Vakító napsugár nyalta végig az arcomat, így hasra kellett hogy forduljak, a további kényesztető alvás érdekében. Olyan szépet álmodtam, nem akarok még felkelni. Talán ha ismét áloba merülök, újra láthatom, azt a gyönyörű lányt! De már az nem engedi hogy visszaaludjak, ahogy így félálomban elmélkedek róla! Hiába is próbálkoztam, nem ment. Még csak jobban kinyílt a szemem. Hanyatt fordultam és mogorván lerúgtam magamról a takarót. A tarkóm alá raktam a kezeimet és a plafont bámultam. 

               Álmomban odasétált hozzám egy lány. Magas volt, legalább akkora mint én, egy arasznyival sem kisebb. Csinos, darázs dereka, hosszú lábai és tűsarkú cipőinek tompa kopogására rögvest figyelmes lettem. Ahogy rám nézett, a szívemet mintha egyszerre három toronyőr is cibálta volna, úgy vert. Fekete egyberuha volt rajta, de a melleinek nagyrészét kitakarták, és mondhatom nagyon is szemrevalóak voltak, ahogy lépteinek dobbantásakor, lágyan meglibbentek a mellkasán. Ahogy jobban megfigyeltem, talán már nem is lány, hanem egy nő, az is lehet hogy anyuka. Tekintete vadul rám szegeződött, akár az oroszláné, a békésen legelő gazellára. Hosszú orra alatt, széles vigyor feszült, s nem tudom megérteni, hogy egy gyönyörű nőnek miért kell elrontania az ajkát, vörös rúzzsal? Csak mosolygott és mosolygott. Végül már annyira, hogy az vigyorba tört át, így megcsillogtatva hófehér fogsorát. Tőlem két lépéssel megállt. Azért persze megnéztem melleinek utolsó libbenését, aztán tekintetem felfelé irányult, a hosszú vörös frizurán, a csókolgatni való  meztelen válltól, a már nem annyira csábító, szórakozott vigyorig. Ezzel a vigyorral. Mintha már találkoztam volna.

- Jó reggelt - hallatszott, az egyedüli olyan hang, amit akár akár álmomban, akár félálomban és éberen is bármikor megismerek. Persze, bukkanjon csak fel akármikor, amikor kedve tartja, mi okom is lehetne a nyugodt magányra?

- Neked is, Fábrel - feleltem, rekedt álmos hangommal. Nem vettem le a tekintemet a plafonról, de sajnos az álombeli csajnak is búcsút mondhattam ezzel.

- Nem tűnsz valami lelkesnek - állapította meg, az ágyan végében állva, pontosan ott, ahol először találkoztunk. - Kialudtad magad?

- Mondjuk - vontam meg a vállam, úgy éreztem hazudnék, ha azt mondanám nem. 

- Haragszol még rám, a tegnapi történtek miatt? - kérdezte, majd türelmesen megvárta míg csipákkal teli szemeim rá szegeződtek. Nem értettem hirtelen a kérdését, de a csuda vigye el, neki volt annyi türelme, még abban a kényelmetlen rozoga testtartásában is várakozva, hogy megvárta késett válaszomat.

- Csak igazságtalannak tartom, ennyi - morogtam, de állítom ha nem juttatja eszembe Mányoki elvtárs szerencsétlen balesetét, soha nem szembesülök vele újra. Most nagyon lekötötte az álombeli csaj a figyelmemet.

- Nem én szabom ki a próbatételeket és nem is azért várom el tőled hogy megtedd, mert én akarom! Hanem mert az őrangyalod vagyok! A te sikered, ugyanúgy az én érdekem is! 

Egy darabig némán feküdtem és hallgattam Fábrelt, aztán felültem és érdeklődve meredtem rá.

- Kérdezhetek valamit?

Hátracsapta karjait és egy bólintás erejéig behunyta szemeit.

- Az őrangyalok is meghalhatnak?

Láttam rajta, hogy ez a kérdés alaposan kizökkenti bölcselkedő szerepéből. Néhányat toporgott is egyhelyben, hogy megtalálja a megfelelő testtartását, közben tekintetével a fejem fölötti órás polcot bámulta. Tudta jól a választ, de csontos arcán jól látható volt, hogy erről nagyon nem szeret beszélni. Talán ezért is molyolt annyit a megfelelő válasszal.

- Igen - bökte ki, egy szóval, melynek hallatán meghökkenten bámultam rá. Persze nem a válasz súlya miatt, hanem mert ennyi idő kellett egy négy betűs szó megfejtéséhez?

- Gondolom, azért nem úgy, hogy egyszer csak megöregedtek és lefől a kávé - magyaráztam, két karommal az ágynak támaszkodva.

- Mi az, hogy lefől a kávé? - rázta meg a fejét Fábrel, félig meddig felháborodottan s még a szemeit is összébb húzta. Így olyan ijesztőnek tűnt. Főleg a szobába világító napsugarai mellett, kezdtem azt hinni, hogy a fény bántja.

- Csak annyit jelent, hogy meghal - próbáltam kivédeni magam, megmagyarázni azt a fogalmat, amit gyakorlatilag én sem értek, csak jó vele dobálózni. 

- Mi köze a kávénak a halálhoz? - méltatlankodott Fábrel, akit ma totál kizökkentek a professzori szerepéből és gondolom, rettenetesen megbánhatta hogy ma reggel megjelent a szobámban. Viszont nagyon is kezdtünk eltérni a témától, s mivel ez mindkettőnk részéről kínosan zajlott, így hülyébbnél hülyébb bőrbe bújva, kénytelen voltam szabadkozni, a normális beszélgetésbe való visszazökkenésbe.

- Az égvilágon semmi, csak ezt szoktuk mondani, ha valaki meghal. Tudom, beteg vagyok, hülye vagyok, szóval arra lennék kiváncsi, hogy zajlik az őrangyaloknál az elmúlás?

- Miért akarod tudni? 

              Ez fájt. Fábrel olyan szilárdan és barátságtalanul szegezte felém a kérdést, hogy rendesen azt az érzést keltette bennem, hogy én túl idegen vagyok ahhoz, hogy megosszon velem amolyan barátok között lappangó titkot. Jóformán a kedvem is elment attól, hogy megtudjam. Nem is értettem, miért hoztam fel? Amúgy is, amekkora fordulatot vett az életem, teli embefeletti dolgokkal, nem mindegy hogy meddig élnek az őrangyalok? Egy földönkívüli infóval több vagy kevesebb? 

- Én kérek elnézést, Fábrel úr - tettem ki magam elé a tenyereimet. Még ezek után se látszott rajta, hogy engedne a szigorán valamelyest. Úgy tűnik erről a témáról nem szívesen beszél, s ha valami okból kifolyólag meg is akad benne, utána esze ágában sincs folytatni. 

             Kiültem az ágy szélére, némán nézegettem a mezítlábaimat, aztán ismét Fábrelre pillantottam. Annyira bírtam, hogy csak a tekintetével követett, akárhova is izegtem-mozogtam. Sem a karjai, sem a testtartása, sem a lábai nem moccantak egy tapottat sem.

- Szóval? - biccentettem felé, kihívóan. - Mi a harmadik próbatétel?

Az egyi szemöldökét felhúzta, mintha incselkedő gondolatai támadtak volna, hol ott valójában megdöbbentette a próbák iránti érdeklődésem. Nem csoda, hiszen a tegnapi hisztim után, ő is óvatosabban közelítette meg a harmadik próbatétel felhozatalát. 

- A harmadik próbatételben - kezdte, növekvő ritmusban, mintha felkonferálna valakit. - Bosszút kell állnod az exeden! 

Hirtelen nem tudtam eldönteni, ez számomra most jó, vagy rossz hír? Mindenesetre a nyelvem megelőzött.

- Várj! Most melyik fickó exén? Az enyémen, vagy Renátóén?

- Mi ebben olyan bonyolult? - rázta a fejét, keserű indulattal az arcán, Fábrel. - Ki vagy most?

- Ki legyek, baszd meg? - förmedtem rá, úgy érzem jogosan. - Igazából Rent Krisztián vagyok, de most Runiel kell hogy legyek!

Előrehajolt, kinyújtotta a nyakát és az arcomba kiáltotta a nevet.

- Flóra! - azzal elégedetten bezsebelte ijedt tekintetemet és visszalendült az eredeti testtartásába. - Így már érthető? Úgy gondolom, meg is van rá az okod, nem igaz?

          Úgy éreztem magam, mintha több órás víz alá való szorításból tértem volna magahoz. Beszélek én zöldségeket, hiszen még egy órát se bírnék ki a víz alatt! Mindegy, az érzés ugyanaz, alig kaptam levegőt, hiába pumpált a mellkasom, orromon-számon nem éreztem az oxigén behatolását. 

Csikós Flóra. A név, ami csak rémálmaimban jelenik meg. A lány. Akit még a mai napig is szeretek. Ez nagyon nehéz lesz. 

- Jól vagy? - szakította meg a hosszadalmas bambulásomat, Fábrel. - Menni fog?

- Hogy csináljam? - tettem fel a kérdést, továbbra is a mezítlábaimra szegezve, bamba tekintetemet. 

Fábrel megvonta a vállát és olyan természetesnek vette a tanácstalanságomat, hogy végig se gondolta akkor, amit éppen mondott.

- Határozottan, ahogy eddig az előző kettőt!

- Ahogy eddig az előző kettőt? - fordultam felé, reménytelen szemekkel tekintve azokba az érzelmetlen, barna gombszemeibe. - Komolyan, te néha hallod, amiket mondasz? Hogy legyek határozott és pontos, ha annak a lánynak kell rosszat tennem, akit még a mai napig is szeretek?

Fábrel az ajkát biggyesztette és bólintott.

- Már értem! Szóval erről van szó! 

- Erről, bizony! - álltam fel az ágy széléről, ő pedig követett a tekintetével. - Átgondoltad te ezt, hogy majd fogom magam, elmegyek hozzá és egyenesen a szemébe nézek?

Fábrel egy pillanatot se késlelkedett a válasszal. Továbbra is, ugyanolyan természetesnek vette a méltatlankodásomat, mint eddig.

- Át, bizony - biccentett felém és mélyen a szemembe nézett. - Mivel nem Rent Krisztián megy el hozzá, hanem Runiel. Aki lehet, akárki!

             Nagy levegőt vettem és lassan lecsúsztattam szememet az őrangyalomról, egyenesen a mezítlábaimra. Nem tudom miért ott ragad le mindig a tekintetem, most nem is ez volt a fontos, hanem a próbatétel. Vagyis Flóra. Hiszen amióta szakítottunk, nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Mindig is szerettem volna vele találkozni, annak ellenére hogy még most is érzek haragot iránta. Mert hiányzik. Látni akarom. Ha csupán egy-két mondat erejéig, akkor addig. Ám így, hogy keresztbe kell tennem neki, fogalmam sincs, mitévő legyek. 

- Javaslom, már most kezd el magad felkészíteni! - billentett ki Fábrel az átmeneti gondolat menetemből. - Jövő hét szombaton Valentin nap! Nagyok az elvárások és ilyenkor mindig könnyű kizökkenteni a párokat, ha valami kisebb nagyobb botrány merül fel! Itt a lehetőség! Találj ki valamit!

         Valentin nap. Na, igen. A másik olyan oltári nagy baromság, a böjt mellett, amit szívesen eltörölnék! Most azonban kapóra jön. Nincs más választásom. Elég volt a rinyálásból! Ha szegény Mányoki elvtársnak is tolószélkbe kell leélnie élete hátralevő napjait, akkor Csikós Flórát is Valentín napján fogja érni a hatalmas csalódás! Ennek meg kell történnie!

        Akkor kezdjük azzal, hogy hétfő. Felébredtem, és mielőtt bármi olyan öngyilkosság alól felmentő gondolatom támadt volna, az ablakredőny résein keresztül világító napsugár láttán, végül eszembe jutott, hogy ideje menni dolgozni. Passzos fehér ing, rá egy fekete mellén,y amit manapság már csak a meleg limuzin sofőrök viselnek és alá egy nadrág, amiben mindig olyan érzésem támad, mintha kint lenne az egész seggem. S ha nem is a koránkelés, a bohócszerkó, vagy az éhgyomorral való bevonulás a szakácsoktól zsinatoló konyhába esett igazán a nehezemre, akkor valószínű Fábrel holléte miatt görcsöltem annyira.

              Hétfő reggelen, kifejezetten rossz volt a nélkülözése. Legalább egy kis lelket öntött volna belém, vagy csak annyit megmutatni, hogy vigyem ki egyszerre a marhapörköltet, az aranygaluskát és egy kenyérkosarat. Hálás lettem volna. Csapnivaló pincér vagyok, nem szépítem a helyzetet. Saját meglátásaim szerint, az étterem, az a helység ahová tök mindegy, milyen hangulattal érkezel, a kaja megérkeztéig, képes lennél ölni is. Legyél te egy milliomos bankigazgató, akit már a vastag pénztárcája is nyugtat, ha egyszer nem kapod meg türelmi idődön belül a rántott csirkecombokat, már rögtön sótartót ragadsz és a másik asztalnál ülőt dobálod vele. Vagy például egy apáca. Bizony, ahogy mondom, hétfői napon betévedt hozzánk egy fekete-fehérbe öltözött apácza. Nem nevettem ki a szerkóját, én sem vagyok különbül öltözve. A magasságos jegyese leült egy asztalhoz és dícséretre méltó módon, várt egészen addig, amíg Misi vagy én oda nem mentünk a rendelésfelvételre. Elmondta mit szeretne ebédelni, amit mi feljegyeztünk és egészen addig, amíg az készült, megérdeklődtük hogy óhajt-e inni valamit.

          Nem. Rendben van. Viszont az a "nem" amolyan "köszönömnemkellmertneminnijöttemhanemennibaszdmeg" féle döjfös gondolatficam volt. Nagyon remélem, hogy hamar elkészül az a rántott sajt, mielőtt még maga Gábriel angyal szaggatja ránk a mennyezetet. A munkaidő közben betévedt hozzánk Kürti Bea is. Nagyon csinosan volt öltözve. Fekete egyberuha, ami alig takart valamit, szép formás combjaiból. Hosszú fekete haja fel volt tűzve, arcát pedig ezúttal is elrontotta azzal a sok szépítkező eszközzel. Ennek ellenére jól nézett ki. Már amikor távolról meglátott, széles mosollyal üdvözölt és szégyenlős mozdulattal integetett. Én pedig arra gondoltam: Talán akkor is így mosolyognál, ha tudnád, hogy a múltkor tövig benned voltam? 

          Ennyi lenne a vendéglátós élet?

 Talpalni órák hosszát, betömni néhány éhes szájat és elmosogatni mások után a vörösboros poharat. Mit ne mondjak, anyának már elmehetnék! Másnap délelőtt azonban rövisen megrezzent a telefonom. Nem csörgött, csak üzenetet kaptam, amire elég döbbenten reagáltam. Hohó!      Megérkezett Renátó fizetése. Akkor most jött el az a pillanat, hogy először vagyok hálás azért, mert másik testbe kerültem. Azért nem kell elröppenni, nem eget verő fizetésről volt szó, - hiszen a gyárban ennél többet kapok - de a pénz az pénz és annak mindig örülök. A keddi munkanap után, nem mentem haza egyből, hanem átröltöztem normálios civil ruhába és az étteremmel szemben lévő bankautómatát vettem célba. Levettem némi összeget, azután elsétáltam a nagybevásárló központhoz. Igazán kényelmesebb lett volna ezt az utat autóval megtenni. Nem elég, hogy a placcon lejárom az összes lábamat, még sétáljak kilómétereket egy adag vacsoráért. 

          Nem csodálkoztam azon, hogy rengetegen autó állt a bevásárló központ parkolójában. Fizetési nap, ennek pedig meg kell adni a módját. Ragadtam egy nagy kosarat, amit imádok toligászni, és bementem a hatalmas üzletbe. Sétáltam a sorok között, kerestem a dvd filmek között valami újat, majd utána a könyveknél, de sehol nem találtam semmi érdekeset. Kit akarok én átverni? Hiszen éhes vagyok! Iszkiri a húsos pulthoz, a szórakozási kellékek ráérnek! Felvágott, sajt, sütnivaló csirkecombok és fagyasztott sült krumpli, azt hiszem minden megvan annak érdekébe, hogy a hetedik próbáig ne halljak éhen. 

           Éppen az édességes részlegen sétáltam, amikor váratlanul megpillantottam egy gyönyörű szép kerek feneket. Még mielőtt bárki is félreértené, nő feneke volt. Méghozzá egy alkalmazotté, aki egy alacsony dobogóra ágaskodva, próbálta rendbe rakni a csokis kekszes dobozokat a legfelső polcon. Sötétkék rövidujjú pólója, nyújtózkodása közben kitakarta vékony derekát, alul pedig a passzos fekete nadrágja picivel lentebb csúszott. Már azt is tudom, hogy fehér bugyi volt rajta. Kedvem lett volna beleharapni a fenekébe, egyszerűen annyira rendben volt, szabályos félkör alakkal, hogy még az ember szeme is csúszdázhat rajta.

           Mikor aztán végzett a nehézkes feladattal, gondterhelten felsóhajtott, és leugrott a dobogóról. Félresöpörte hosszú barna tincseit és felém fordult. Én pedig összerezzentem. Csontjaim megfagytak, a szívem vadabbul vert és a homlokomon verejtékpöttyök gyöngyöztek. Mindez pillanatok alatt. Nem hiszem el. Csikós Flórával álltam szemben.