztó monotonitásnak tudtam le. Az egyik tenyerét az arcába temette, a másikkal pedig megkapaszkodott a polc felső szélébe. Ám nem vette észre, hogy amint felsőtestével hátrébb dőlt, a dobogó megcsúszott a lábai alatt.

             Másodpercek töredéke alatt történt minden és a mai napig hálát adok a magasságosnak, hogy volt időm reagálni. Azaz, csak annyi, hogy kitettem magam elé mindkét karom, ezáltal gátat biztosítva a lefelé csusszanó Flórának. Puha feneke a bal karomnak feszült, én pedig a jobb lábomra nehezedtem hogy több erőt gyűjtsek és visszalendülve, elég erőt fejtsek ki ahhoz, hogy volt barátnőm vissza tudjon kapaszkodni a polc szélébe. Nem szerénykedek, elképesztő amit csináltam. Csak annyi, hogy megmentettem Flórát egy kellemetlen fejre eséstől.

             Szegény lány, annyira meg volt ijedve. Egy darabig még bambán pislogott maga elé, azután leugrott a dobogóról, gyengén belerúgott aztán a másik lábával átlökte a túlsó oldalra. Szitkozódott, dühöngött amit meg tudtam érteni, hiszen mindig ilyen volt, ha valami váratlan rossz dolog éri. Azok a gyönyörű szemei, csak úgy hányták a szikrát. Annyira tudtam még ilyen állapotában is csodálni. Begörnyed és karjait mindig megfeszíti, szorosan a combjai mellé zárja és sürög-forog, mint egy szédült kotlós, aki kétségbeesve keresi a csibéit. 

- Jól vagy? - kérdeztem, félénken.

- Hogy lennék? - förmedt rám, szabályosan behajlítva az ujjait, mintha éppen egy torkot szorongatott volna. - Azóta nem vagyok jól, hogy itt kell dolgoznom! Elegem van, mindenből! Felmondok a büdös francba, nem érdekel mi lesz utána!

- Miért kell itt dolgoznod? - kérdeztem, s ha hiszitek ha nem, ezt leginkánn Rent Krisztián akarta tudni. Flóra viszont nem szándékozta a tudatomra adni. Csípőre vágta a kezeit és összébb húzta, vérben úszó szemeit.

- Nem mindegy az neked? 

           Kitettem magam elé mindkét tenyeremet és még meg is hajoltam neki. Elfordultam aztán a bevásárló kocsimhoz indultam, de végül megtorpantam. Mintha valaki megérintette volna a vállamat. Természetesen nem állt mögöttem senki, nem ért hozzám semmi, csak én képzeltem úgy. Ez az érzés, máris egészen új jellemet töltött belém. Méghozzá egy olyat, aki nem futamodik meg olyan könnyen egy lánytól. Így hát visszafordultam és odasétáltam hozzá.

          Addigra ő már visszahúzta magához a dobogót és közben alig érthetően dunnyogta a magáét. Türelmesen megvártam, míg görnyedt testtartása közben, felém irányítja hajlepte arcát, majd kiegyenesedik és ujjaival kitakarja csodálkozó tekintetét.

- Azért remélem nem bánod, hogy megfogtalak! 

Sóhajtott, majd a mutató és hüvelykujjával megdörgölte az orrnyergét. Hogy én mennyire jól ismertem ezt a lányt. Ez volt az a pillanata, amikor megbánta a tetteit.

- Jó, rendben köszönöm - vágta csípőre a kezét, ezúttal kevésbé feszült mozdulattal. - Ne haragudj, de nagyon nehéz napom van, biztos neked is voltak már ilyen pillanataid!

           Flegma mosoly jelent meg az arcomon. Hogy voltak-e? Hiszen te okoztad, életem egyik legszörnyűbb napját, amikor a legjobb barátommal kézen fogva, bejelentettétek hogy egymást szeretitek. Hozzáteszem, a születésnapomon ráadásul! 

- Persze, hogy voltak - biccentettem. - Vannak is! Lang Renátó!

Kinyújtottam hosszan a kezem, amire ő döbbenten reagált. Nem érdekelt, ha nem fog velem kezet, elvégre minek is mutatkozzon be nekem, ha négy évig én dugtam, s már mindent tudtam róla. Mindenesetre megadta magát. Még mosolyt is erőltetett hozzá.

- Csikós Flóra!

Elégedetten bólintottam s a kézfogásunk után, sejtelmes mosollyal az arcomon, mellé sétáltam és egészen az árúkkal teli sor végéig kisértem. 

- Ne vedd tolakodásnak, de úgy veszem észre, hogy nem szeretsz itt dolgozni - kezdtem az okfejtéseimet, annak a lánynak, akinek tudomásom szerint a Főiskolán és nem egy bevásárló központban lenne a helye.

- Nézd, Renátó... - emelte fel a kezét, ebből már tudtam hogy vissza akarja utasítani a munkája iránti érdeklődésemet, ám nem hagytam magam.

- Runi! - szakítottam félbe és megvártam míg döbbent tekintete végül higgadtabb módon, ismét pislogásba kezd. 

- Nézd, Runi nem mondhatok el minden második embernek mindent, ami velem történik! - folytatta a lekoptatásomat, de nem is sejti, hogy a végén úgyis veszíteni fog. - Tudom, rendes srác vagy és sajnálom hogy az előbb leugattalak de értsd meg, hogy nem szeretek idegeneknek mesélni magamról!

           Megálltunk a péksüteményes tálcák előtt és mélyen egymás szemébe néztünk. Flóra és Krisztián tekintete hosszú idő után ismét találkozott. Akármi is történt azóta, erre a pillanatra már nagyon régen vártam.

- Nem vagyok idegen - csóváltam meg a fejem. - A te megmentőd vagyok!

- Voltál - jelentette ki, faarccal.

- Voltam igen, és ha nem haragszol, most dolgom van a fagyasztott kajás részlegen, hogy kimentsek onnan egy kövér seggű faszit, akit egy elbűvölően csinos, mégis hebrencs alkalmazott koptatott le és így megfogadta, hogy durranásig zabálja magát fagylalttal!

            Még a mondatot se tudtam befejezni, de Flóra régen nevetett. Pont úgy, ahogy akkor szokott, ha valami nagyon megnevettette; fejét hátrahajtva, a vállait felrántva. Én pedig ahogy elnézem, azt a hosszú, selymes nyakát, amelyet megannyiszor csókolgattam elalváskor, fürdéskor, szeretkezés közben, máris eszembe jut, hogy mit veszítettem ezzel a lánnyal. 

- Szóval hebrencs vagyok? - nézett rám, vidám szemekkel, vékony ujjacskáját a melleire szegezve.

- Úgy van! - emelten felé  mutatóujjamat. - Tipikus női mondat kivesézés! Ugyanis az "elbűvölően csinos" szavakat le se tojtad, de a rossz jellemzésen azonnal megakadtak a szemeid! Látod, ilyenek vagytok ti hölgyemények!

- Jól van na, ti meg olyanok, akik eljöttök egy bevásárló kocsival, amit aztán otthagytok vagy két sorral odébb, mert valami "elbűvölően csinos" hölgyemény leköti a figyelmeteket! - magyarázta, engem gúnyolva a mutatóujjal való kalimpálással. S tényleg igaza volt. Most vettem észre, hogy nincs nálam semmi. Ijedten forgattam a tekintetemet jobbra-balra, még voltam olyan hülye, hogy a farmernadrág zsebeit is kitapogassam, ami Flórának nagyon tetszett. Megfogta a csuklómat és elindult, közben húzva engem maga után. 

- Férfiak - rázta a fejét, közben ápolt, csillogó barna frizurája csak úgy lengett körülötte. Még innen is éreztem az édes illatát. Erről az édes illatról mindig eszembe jutott. Olyan volt mint a friss szamóca. Annak idején, megannyiszor merültem el az orrom hegyével a hajában és hosszan beleszippantottam. Azt mondtam neki, hogy megyek és szedek egy kis szamócát. Ő pedig erre azt felelte, hogy hozzak neki is. Milyen szép idők is voltak azok!

           Amikor odavezetett az édességes részleghez, pontosan ott állt a bevásárló kocsim, ahol akkor hagytam. Akkor amikor a seggét stíröltem. Színpadias mozdulattal a bevásárló kocsira, azután pedig rám szegezte vékony kacsóját.

- Kocsi, Runi és Runi, kocsi - azzal hátracsapta karjait és ünnepélyesen meghajolt előttem. - Ketten együtt elválaszthatatlanok és sok közös van bennük. Például egyiknek sincs esze!

Fölényes vihorászásba kezdett és hosszan előrenyújtva mutatóujját, rám szegezte. Én pedig csak álltam és gyönyörködtem abban a kifejezéstelen vigyorában, ami egyáltalán nem illett, ahhoz a csodaszép arcocskájához. Nem baj, még az is tetszett benne.

- Mikor is végzel ma? - kérdeztem, felháborodásomat megjátsszva, azonban ő az egyik kezét csípőre, a másikat pedig az ajka alá helyezte. - Kedvem támadna megölni ma egy alkalmazottat!

- Lássuk csak - kezdte, tökéletesen előadva a gondolkodó lány szerepét. - Értelemszerű hogy délutános vagyok, ami azt jelenti, hogy este tízig dolgozom! A gyengébbek kedvéért, annyit eláruok, hogy még négy óra van hátra a munkaidőmből! Már ha persze, hagynak is dolgozni!

- Remek! - csettintettem az ujjaimmal, miközben Flóra érdeklődő mosollyal figyelte az én előadásomat. - Még szerencse, hogy gyors kaját szánok magamnak vacsorára, így lesz időm visszajönni egy alkalmazottért! Csak az ásót meg a lapátot otthon ne hagyjam, meg aztán valami zsák is kellene, amiben el tudom vinni az agyonütött holttestedet!

- Nem kell XXL-es zsák, egy számmal lehet kisebb, mert ha összébb húzom magam, abban is elférek! - legyintett, ajkát biggyesztve Flóra. Majd egymásra néztünk és úgy tört elő a nevetés mindkettőnkből, mint a gejzír a földből. Eddig bírtuk nevetés nélkül. Most csőstől kijött minden. A hosszas vihorászát után, éles kés pengéjeként hatolt a tudatomba, hogy az csak egy szép álom lehet, hogy megvárom őt a munkaideje után. Hogy is felejthettem el, hogy a legjobb barátommal van együtt.

- Na, de nem szabad komolytalankodni - csaptam össze a tenyerem végül, az ízes nevetésemből pedig csak egy kínos vigyor maradt az arcomon. - Nem jövök én vissza, hogy is képzelem, hiszen ilyen elbűvölően csinos lánynak, úgy is van barátja aki...

- Még van, igen! - szakított félbe, szándékosan. Csípőre vágta a kezeit és kihúzta magát előttem. Hosszú lábaival szabálolyos sátor alakját formázta meg, határozott fejmozdulattal félre rántotta tincseit, vágyakozó ragyogásokat csillogtató szemei elől. 

         Nem akartam hinni a füleimnek.

 Ez egyszerűen elképesztő! Szóval jóval korábban én azt nyilatkoztam, hogy egyedül a busás fizetésért érte meg új testet kapni? Egy nagy lófaszt! Felejtse el mindenki! Most koncentráljunk a jelenre! A kocka átfordult a másik oldalára!  Ám még mielőtt, olyan hülye lettem volna, hogy felteszem a nagy kérdést, egyszercsak felemelte az ujját és ellentmondást nem tűrő hangon így szólt.

- Runi gyerek, nagyon rendes vagy, de nekem szétrúgják a seggemet, ha látják hogy már egy fél órája egy tejföl fejű gyerekkel dumcsizok! Úgyhogy most menj szépen a dolgodra, nekem dolgoznom kell!

               Hebegtem-habogtam, ezzel elcseszve azt a maradék időmet is, amelyet legalább az elköszönésre szánhattam volna. Flóra teljesen higgadr mozdulattal megragadta a csuklómat és mint egy kutyát a pórázon, nemes egyszerűséggel félrehúzott az útjából. Megrökönyödve bámultam ahogy faképnél hagy. Egy "szia" vagy egy "majd találkozunk" sem hagyta el rózsás ajkát. Csupán a feneke riszálása volt az, ami javarászt vígasztalt. Azt legalább csodálhattam egy darabig. Egészen addig, amíg el nem hagyta az édességes részleget. Akkor menjünk a kasszához.

            Hazamentem, és nekiálltam megsütni a krumplit egy nyeles serpenyőben. Megtöltöttem olajjal s amíg az melegedett, addig elkezdtem befűszerezni a csirkecombokat. Elkezdtem sütni az első adag krumplit. Bőven volt időm azon mélázni, vajon mi a probléma  Flóra és Máté kapcsolatával? Akármennyire zokon esett, hogy éppen egy alkalmas napon álltak elő a hónapig titkolt örömhírükkel, valahogy akkor sem tudnék meggyőződni arról, hogy nekik valóban szakítaniuk kellene. Nagyon jól megvoltak. Együtt ökörködtek, sportoltak, dugtak az öltözőben, gondolom akkor is, amikor még Flóra az enyém volt. 

                Mivel már kezdtek elkóborolni a gondolataim, így jobbnak láttam félretenni a témát és inkább arra próbáltam koncentrálni, hogy miképp fogok ismét Flóra közelébe kerülni. Olyan finom illat terjengett a konyhában, hogy állítom, még a parkba is érezni lehetett. Elkészült a vacsora. Aranysárga sült krumpli halmok, szép puhára sült csirkecomb és egy kis szósz hozzá. Leültem az ágy szélére, bekapcsoltam a tévét és nekiláttam a vacsorának. 

          Nem esett jól. Különösképp nem is csodálkoztam rajta, hiszem ismerem magam. Ha valaki egészen máson jár az eszem, akkor még az étvágyam is alábbhagy. Ültem, az ínycsiklandozó ételekkel egy tálcán, ami mozdulatlanul hevert a combjaimon. Nézegettem a krumpli rudakat és a csirkecombot, amiből csak egy harapás hiányzott. Kivittem a konyhába és letakart egy törölgető ruhával. Visszamentem a szobába és leültem az ágy szélére. Olyan furán éreztem magam. Nem a kajától, félre értés ne essék. Hanem volt bennem valami, ami semmi másra sem engedett gondolni, csak Flórára. Ez a lány totál hülyét csinált belőlem. Megcsalt és elillant akár egy kósza füstfelhő. Aztán ismét felbukkant az életemben. Én pedig ismét beleszerettem.