Nagypapi délután a  kertben ásott.

      Olykor leszúrta a földbe az ásót, és a nyelének a végére támaszkodott. Nosztalgikus hangulatot sugárzó szemekkel tekintett a puszta messzeségbe. Én a kávémat szürcsölgettem a teraszon és azon tűnődtem, hogy van ennyi türelme és energiája ekkora terület kerthez és ennyi állathoz? Mi fiatalok meg hisztizünk, ha el kell mosogatni néhány edényt. 

Odamentem hozzá, amikor távolról találkozott a tekintetünk. Ismét abbahagyta az ásást, de nem támaszkodott vissza a nyélre, hanem a háta mögé csapta a karjait. 

- Mi a helyzet, "kanyibetyár"? - kérdezte, tetőtől-talpig átvizsgálva a tekintetével. - Mit iszol?

- Kávét - mutattam neki a bögrém tartalmát, bár nem pillantott bele, nem vette le rólam a szemeit.

- Minek iszod azt?

Megvontam a vállam, közben belekortyoltam az italba, ami keserűbb volt a kelleténél. Amikor meglátta az arcomon, még rátett egy lapáttal.

- Erről beszélek! Öreganyád is issza, hiába mondom neki, hogy nem jó a szívének!

Nem kezdett neki az ásásnak, amiből azt vettem le, hogy időt nyertem egy tartalmasabb beszélgetésre. 

- Valójában ki is ez a Mányoki Pista? - kérdeztem, szinte szülői szigorral a hangomban.

Nagypapi a háta mögé mutatott. Pontosan oda, ahol a mezőgadzagági gépekkel és autókkal teli birtok magaslott ki a pusztaság közepén. Pillanatnyi félelem azért volt bennem, hiszen a szerepemből nem mozdulhattam ki, azaz ha Renátó tudta jól kiről is van szó, én pedig nem, akkor ezt buktam. De szerencsém volt.

- Akié a birtok! Van neki saját cége is, esztergaműhelye, de már nem foglalkoztat annyi embert, mint régen. Nem normális ember, különben. A felesége elvállt tőle, mert ez a hülye verte. Ideköltözött, megvette ezt a sok gépet, de azt se tudja mihez kezdjen velük. Mindig azt hajtogatja, hogy "a pénzt, öreg a pénzt hozza, hát ami egyszer pénzből lesz, az hozza is a pénzt"! Harácsolni azt tud, de sokan panaszkodnak rá! Nem szereti kifizetni az embereket! Bár melyik vállalkozó szereti?

Kérdően tekintett rám, én pedig tehetetlenül biggyesztettem az ajkam.

- Különben elég erre az emberre ránézni, és már akkor megállapítod, hogy nem egészséges! Nézd meg a fejét! Olyan piros, hogy elveszne a pipacságyon! 

- Annyira alkesz? - kérdeztem, de nagypapi kézdmozdulatai azt árulták el, hogy el is találtam, meg nem is.

- Folyton panaszkodik a vérnyomására! Hol alacsony, hol nagy, de azt nem veszi észre, hogy naphosszat ugat az embereivel, meg sportot űz az idegeskedéseiből! Nem csoda hogy nincs jól! 

- Dögöljön meg - feleltem, higgadtan mire nagypapi intenzíven rászólt.

- Ejnye! - majd elhúzta az arcát és a messzi birtokra tekintett. - Nem szabad így beszélni, meg rosszat kívánni se a másiknak!

- De mégis, hogy beszélt veled? - akadékoskodtam és úgy érzem, jogosan. Nem tehetek róla, hogy még mindig pumpálta belém a feszültséget a délelőtti eset óta. - Legalább tisztelje hogy idősebb vagy nála! Miért ne beszélgetnél vele akkor te is úgy, ahogy ő veled?

Ekkor felém fordította arcát és mélyen a szemembe nézett.

- Mert az még nem jogosít fel arra, hogy olyan legyek mint ő! - várt néhány másodpercet és ugyanolyan gépies hanggal folytatta. - Téged sem! Nem olyan nevelést kaptál! Ez az ember hülye, kész, el van intézve, nem kell vele foglalkozni! Világos?

- Világos! - bólintottam, de még szép, hogy továbbra sem volt világos. Nagypapival nem vitatkozok. Nehogy már két jó ember kösse össze a bajszát, egy rohadék miatt. - Szóval, vállalkozó! Ugye?

                  Zsebrevágtam az egyik kezem, majd belekortyoltam a kávéba. Ez is keserű volt! A fene vigye el, raktam én ebbe cukrot? Valószínű, hogy nem. Valószínű túlságosan is lefoglalt a nagyival való, ebéd utáni beszélgetésem arról a bizonyos Hajniról. Valószínű, most azzal sem foglalkozom, mert fontosabb dolgom van. Tönkretenni egy vállalkozó életét! S milyen szívesen teszem meg azt!

            Késő délután átsétáltam a birtokra. Nem mondtam nagyiéknak hogy pontosan miért, annyit árultam el, amikor kérdezték hogy hova készülök, hogy csak körülnézek a dűlőn kívül. Megelégelték és nem érdeklődték meg a sétám pontosságát, amiért újfent hálás voltam. Gondolom az igazi Renátó is gyakran sétálgatott a dűlő körül, azt viszont kétlem, hogy valaha is megpróbálta tönkretenni Mányoki elvtárs életét. 

              Késő délutáni pirosló napsugár világította meg a két holdnyi pusztaságot. Ahogy közeledtem a házhoz, szívem egyre hevesebben kezdett dobogni. Arra gondoltam, hogy mi lesz ha nem sikerül? Nem, esélyt sem akartam adni magamnak, az adrenalin szintem elérte azt a fázist, amikor vizualitásom, csak a negatív eredményeket vetíti elém. A ház előtt egy nagy traktor állt, amiről nyomban kikövetkeztettem, hogy ritkán használhatják. Túlságosan is tiszta volt. Szinte még csillogott rajta a zöld festék. A nagypapi nem beszélt félre, valóban több autója is volt ennek a förtelemnek. De könyörgöm. Ha már van, akkor nem lehetne vele szépen, sorban tartani? Mert így szétszórtan az udvarban, legalább olyan képet mutattak, mint az egykori szobámban a szétdobált zoknik. Az egyik közvetlen a traktor mögött állt, a másik a terasz előtt, bár ahhoz utánfutó is volt csatlakoztatva. Amit viszont hiányoltam, az a kerítés volt. Nem mintha félteném más tulajdonát, de ennyi járművet nem kellene kerítés mögött őrizni? Vagy annyi lové van a zsebben, hogy nem fájna ha "lába kellne"? 

                 Félretettem aggodalmaskodó gondolataimat, - bár legalább addig se idegeskedtem - és félénken felléptem a teraszra. Úgy bizony, alaposan lecsökkent az önbizalmam. A teraszon minden felesleges holmi, amit csak magyar ember valaha ócskának tartott, szétszórtan hevert. Régi bútorok, a tetejükön könyvhalmokkal, zsákok, melyekben üres üvegek voltak, na és persze rozsdásodó tárcsás mosógépek, ami nem hiányozhat egy tanyasi életből. Komolyan mondom, én nem értem ezt az embert. Hogy lehet valaki ennyire trehány? Ha van pénze, akkor miért nem vesz fel valakit, akivel kitakaríttathatja a portát? Már megint az aggodalmaskodó gondolataimmal hátráltatom magam!

               Mire azonban észbe kaphattam volna, Mányoki elvtárs már a szemem előtt volt. Kampodó léptekkel iramodott ki bentről, kezében valami ócskasággal, melyet ronggyal próbált tisztogatni. Amikor megpillantott, megigazította szemüvegét és felháborodott szemekkel meredt rám. Én meg majdnem beszartam.

- Te neked, mi dolgod itt? - förmedt rám, ugyanazzal a mogorva hangnemmel, amellyel délelőtt leteremtette nagypapit. Azt a kedves idős bácsit.

- Átjöttem - feleltem, de természetesen nem volt neki elég válaszként, sőt nem is hagyta, hogy tovább mondjam a magamét.

- Te csak úgy fogod magad és besétálsz oda, ahová kedved tartja? - rángatta a válla között, azt a varacskos disznó fejét, ami legalább olyan vörös volt, mint a nagyi fazeka. 

- Átjöttem, mert történt valami, amit úgy gondolom, tisztáznunk kellene - kezdtem magyarázni, szinte dicséretre méltó türelemmel a hangomban, s ahogyan előadtam, még önmagamon is ledöbbentem. Nem dadogtam, nem akadt meg a hangom a szavaimban, hanem megszakítás nélkül kimondtam azt, amit Isten az atyám, hogy eszembe se jutna kimondani. 

- Mi van? - emelte kúrta nyakát a vállai közül, olyan nevetséges és egyben elbotránkoztató látványt nyújtva, mint egy hízott, kopasz, fazékfejű kakas. 

- Először is, talán tessék! - emeltem egy arasznyival fentebb a hangom, és továbbra se voltam tisztába magammal. Nem értettem mi történt velem. Gondolom mással is megesett már, hogy a temérdek letelepedett stressztől, hirtelen merededt az ember nyelve, és az valami ijesztő, ahogy a velünk szemben álló egyén, jéggé dermedve bámul, mintha nem is embert látna. Most pont ez történt velem és a Mányoki elvtárssal. -  Másodszor, míg szépen mondom, elvárom hogy tisztességesem beszéljen a nagypapámmal, főleg ha vendégségbe jön hozzánk! Az egyszeri ember, a kutyával nem beszél olyan szörnyű módon, ahogy maga, azzal az emberrel, aki az édesapja lehetne! Legalább a korát tisztelje! 

                 Ennek a borzalmas ipsének, váratlanul vigyor húzódott arra a lógó pofájára, amit állítom, már jó néhányan el szerettek volna találni a lapáttal. Én pedig totál kizökkentem a formámból és elgyengülten figyeltem, ahogy ez a dagadék jól szórakozik.

- Öregapád mondta, hogy nem bírod Pestet! - csapott a combjára, mintha egy jó hangulatú baráti beszélgetést folytatott volna. - Meg is látszik rajtad! Nem vagy te odavaló! Tudod hova való vagy te? Ide, én hozzám!

               Azzal maga felé intett nekem és elindult befelé, ahonnan két perccel ezelőtt kijött. Én pedig megrökönyödve álltam, olyan képet vágva, mintha lószar íze bűzlene a számban. Mányoki elvtárs kidugta a fejét és rám vakkantott.

- Na, gyere már, meddig akarsz odakint állni?

Elindultam utána, közben a saját gondolataimmal bombáztam magam. Én egy beszari, lassan reagáló, pöcsfej vagyok, aki egyszerűen elveszítette ezt a csatát. Azért jöttem, hogy tönkretegyem az életét, erre máris ugrok ha csettint? Jóságos ég!

             Bevezetett egy szobába, ahol gyakorlatilag csak egy létra és egy kis vadásszék volt, no meg egy vezeték, ami a plafon közepéből lógott ki. Gondolom, ott valaha csillár helye volt, de ahogy jobban körbenéztem, ezt a szobát nemrég festhették le újra és így a csillárnak is kiadták az útját. A szoba sarkában pár üressörösdoboz és egy üres dohányos zacskó honolt, ami korábban helytálló unaloműző eszköz lehetett, a munkálatok során. Emellett borzalmas dohos szag terjengett, szinte szédültem, miután beléptem. Hiába is volt két ablak, ha mindkettő zárva volt s csak a lemenő napot lehetett látni, meg a nagyiék tanyaházát. 

- Tudod-e, hogy ez itt minek a helye? - mutatott fel, kövér ujját a plafonból lógó, kábelre szegezve.

- Tudom persze - vontam meg a vállam. - A csilláré!

Természetesen eltaláltam, de Mányoki elvtárs olyan mozdulatokkal nyugtázta, mintha alaposam elszúrtam volna. Összecsapta a tenyereit és forgolódott jobbra-balra, akár egy szédült szamár. Az a kifejezéstelen vigyor, meg még mindig ott feszült az arcán, így pofája nem lógott két oldalt, tehát így már nem is hasonlított a pitbulléhoz.

- Mondtam én, mondtam én, hogy te nem Pestre való gyerek vagy! - harsogta, jóformán kiabálva, szája nyálzáporokat szitált mindenfelé. Biztos ami biztos, hátrébb is léptem olyan két-három lépéssel. - Kérdezted már egy Pesti gyerektől, hogy mi fedi a csirke bőrét? 

          Ekkor megdermedt és kérdően nézett rám a szemüvege mögül. Így elsőre az volt a véleményem, még ha eltérő is volt, hogy minek neki az a szemüveg, ha folyton kitekint mögüle?

- Mit mondott a Pesti gyerek, Pista bátyám? - ráztam meg a fejem, így átadván a staféta botot, nyálszóró kollégámnak, aki szíves örömest látott neki a "sztendápolás"nak.

- Azt mondja, nylon! - ekkor újra összecsapta a tenyereit, forgolódott, és olyan hangos vihogást hangoztatott, hogy kintről valószínű, azt hihetnék, idebent egy őrült tudós dolgozik valami világpusztítő terven. Én pedig, egészen jó példája lennék, egy félresikerült kisérlet megformázójának, aki a lelkével együtt, át lett költöztetve egy sápadt testbe.

- Érted? - szüneteltette a vihogását, egy pillanatra Mányoki elvtárs, közben felém szegezte vastag kezét, ujjaival sátor alakját formázva. - Nem azt mondta hogy toll, vagy szőr, hanem hogy nylon! Ennyit tudnak odafent Pesten, a tarhonyáról is képesek azt feltételezni, hogy bokron terem!

             Most inkább befogom a számat, mert eddig én is abban a hitben éltem, hogy a tarhonya, egy bokron terem.

- Na, jól van tegyük félre a viccet, nem lehet mindig nevetni, dolgozni is kell! - fordult el tőlem az eddig eget szaggató zsinatot keltő uraság, aki máris kapkodó, nyugtalan mozdulatokkal kezdett mászni a létrára. Amikor felért addig a szintig, hogy egy karnyújtásnyira legyen a lógó vezetéktől, félfordulattot téve, megkeresett a szemével, s így szólt. - Menj ki a teraszra, hozd elő a régi csillárt!

Én csak álltam és néztem rá, mint valami agynélküli testet viselő, valóban félresikerült kisérlet. Jól hallottam? Be akar fogni dolgozni? 

- Ott lesz kint a teraszon, ne állj és nézelődj! - förmedt rám, indulatosabb hangon, de ekkor már a kábelvezetéket pásztázta, mintha annyira értene hozzá. - De ha elkezdek kiáltozni, sürgősen gyere be és rúgd ki alólam a létrát, mert akkor az azt jelenti, hogy agyonbasz az áram! Értetted?

- Értettem -bólintottam és már indultam is kifelé a teraszra.

            Fogalmam se volt, hogy hol találhatom azt a bizonyos csillárt. Annyi kacat, ócskaság halmozódott ezen az egykor még virágokkal és éneklő kanárikkal tarkított teraszon, mint valami putriban. A nagyiéké olyan ízléses, rendben tartják és mellette még a kertben is dolgoznak, ebbe a majomba meg annyi szorgalom se szorult, hogy elpakoljon innen. Soha nem fogom megtalálni azt a rohadt csillárt! Ez az őrült meg mindjárt üvölteni fog, hogy hol késlekedek már! 

            Lehajoltam az egyik zsákhoz, ami vékony cérnával volt     összekötve. Nem volt türelmem bogarászni a csomót, így az ujjaimmal áthatoltam a nylonon és széthúztam. Régi ágyneműk, rongyok meg ruhadarabok voltak benne. Búsan felsóhajtottam, és egy darabig tehetetlenül guggoltam az oldalán szétszaggatott fekete zsák felett. Éreztem, hogy valami ott állt mellettem. Eddig nem vettem róla tudomást, csak akkor, amikor bambultan meredtem a zsák tartalmára, s közben a szemem metszetéből észrevettem, hogy valami megmozdult mellettem. Lassan és ijedten reagálva, felé fordítottam a fejem. Mielőtt bárki azt hihetné, a kedves olvasóim közül, hogy csak egy kutya lehetett, nagyon gyorsan felejtse el. Nem az volt. De bár csak az lett volna!

               Egy négylábon álló teremtmény meredt rám, akinek a testét vörös pikkelyek borították. A hátából rudak álltak ki, végükben olyan hegyekkel, mint a dárdák. Feje keskeny, hosszúkás volt, homlokából két kampós szarv konyult lefelé. Sötétsárgás szemeit rám meresztette és eszelősen vigyorgott. Úgy tűnt, mintha nevetett volna, de engem ez a hang sokkal inkább, csecsemő sírásra emlékeztetett. Jóságos ég, mi a lófasz ez?

             Még mielőtt, a félelmem tetőfokaként sokkot kaphattam volna, úgy láttam, hogy az ijesztő arc elkezd változni. Megszűntek rajta a vörös pikkelyek, visszahúzódtak a kampós szarvak, és helyükön hosszú, élénk vörös színű haj kezdett kinőni, ami két oldalt rábomlott a szörnyeteg vállára. Már nem azok a félelmetes sárga szemek, hanem egy elragadó kék tekintet szegeződött rám. A vigyor, az egyetlen volt, ami nem változott az arc átalakulásában. Ugyanolyan szórakozottan kanyarult rám, és mondhatom fültől-fülig, mert már azok is kinőttek. Viszont a teste, továbbra sem emberi formát, hanem egy négylábon álló állatét ábrázolták. 

            Mondhatnám, Mányoki elvtárs szabadított meg a szörnyetegtől. Az öreg, iszonyatos nagy kiáltást hangoztatott bentről, melynek hallatán mindketten összerezzentünk a teraszon. Hátat fordítottam a "megnemtudommondanimiféleteremtmény"-nek, és ahogy csak bírtam, rohantam befelé. Remélem nem fog ropogósra sülni. Ahogy berontottam, már rúgtam is ki a létrát az öreg alól, persze nem szabályos karaterúgással. Nekifutottam és előrerugaszkodva, kinyújtottam mindkét lábamat és teli tallpakkal mentek neki. A feladatot sikeresen végrehajtottam, leszámítva hogy csúnyán hanyattestem a kőkemény padlón és méga fejemet is bevertem.

          Mányoki Pista bácsi azonban sokkal szerencsétlenebbül járt mint én. Valamilyen úton-módon, a fejére esett és olyan szépen szétterült, kezét lábát messze eldobva maga mellől, hogy még én is megcsodáltam, rettenetes fejfájásom közepette. A létra a másik oldalamon feküdt az oldalán. Hiába mentem neki teljes erőből, csoda hogy ki tudtam rúgni Mányoki elvtárs alól, akit bizonyára nagyon durván megrázhatott az áram. Szerencsére, azért nem esett akkora baja. Nyitva voltak a szemei, melyekből könnye fakadtak, a szemüvege pedig valahol a szoba túlsó oldalába volt.

- Te...szerencsétlen - nyöszörögte, üveges tekintettel, a plafont bámulva. - Csak hozz egy rongyot...azt kértem!

      Taps moraja csapta meg a fülemet. Pontosan mögülem hallatszódott s ezzel egyidőben, Mányoki elvtárs is megdermedt. Pont úgy, mint Kürti Bea. Felálltam és az őrangyalom felé fordultam. Jól sejtettem, ő volt az. A szoba sarkában állt, oldalával a falnak támaszkodva és nem is érdekelte, hogy összemaszatolta ezzel fekete bőrkabátját. Ennek ellenére, elégedett mosoly ült az arcán, de tekintete már nem a boldogságról árulkodott.

- Gratulálok, Runiel - sóhajtozta, fáradtan. - Teljesítetted a második próbatételedet! Tönkretetted egy vállalkozó életét!

Megszeppenve néztem rá, mialatt ő tisztában volt vele, hogy ezzel egy szavát se értettem meg, így folytatta.

- Azzal hogy kirúgtad alóla a létrát, egy életre tolószékbe kényszerítetted - emelte a karját és mutatott a mellettem fekvő, mozdulatlan férfira, akire már innentől fogva, egészen más szemmel néztem, mint eddig. - Többé nem fog tudni lábra állni, így nem tudja tovább vinni a vállalkozását és el fogja adni a birtokát is!