- Gratulálok, Runiel - sóhajtozta, fáradtan. - Teljesítetted a második próbatételedet! Tönkretetted egy vállalkozó életét!

Megszeppenve néztem rá, mialatt ő tisztában volt vele, hogy ezzel egy szavát se értettem meg, így folytatta.

- Azzal hogy kirúgtad alóla a létrát, egy életre tolószékbe kényszerítetted - emelte a karját és mutatott a mellettem fekvő, mozdulatlan férfira, akire már innentől fogva, egészen más szemmel néztem, mint eddig. - Többé nem fog tudni lábra állni, így nem tudja tovább vinni a vállalkozását és el fogja adni a birtokát is! 

- Mi? - meredtem az őrangyalomra, olyan haraggal a szememben, mintha az ellenségemmel állnék szemben. - Ezt nem mondhatod komolyan! Ez őrültség! Nem történhet meg!

Fábrel mosolya még szélesebben meredt rám. Ez a fickó nem normális.

- De bizony, megtörtént!

- Kussolj! - rivalltam rá, de egy cseppet sem volt meglepődve a viselkedésemen. - Hol áll az a próbában, hogy tegyek nyomorékká egy embert? Van róla fogalmad, hogy ezek után, hogy fogok majd tükörbe nézni? 

- Van, igen - bólintott Fábrel és az ujját felmutatva, jelzett hogy most ő fog beszélni. - Úgy fogsz belenézni, hogy tudod, már csak öt próba van hátra attól, hogy az igazi Rent Krisztiánnal nézhess farkasszemet! Látom, még most sem vagy tisztában a feltételekkel! Ez Lucifer hét próbája, nem pedig az angyaloké! Ezekben a próbatételekben, olyan szörnyűséges feladatokat kell végrehajtanod, melyeknek teljesítésével, eleget tehetsz az ördögök királyának és ezzel megmentsd az életed! 

               Egyszerűen képtelen voltam megérteni azt amit mond. Nem tudtam koncentrálni semmi másra, csak arra, hogy én megfosztottam valakit, a járástól. Én miattam fog tolószékbe kényszerülni. Soha többé nem fog tudni autót vezetni, létrára mászni, sétálni. Csak ez lebegett a szemem előtt és okozta, azt a kellemetlen nyomást a mellkasomban. Hányingerem volt saját magamtól és Fábreltől is, hogy még meg is dícsér érte.

- Mi a lófaszt tegyünk most? - meredtem rá, de ő továbbra sem volt hajlandó elrugaszkodni a faltól. - Hívjam a mentőket?

- Neked nem kell - rázta meg a fejét. - Mire megszűntetem a stoppolást, csak arra fog emlékezni, hogy lecsúszott a létráról, arra nem, hogy te rúgtad ki alóla! Kihalássza majd a zsebéből a telefonját és hívi fogja a mentőket! Rólad soha nem vesz tudomást!

               Ez egy hangyafasznyit megnyugtatott, de az még továbbra is nyomta a mellkasom, hogy mindez miattam történt. A lényeg az, hogy teljesítettem a második próbatételt. Hogy milyen áron, azt inkább hagyjuk, mert esküszöm a teraszon végighányom a kopott csempét. Sajnos, örökre emlékeztetni fog a keserű gondolat, amit tettem ezzel a förtelmes emberrel. Akkor sem érdemelte ezt, akárhogy beszélt a nagypapival. 

- Ha nagyon igyekszel, még eléred a hét órás buszt! - zökkentett ki a tanya felé tartó séta közben Fábrel. 

- Magamtól is tudom a buszmenetrendet, nem kell hülyének nézni - morogtam, zsebrevágott kézzel, magam elé bámulva. Nem akartam ránézni, komolyan mondtam, hogy még tőle is hányingerem van. 

- Azt tetted, amit tenned kellett - folytatta az idegesítő fejtágítást, Fábrel. - Ezzel nem leszel körözött bűnöző, nem kell miatta bújkálnod, az élet ugyanúgy menni fog tovább!

- Valamit elfelejtesz, Fábrel - torpantam meg és néztem mélyen, azokba a barna, gombszemeibe. Úgy láttam, most kissé ráhoztam a frászt. - Attól, hogy új testbe kerültem, még ember vagyok! Érted? Ugyanúgy érzek, mint eddig!

A mutatóujjamat, mindvégig kardként használva, lóbáltam a hosszú, kampós orra előtt. Egészen addig, amíg ő gyengéden megfogta, és leemelte az arca elől.

- Jól mondtad! - felelte, majd a traktorral, autókkal teli tanya felé billentette fejét. - Ő viszont nem! 

      S eltűnt.

     Még csak annyit se mondott, hogy fapapucs. Egyszerűen fogta magát és mint a kámfor, elillant a szemem elől. Így hát egyedül folytattam a gyalogutat hazáig. A Nap már lemenőben volt, az ég gyönyörű volt, igazán megnyugtató látványt nyújtott az estére. A baj az volt, hogy engem semmi nem tudott megnyugtatni. 

               Amikor hazaértem, felsétáltam a teraszra, a konyha felé közeledve, váratlanul eszembe jutott a teremtény, akit Mányoki elvtárs teraszán láttam. Még most is megfagy bennem a vér, ha eszembe jut. El is felejtettem említeni Fábrelnek. Bár lehet, jól is tettem, mert akkor még most is ott állnék vele szembe, és hallgathatnám az agypusztító szónoklatát. Az is lehet, hogy hiba volt elhallgattatni előle, hiszen mi más szörnyűséges teremtmények egyike közé tartozhatna, ha nem az ördögökéhez? S ha az, mi keresni valója volt a Mányoki tanyán? Véletlen eset igazolta, hogy pont velem találkozzon? 

             A konyhába érve, nagypapi teát főzött a gázrezsón, nagyi pedig az asztalnál ült, rajta szemüveg és a tv újságot olvasta. Nagyon komor arca volt mindkettőnek, amitől őszintén szólva, kicsit meg is rémültem. 

- Na, mi van "kanyibetyár"? - szólalt meg nagypapi, aki le sem vette a szemét a kisfazékban főlő vízről, amibe éppen most helyezte bele a teafiltert. - Megjártad a magad útját?

- Meg, amennyire sikerült, de nem mertem olyan messzire menni - hazudtam, szemrebbenés nélkül és az egyik szék háttámlájára támaszkodtam.

- Miért, merre jártál? - emelte fel a fejét az újság felől nagyi. 

Vajon mit szólnának, ha ezt válaszolnám? Csak átmentem, Mányoki Pista bácsihoz, hogy nyomorékká tegyem! Azért megnéznétek a fejüket mi? Bevallom őszintén, én is. 

- Kisétáltam az útra és elsétáltam egy darabon az út mentén, de nem sok mindent láttam! 

- Azt meghiszem - szólalt meg nagypapi, visszahelyezve a fazék tetejére a fedőt. - Itt nem sok látnivaló van, egy Pesti kölök meg is bolondulna itt, azt hiszem!

- Én meg Pesten bolondulnék meg - feleltem, vállbonogatva, amit nagyi meg is mosolygott. 

- Mikor mész haza? - kérdezte, s Fábrelnek hála meg is tudtam adni rá a választ.

- A hetes busszal! 

- Csomagoltam neked egy kis ebédet, ne a gyors kaját egyed! - mutatott nagyi az asztal közepén lévő, fedett ételes dobozra. Nem hiszem hogy ma vacsorázni fogok. Az étvágy az, ami ma nem nagyon fog zaklatni, de helyette a lelkiismeret veszi át a helyet!

              Nem sok időm volt már este hétig.

       Nagypapi és nagyi kikisért a dűlő végéig, vagy kétszázszor megöleltek engem és megkértek arra, hogy vigyázzak magamra. Nehéz volt tőlük elköszönni. Nagyon rendes emberek voltak. Úgy érzem, nem túlzok, ha azt mondom, megszerettem őket. Igen, ehhez egy nap is   elegendő volt. 

            Kisétáltam a buszmegállóhoz, ahol csak én volta az egyedüli várakozó. A busz meg is érkezett, már távolról lehetett látni a sötétben világító nagy sárga fényeit. Felszálltam rá és már rutinosan, kértem egy jegyet. Ismétlem, már rutinosan! Nem ugyanaz a buszvezető volt, aki délelőtt hozott, hanem egy vékony, kedvtelen ürge, akinek csupa reménytelenség ült a tekintetében. Úgy nézett ki, aki csak azért megy haza a családjához, hogy a felesége kikészíthesse. Látszott rajta, hogy nem sok öröme van az életében. Kissé megsajnáltam. Aztán leültem a helyemre és hagytam, hogy a lelkiismeretem sebesre marja a lelkemet. Miért kellett ezt tennem Mányoki elvtárssal?

               Hazaértem és a hűtőbe tettem a nagyitól kapott kajákat, amelyek hiába voltak ínycsiklandozóan finoman, ma még egy falat kenyér se fog lemenni a torokomon. Ebben biztos voltam. Átöltöztem itthoni ruhába és leültem a tévé elé. Egymás után kapcsolgattam a csatornákat, de egy műsor se kötött le igazán. Végül magam mellé ejtettem a távirányítót és bamba képpel néztem a mesecsatornát.

      Szombat este van.

    Nem hiszem el, hogy nem csörren meg a telefonom, hátha valaki bulizni hívna. Ennek a Renátónak még barátai sincsenek? Ha nem, akkor majd én lemegyek és megiszom magam egy üveg sört! A fene vigye el, nehogy     aludni menjek már szombaton, este fél nyolckor!

              Hangember főhősötök aznap már kilenc órakor ágyban volt. Meg se mozdultam, eszem ágában se volt elhagyni a lakást. Egy darabig néztem a humoros rajzfilmeket, utána gyakorlatilag nem tudtam rendesen nyitva tartani a szememet. Elvégre régen volt már reggel hét óra! Holnap is lesz nap!

Fábrel majd felbukkan és kinyögi a harmadik próbatétel lényegét.