Amikor leakaszkodtam a fóliáról és megfordultam, egy alacsony, kék szemű idős nénit pillantottam meg, aki a kezeit tördelve, a kapuban állt. Fején, a kötényéhez hasonlóan szürke fejkendő volt. Első ránézére, kedvesnek tűnt. Főleg, mert a röhögőgörcs, ami az iménti "párzó majmokéhoz" hasonlított, már tépni kezdte az ajkát. Ám még mielőtt elindultam volna lefelé, megbizonyosodtam arról, hogy nincs közelben a kakas. Nincs hát. Akkor tudatosult bennem, egyszerre két dolog. Hogy én egy beszari hülye gyerek vagyok, meg hogy a kakas, már attól megrémült és az ellenkező irányba kezdett szaladni, hangos hörgései kíséretében, amikor én a szénabálának mentem. Jól kezdődik. Ez is.

- Téged meg mi lelt, drágám? - csapta össze a tenyereit a nagyi, esze-veszett nevetésbe kezdve. - Mi elől menekültél fel?

Leugrottam a szénabáláról és a nadrágom oldalába töröltem azt a büdös maszatot, ami a fóliáról ragadt rám. 

- A kakas elől - feleltem, némi megvetéssel a hangomban. Ez olaj volt a tűzre. A nagyi egy ütemmel hangosabb nevetésbe fogott, amitől nekem annál is inkább elment a kedvem ettől az egésztől. Nem elég hogy az életemet kockáztatom egy rohadt kakas miatt, még ki is nevetnek. Ami pedig a nagyit illeti, a korához képest, nevetni azt tud, nem sajnálja az erőt rá. 

- Az a kakas, jobban fél tőled, mint te tőle - magyarázta, szaggatottan a nevetései miatt. Gondoltam hogy ezt fogja mondani. Mind ezt mondják. Adjatok a gyerekeiteknek egy tarantullát karácsonyra és tukmáljátok mellé ezt az idióta szöveget. 

- Mint kiderült, ez kölcsönös! - vontam meg a vállamat, majd ujjaimmal félresöpörtem a tincseimet a szemem elől. 

- Na, gyere be egyél valamit, mert biztosan megéhezhettél ebben a nagy futásban - intett a terasz felé a nagyi, akiről hamarosan kiderül, hogy majdnem nagyobb poénzsák, mint én! Ha tudnátok, hogy a kerítéstől kezdve, a cserepes virágokkal és többféle színben pompázó metlaki aljzatú teraszig, hogy hányféle mondatot kovácsolt össze, amiben én szerepeltem meg a kakas, esküszöm ti sem tudnátok, hogy akkor mit csináljatok! Nem is foglalkoztam vele, sokkal inkább a terasz nyújtotta csodálatos látványban igyekeztem gyönyörködni. Bár még ahhoz sem volt kedvem, hogy gyönyörködjek, de onnan ahol én álltam, egyszerre be lehetett látni az egész kertet, amiben megannyi kemény munka lehetett. Földve vert karók, melyeken szőlőindák tekeredtek. A nagy terület két oldalán egy -egy fólia sátor állt, ami néhány fedetlen vetést zárt közre. Ám ami annál is jobban tetszett, az a hatalmas tulyák állta sor, ami elzárta a szép látványt az út felöli érkezőktől. 

             A teraszon végigsétálva, megpillantottam egy szerszámos asztalt, melynek tetején egy koromfekete macska pihent, rám szegezve morcos sárga szemeit. Pont mint a buszsofőr. Nem vagyok macskás, így nem is foglalkoztam velük. S még mielőtt lebuktatván magam, megkérdeztem volna, hogy kutya van-e, egy alacsony, fekete szőrű tacskó szaladt elő, egyenesen a lábaimnak ütközve. Nagyon barátságos volt, azonnal hanyatt dobta magát a kemény aljzaton és szórakozott vigyort formázva pofáján, várta hogy megsimogassan a hasát. Így is tettem. Imádom a kutyákat! Nem csak megsimogattam, meg is csiklandoztam, meghúztam a fülét, összegyűrtem a fején a bőrt, amit ő mindvégig ellenvetés nélkül tűrt. Hiába csodálkoztok, tényleg tűrte. 

- Jól van Fickó, ne hozd te is a gazdira a frászt, már megtette a kakas! - intette le a nagyi, akinek az ajkán újból vigyor jelei kezdtek megmutatkozni. Ej, de nagy csibész az öregasszony! Ezt hallgathatom egy jó darabig!

                   Fickóval azonban nem bírtam betelni. Nagyon szép kutya volt. Körülbelül négy-öt éves lehetett, fajtiszta tacskó, harsány ugatással és rendkívül helytálló éberséggel. Meg ugyebár okos, ezt nem is kell mondanom, állítom több esze van, mint azokat együttvéve akik a Parlamentben dirigálnak egymásnak. Bátran kimondom, mert tudom, ezzel nem csak én vagyok így!

                A kutyával remekül elleszek, az már biztos, de kiváncsi vagyok, milyen szörnyűséges állatokat tartogatnak itthon. A teraszról beléptünk a konyhába. Ínycsiklandozó sült hús illat érződött, azonban mivel nem volt valami nagy helység a konyha, így nem csoda, hogy olykor kinyitották szellőzni az ajtaját, mint ahogy most is. A nagyi kihúzta nekem az asztal alól a széket és utasította, hogy üljek le. Így is tettem. De a beáramló februári hideg, marta a seggem. Nem panaszkodtam, éppen eléggé bemutatkoztam már neki, hála annak a mocsadék kakasnak.

                       Nem mondanám, hogy rendezetlen volt minden, hiszen mint előbb említettem, kis helység volt, minden a helyén állt és éppen ezért a sok sűrűn egymás mellé pakolt szekrények, mosogató, fagyasztóláda és gázrezsó, sokkal inkább a felfordulás jelképét keltették bennem. 

- Mit adjak, mit kérsz? - hajolt elém, összekulcsolt ujjakkal, akár egy jólnevelt felszolgáló. - Főtt krumpli, tojás, szalonna?

- Most egyelőre nem kérek semmit - csóváltam a fejem, egyik kezemet a hasamra helyezve. - Majd később eszek, most inkább inni kérnék valamit!

- Van szóda, meg szörp, mit adjak? - intett a teraszon, nemsokkal a szerszámos asztal mellett álló szódásszifonra a nagyi. 

- Az jó lesz! - biccentettem, s mire észbe kaptam, már le is rakta elém a pohár szódát, amelybe csak úgy sistergett a szénsav. Fürge egy teremtés volt ez a nagyi! Egyik pillanatban még előttem állt, aztán néhány röpke pillanat múltán, már ott termett a gázrezsónál.

- Sokáig dolgoztál tegnap? - kérdezte a nagyi, miután gondosan megkavargatta a levest, ami egy királykék színű fazékban főtt. 

- Sokára szándékoztak elmenni a vendégek - feleltem, elégedetlenül. - De utána az étterem rendbe rakása, majdnem ugyanannyi idő volt, mint a felszolgálás!

- Hogy a fenébe ne? - fordult felém, nagy kék szemeit rám meresztve. - Figyelj má' amikor öregapáddal meg a munkásbrigáddal voltunk annak idején cégesbulin, mi is láttuk, hogy a pincérek még ott maradtak munka után, vagy két-három órát pakolászni! Azt a kétszáz valahány tányért, meg poharat el kell ám mosni!

      Ezen jót mosolyogtam.

   Rendesen rákontrázott az öreglány. Dehogy pakoltak azok két-három órát! Mi is fél órát maradtunk, csak hisztis voltam és még az a kis idő is nehezemre esett. 

- Aztán mi van anyádékkal? - tért rá az új témára a nagyi, amitől még nekem is kitágultak a szemeim. - Nem morognak, hogy nem mentél fel a hétvégén hozzájuk?

       Akkor hát. Rögtönözzünk!

- Nem, mondtam nekik hogy most kíméljenek meg a Pesti levegőtől, ezen a hétvégén a kakassal vannak elszámolni valóim! - elismerésre méltó hazudozásaim eredményeképp, a nagyi ismét elnevette magát, én pedig szívtam a fogaim, nehogy elbakizzak valamit. 

- Anyád nem mondta, hogy "fiam, te nem vagy komplett"?

Persze, másra se vágyom, csak arra, hogy beszéljek a nőről, akit életembe nem láttam, de el kell játszanom, hogy állítólag az anyám! 

- Mondott valamit, de tudod milyen vagyok, egyik fülemen be, a másikon ki!

Erre letette a fakanalat a kredenc tetején lévő kistányérra és gépiesen felém fordult. Rosszabb volt, mint egy lassított felvétel. Ahogy rám nézett azokkal a lélekbe látó szemeivel, mondhatom rossz érzés kapott el. Lebuktam?

- Tiszta nagyanyja ez a gyerek - skandálta, harmónikus ütemben. Én pedig megkönnyebbültem. - Látod, hiába mondtam én nekik, hogy úgyse lesz jobb ott fent a nagyvárosban, de nem hallgattak rám! De ő, megmondta nekem, ahol zsinatos, büdös, hangos minden, majd nagyobb szerencséjük lesz! 

Vastag karjával a levegőbe legyintett és megcsóválta a fejét.

- Ilyen ez - sóhajtottam, egykedvűen és össz-vissz ennyi volt, amit hozzátudtam tenni ehhez a témához. 

- Hajnival azóta sem beszéltél? - célzott meg a következő kérdésével, amire újfent, olyan ijedten szegeztem rá szemeimet, mintha ezt a kérdést, a kakas tette volna fel. Rendben, nem vagyok én azért annyira hülye, s már csak hála azért is, hogy ezt nem a buszsofőr kérdezte, aki feleannyi gondolkodási időt sem hagyott volna nekem a rögtönözésre, mint amennyit a nagyi. Volt időm kitalálni, hogy miért nem tárgyalok vele, mindenekelőtt, ki is lehet az a Hajni.

- Nem - ráztam a fejem, miközben feszült arcom mögé rejtettem azt a kétségbeesést, ami nemrég a kakas felbukkanásakor ült ki. - Én se hívtam, ő se hívott, így a legjobb! Nem is tartjuk már a kapcsolatot! 

Majd eszembe jutott, hogy ha véletlenül az a Hajni a testvérem, akkor ezt alaposan elbasztam.

- Tudod, mit mondtam neked - kezdte, "ugyemegmondtam" szerű, tanítójelleggel a hangjában. A legnagyobb probléma viszont az volt, hogy nem folytatta. A tekintete azonban továbbra is rajtam maradt, a fejét pedig megállás nélkül bóligatta, előre-hátra. Akkor most tőlem várja, hogy befejezzem a mondatát? Vagy ilyenkor mit kell csinálni?

- Tudom, hát - bólintottam, zavarodottan hol ott gőzöm sincs az egészről. Még mielőtt azonban beleszaladtam volna, egy kellemetlen szóváltásba, mindketten arra lettünk figyelmesek, hogy a nagypapi belépett a konyhába. Csak néhány centivel lehetett magasabb mint a nagyi. Fején fura, bőrből készült sapka, rövid ellenzővel és az oldalsó részein fehér szőrmével tarkítva, ritka példány lehetett, mert effélét én soha életemben nem láttam még. Kabát volt rajta, gumicsizma, tehát tanyasi szettet viselt. Már csak egy puska hiányzott volna a kezéből, meg ízes káromkodás, mialatt a szomszéd macskáját szidja. Hosszú kampós orra volt, borostás arca és pont olyan nagy barna szemei, mint nekem...azaz Rent Krisztiánnak. Szemlátomást örült hogy lát engem, de nem borult a nyakamba, hanem a maga módján fejezte ki.

- Szevasz, "kanyibetyár"! - morogta, hosszú orra alatt, felfelé görbülő mosolyával. - Megvirradt?

- Úgy is mondhatjuk - biccentettem jókedvűen, majd felálltam hogy kezet rázhassak vele. Ő is közelebb lépett és kinyújtotta felém a kezét, megmutatván ezzel görbe ujjait. Erős keze volt. De még milyen! Simán eltörhette volna a kezem, nem is kellett volna hozzá nagy erőfeszítés! Persze nem tette, nem durvult, ugyanolyan kedves volt mint a nagyi. Szeretni való nagyszülőkkel van megáldva ez a Renátó!

- Hallom, anyád nem díjazta, hogy minket választottál és nem a Pesti levegőt! - nézett rám, azokkal a nagy szemeivel a sapkája ellenzője alól. Némi büszkeséget is láttam bennük csillogni. 

- Kinek kell az a zsinat, meg bűz - rögtönöztem, sokkal inkább ellopva a nagyi korábban már elsütött szövegeit. 

- Jól mondod - veregette meg a vállam a nagyi, akinek szórakozott vigyorát látva, már tudtam előre mi következik. - Ott nincsenek kakasok!

                A nagypapi csípőre vágta a kezeit és katonatisztekhez méltóan kihúzta magát előttem. Nagyon bírtam ahogy előadta, mintha mérges lenne rám. Sokkal inkább szeretet lakozott benne, mintsem harag, de színésznek elismerésre méltóan viselkedett.

- Szóval akkor te basztad össze a fóliát, a szénakupacon? 

Meghökkentem és némán pislogtam rá, mialatt a nagyi már kábultra nevette magát, hol rám, hol pedig a jéggé dermedt nagypapira nézve. 

- Akkora kakas láttán, ne is csodálkozz rajta - mentegetőztem, de megkönnyebbülésemre, a nagypapi komor arcát, lassan a barátságos mosoly jele váltotta fel. 

- Nem bánt a téged, ha mégis, akkor sózd be a seggét, majd szalad az addig, amíg meg nem tanulja a jómodort!

                 Ezen én is elnevettem magam. Bár feleannyira sem, mint mellettem a nagyi, meg nem is olyan hosszan, de ez valóban nagyon tetszett az öregfiútól. Autó dudájának kellemetlen hangja harsant fel, ami mindhármónkat kiábrándított a jókedvből. Nagypapi és nagyi tekintete némán összefonódott.

- Na, menjél apuka, jött a Pista! - intett a fejével nagyi, mire nagypapi megigazította fejét a sapkáját és kedvtelenül kicammogott a konyhából. Én pedig álltam és értetlenül figyeltem a szokatlan jelenetet.

- Rendőrség? - néztem a nálam jóval kisebb termetű nagyira, aki bár a fejét csóválta, tekintete még mindig a kifelé vezető ajtón volt, ahol másodpercekkel ezelőtt a nagypapi kiballagott.

- Tudod, a Mányoki Pista - majd hozzátette, alig érthetően. - Az a ganéj!

Erre rám szegezte barátságtalanul összehúzott tekintetét, melynek formájában nem ma találkozok először. Ezek a hunyorgó szemek, engem a sírig fognak követni. Az viszont, kiváncsivá tett, hogy ez a Mányoki Pista, mely varázslatos erőkkel van felruházva, hogy egy pillanat alatt megölte a tanyaháziak hangulatát?

- Na, nemsokára kész az ebéd, vegyél elő tányérokat! - mutatott a hűtő és a mosogató közötti szekrényre nagyi. Én pedig így is tettem. Ám amikor benyúltam a tányérokért, valami kemény hang ismét megcsapta a fülem. Nem kakashörgés, nem autódudaszó, hanem emberi üvöltés. Méghozzá nagyon durva. Kiegyenesedtem és ijedt szemekkel néztem a nagyira. Ő is rám meresztette a szemeit, de az övében feleannyi ijedtség nem volt, mint az enyémben. Letettem a tányérkupacot az asztal szélére és ingerült léptekkel kirontottam a konyhából. Nagyi jött utánam, többször is kimondva a nevem, gondolom feltartóztatás indokkal, de nem álltam meg. Végighaladtam a madárének uralta teraszt és a tanya előtti szénabálák felé vettem az irányt, ahová nemsokkal ezelőtt egy kurva kakas miatt ugrottam fel. 

                   Egy szürke, platós autó állt a dűlőben, citromsárga csíkkal az oldalán és maszatos szélvédőkkel. A kocsi motorháztetője előtt, egy alacsony, dagadt fickó magyarázott nagypapinak, aki fejlógatva tűrte azt szó nélkül. Ahelyett hogy alaposabban felmértem volna azt a hízott disznót, a lábaim egyre közelebb és közelebb vittek. Magam sem értem, miért vettem ennyire zokon, hogy egy faszi teli torokból kiabál nagypapival. Akihez igazából semmi közöm, csak a szerepemet játszom, mellette ennyi. 

- Jó napot! - kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. Ahogy váratlanul odaléptem és elüvöltöttem magam, a két férfi látványosan ugrott meg és ijedten felém fordították a fejüket. Azt sajnáltam, hogy nagypapit is halálra rémisztettem vele, de azt a gusztustalanul izzadó homlokú, szemüveges ürgét egy cseppet sem bántam. Így közelebbről, úgy sejtem, már láttam valahol. Körül belül ötven valahány éves lehet, s valamely érthetetlen okból a bőre nem is emberhez méltó színnel volt megáldva. Arca vöröslött, akár a borvirág, pofáján lógott a bőr, akár egy pitbull kutyának, lábai nevetségesen görbék és kicsik voltak. Fekete műbőrmellény feszült rajta, alatta kockás ing, melynek az alját, drabár nagy hasa miatt, nem bírta begyűrni a farmernardág alá. Hogy az ég áldjon meg, olyan gusztustalan volt, hogyakárki beszélhetett vele, annak látnia kellett a köldökét! Ne már, hogy engem is ilyen látvány fogad ebéd előtt!

                     Ám ami még jobban kiakasztott. Észre se vett. Nem is köszönt. Egy pillanatra rám szegezte apró, zöld szemeit, pislogott kettőt, majd onnan folytatta a hablatolyást nagypapinak, ahol azelőtt abbahagyta. Ezt annális inkább zokon vettem. Nem is kicsit. Hátrafordultam, a nagyira pillantottam majd ökölbe szorított kezekkel ismét előadtam magam.

- Mondom, jónapot, nagyság!

- Jó napot! - hallatszott az átkozott köszönése, jóval finomabb hangnemben, mint az enyém. 

Biccentettem a fejemmel és a további véleményeimet már kénytelen voltam, gondolatban ecsetelni, mivel a nagypapi szemrehányóan tekintett rám.

- Renátó, ne kiabálj, menjetek be öreganyáddal, megyek én is, mindjárt! - legyezgette felém, ráncos kézfejét nagypapi. Nem akartam neki szótfogadni, a méreg tombolt bennem, de már annyival is elégedettebb voltam, hogy legalább tartósan felhívtam magamra Mányoki elvtárs figyelmét. Ha látnátok azokat a "kiafaszomezagyerek" féle, értelmetlen pislogásrohamot a fején. 

- Gyere, Renátó! - szólalt meg mögöttem nagyi, aki mindvégig néma csendben állt, a kezeit tördelve. Hangjában most nyomatékosabban érezni a feszültséget, így valószínű megharagudhatott rám a mutatványomért. Fogtam magam és sarkom fordulva otthagytam Mányoki elvtárst a nagypapival. 

               A konyhába érve, nagyi nem szólt semmit. Nekifogott és elvégezte azt a munkát, amit valójában nekem kellett volna. Összepakolta az asztalon az újságokat, elrakta a szemüvegét és dunnyogva hozzátette hogy "öregapámé" már megint valahol a könyvei között lehetnek odabent. Odakint szét tudtam volna tépni valamit, de a konyhába érve, megszűnt bennem a feszültség. S helyét a lelkiismeret furdallás vette át. Még majdnem hogy én kértem bocsánatot, az előbbi viselkedésemért. Annyira hülye azért én se vagyok.

                 Nemsokkal később, az autó hangosan morogva, elhúzott a dűlőből. Jó hangos volt az alapjárata. Mint egy traktornak. Amint nagypapi belépett a konyhába, megtorpant és megvárta míg a konyhaasztal másik oldaláról, a tekintetem rá szegeződik.

- Tán valami gond van, Renátó?

                 Pillanatra meglepődtem a kérdésén, majd utána kihúztam magam és panaszkodás módjára, a kifelé vezető ajtóra mutattam.

- Miért kiabált veled, ez a fickó?

Sajnos úgy tűnt, ez csak nekem érthetetlen. 

- Beszélgettünk - tisztáztam széttárt karokkal. - Jött volna a múltkorában hozzánk, de én nem voltam itthon, aztán most szóvá tette, hogy a benzin, neki se a csapból folyik.

Erre először felvont szemöldökkel reagáltam, majd valami embertelen, tompa hanggal szólaltam meg.

- Ezért kiabált veled?

- Úgy van! - biccentett a fejével, már kissé zavarosabb tekintettel nézett rám a sapka ellenzője alól.

Nagyi elzárta a gázrezsón a lángokat és ünnepélyesen fordult felénk.

- Asztalhoz, kész az ebéd!

Fikarcnyit sem foglalkoztam vele, nagypapival azonban annál is inkább.

- Mi a francot képzel magáról ez a szarházi? - dörmögtem, mire mindkettejüktől, egyszerre történő szólamban, azt kaptam válaszul, hogy "ejnye". - Ejnye? Álljon meg a menet, először is tisztelnie kellene a korodat, másodszor, nem ő van itthon, ne ugasson, mintha az övé lenne a porta!

Úgy tűnt, a kiakadásom semmit sem változtatott. Komolyan, hiába való volt, ahogy felháborodásomat kiadtam magamból, mert ez a két jólelkű ember, totál természetesnek vette, ahogy az a senkiházi köcsög, betéved hozzájuk és úgy beszél mással, mint ahogy a kutyával sem! A legelszomorítóbb az volt az egészben, s ettől még az étvágyam is elment, hogy nem értettek velem egyet. Inkább elkeserítette őket a viselkedésem. Néma csendben ebédeltük a húslevest. A második félénél én felálltam, megköszöntem az ebédet és kivonultam. Nem volt étvágyam a tökfőzelékhez és a sült oldalashoz.

                A Nap aranyló fénye, teljes egészében világította be, az istálló szürke hullámpaláját. A teraszon sétáltam, és közben némán csodáltam a vörös tollú rozella papagájokat, akik a falra akasztott kalitkájukban, éppen almaszeletet dézsmáltak. Úgy láttam, nagyon ízlett nekik. A baromi udvart egy zárt szelvényből készített kapu zárta közre. Nehéz volt megemelni az ajtót, ahhoz hogy be tudjon menni rajta az ember. Miután nagynehezen bejutottam, erőfeszítésemet nyugtáztam azzal, hogy minden elismerésem a nagypapié. Hiszen ő neki nap, mint nap ki kell nyitni ezt a rettentően nehéz kaput, a hajnali óráktól egészen késő estig. 

                       A baromfi udvar, kimondottan tetszett. A szagot kivéve, na de hát az én szobám se illatozna, ha a szőnyegen végezném el a dolgaimat. Egy hatalmas eperfa tátongott az udvaron belül, melynek hosszú ágai lelógtak egészen addig, hogy a kiskecskék, a régi tejesládákra felágaskodva, még eléjrenek néhány levelet. Szemben egyszerre több istállórész sorakozott egymás mellett. Balról a legszélsőben, baromfiak voltak, utánuk kecskék, majd disznók következtek. Lehetett hallani hörgést, büffögést, mekegést, kukorékolást, de azt, amit a korábbi üldözőm kiadott magából, nekem akkor is hörgés marad!

                   A kecskékban viszont kellemeset csalódtam. Az emberiség, olyan esetlennek és unalmasnak állítja be, nem is értem miért őket használjuk fel csúfolódó jelzőnek, amivel egymást illetjük meg. Makacsnak, makacsak és rendkívül önfejűek, akár a macska, de roppant játékosak és szeretik a leveleket. Ami a leginkább tetszett, az volt, amikor leültem az egyik tejesládára, majd az egyik kiskecske felugrott a hátamra. Szaglászni kezdte a fülemet, én pedig ijedten húztam be a nyakam, mert csiklandós volt. Öröm volt látni, ahogy ugrándoznak, lóbálják a fejüket, felágaskodnak egymásnak, mintha összeakarnának fejelni, de végül mindig kitérnek egymás elől. Amikor megjött a lógó csöcsű, nagyszarvú anyjuk, rögtön felálltam. 

                  Jobbnak láttam inkább elhagyni a baromfi udvart. Amikor becsuktam kivülről a kaput, egy apró kiscsibe kétségbeesett sipákolására lettem figyelmes. Éppen ott szédelgett a lábam előtt. Olyan aranyos volt, nem bírtam ki, hogy ne vegyen fel. Ó, bár ne tettem volna. Éppen hogy csak óvatosan az markomba zártam, már hirtelen a bokor felé irányult a tekintetem, ahonnan egy felborzolt tollazatú, kimondottan felbőszült kotlós, amerikai focista módjára tiport el mindent, ami az útjába került. Én is köztük voltam. Ez a jószág nem viccelt. Nem érdekeltem mekkora vagyok, az sem hogy talán őt fogom holnap nokedlival enni, jött nekem mint a déli busz. Én pedig futásnak eredtem. Nem tudnám megmondani, mi ösztönzött a rohanásra, de ha belegondolok abba, hogy ez a szörnyű állat felugrik rám és kicsípkedi mindkét szememet, naná hogy a futást választom. A gond csak az volt, hogy a kiscsibe még mindig a markomban sipákolt, immár rettenetes erősséggel. 

                    A teraszra felrohanva, majdnem fellöktem a nagyit, aki éppen akkor lépett ki a konyhából. Sejtem mit gondolhatott, amikor meglátta a menekülő unokáját, akit egy kétszeresére nőtt koltós üldöz. Nevetett, közben csapdosni kezdte a combjait. Szólt a nagypapinak is, hogy jöjjön sürgősen, mert a Renátó, megint alakít. Aznap alaposan ki lettem nevetne. Sebaj, elmúlt, visszaadtam a kiscsibét az anyjának, bemutatkoztam az állatoknak és megtanultam, hogy a baromfiakat, továbbra is a tányéron, krumplival.