Másnap reggel, hidegzuhanyként érintett a mobiltelefon idegesítő ébresztő zsinata. Az első gondolat a fejembe, ami már az agypusztító lárma bekussoltatása után a tudatomba hatolt, hogy a jó büdös francért ittam meg tegap azt a két doboz sört. Nem mondhatom, hogy másnapos vagyok, de hogy nem is ébredtem olyan frissen, az tuti biztos. Úgy éreztem magam, mint akit megvertek. Nehezen és lassan mozogtam. A fürdőszobába menet, úgy csoszogtam, hogy még rá is szóltam magamra. Kénytelen voltam fogat mosni, mert ettől az állott bűztől ami a fogaim között terjengett, félek még a buszvezető is elkábulna. 

            A fogsikálás után, megmostam az arcom, felöltöztem és mindent hátrahagyva, kicaplattam a Pesti útra. A reggeli napfény valamelyest felhívta a figyelmem arra, hogy nem volt teljesen felesleges a koránkelés, mivel valami egészen különleges fog velem ma történni. Nem fogadtam valami lelkesen, de ha fog is, akkor ne bilincskattanás legyen a csuklómon, vagy egy határozott gumibot csapás a gyomorszámba. 

           Nem buszoztam már évek óta. Viccesen hangzik, de azt se tudom, mit kell csinálni, ha felszállok rá. Gondolom nem csak annyi, hogy elmondom a nehéz fizikumú, volános egyénnek, hogy hova szándékozok menni. Nem, olyan könnyen soha nem mehetnek a dolgok! Valamit biztos kell tenni, amiről én nem tudok, de mindenki más igen! 

               Mire kisétáltam a buszmegállóba, megpillantva a két idős nénit, addig mindaddig rajtam tartották táskás szemüket, amíg be nem fordult végre valahára az a nyamvadt sárga busz. Már kezdtek idegesíteni, komolyan mondom. Pedig csak néztek. És néztek. És néztek. Nem elég, ha csak egy pillanatra, ugyan dehogy, miért lenne? Itt nálunk a nénik, gépiesen feléd fordítják a tekintetüket és szabályosan a lelkedet is kinézik belőled! Te meg ott állsz, tehetetlenül, az ideg megfojt és tűröd ahogy azok az álmos szemek, szépen lassan elpusztítanak!

           Én is elpusztultam, de előtte magam elé engedtem az idős gyilkosaimat a buszra felszálláskor. Én következtem. Nagy levegő, felszívott mellkas, gyerünk Runiel, menni fog! Azt már most eltaláltam, hogy akkora drabár testalkatú, fehár inges buszvezető ült a hatalmas kormánykerék fölött, aki meglátásaim szerint, egész életében birkapörköltet reggelizett. Kedvtelen, összehúzott szemeit rám meresztette kövér szemöldöke alól. Már azt is türelmetlenül kezelte, ahogy ott álltam mellette.

- Na? - bökött felém, nagy dinnye fejével. - Mondod végre?

- Egy jegyet szeretnék kérni! - feleltem, kisiskolásokhoz méltóan.

- Hova? - érkezett az újabb kérdés, ami egy hangyafasznyival sem hangzott jobban az előzőnél.

          Elfelejtettem.

A fene vinné el, hogy nem lehet normális nevet adni egy településnek. Most kapkodhatom a tekintetem jobbra-balra, ennek a "mindjártmegöllekhanemnyögödkihovaazanyádbakarszmenni" csókának. Persze, hogy nem hagyta szó nélkül a szerencsétlenkedésemet.

- Tán nem tudod, hogy hova akarsz menni, vagy mi van?

- Valami három - nyögtem ki, mert eddig hagyott gondolkodni.

- Három tanya?

Hogy én mennyire utálom a "kicsi a világ" féle megnyilvánulásokat, de most a két kezemet tenném össze érte!

- Úgy van! - biccentettem, miközben hallottam, hogy az utastéren többen is nevetni kezdtek. 

- Na, majd csak meglesz az a kurva település! - csapta össze hatalmas tenyereit, én pedig nyeltem egyet és őszinte részvétemet nyilvánítottam mindazoknak, akik valaha kaptam egy maflást azoktól az elrettentő kezektől. - Diákot kérsz, vagy teljes jegyet?

          Megint csak pislogtam.

Pedig válaszolnom kellett volna. Látjátok, erről beszéltem! Erről, a rohadt életbe! Nem elég csak annyit mondani, hogy egy jegyet kérek aztán csüccs! Tudtam, éreztem, hogy itt lesz valami csibészkedés! Amikor ismét rám irányultak, morcosan összehúzott szemei, már éreztem ahogy a hátamon folyik le az izzadtság. Az utastérről már nem csak nevetést, hanem egy siettető beszólást is lehetettt hallani.

- Berúgtál tegnap? - érkezett egy egészen másnemű kérdés a buszsofőrtől, ami még ha nem is változott abból a goromba hangneméből, legalább a szemeit kidüllesztette. - Vagy másnapos vagy?

- Jó, legyen egy teljes jegy - feleltem, végső kétségbeesésem netovábbjához jutva, miközben egyre többen szólogattak be, hogy csipkedjem már magam, vagy megcibálják azt a Nils Holgersson frizurámat. Tessék, mondtam én, hogy svéd rajzfilmhőshöz hasonlít a búrám!

      A medve bácsi odaadta nekem a jegyet, kinevetett, elkérte a pénzt és a válla fölött, a háta mögé mutatott. Mintha nem tudná, hol kellene leülnöm. Jó, egy ilyen szerencsétlen jelenet után, nem is csodálkozom rajta. De most mondja meg nekem valaki. Három tanya. Diák jegy-teljes jegy. Ennyire megváltozott a világ, vagy csak én vagyok elkényelmesedve?

         Leültem a korban aránytalan utasok közé, akik az aktív öt perces kabaréműsorom közben, ízléstelen jelzőkkel illettek meg és minden erőmmel próbáltam arra koncentrálni, hogy hamarosan vége ennek a rémes napszaknak. 

Majdnem én szálltam le utolsóként a buszról.

              A város külső határánál, valahol egy erdős pusztaság kezdeténél állt meg a busz. Itt kellett leszállnom. Azaz nem nekem, hanem Runielnek. Fábrel elmagyarázta nekem, melyik ház lesz a nagyszülőké, de ha nem tette volna, akkor is tudnám hova kell menni. A buszmegállótól nem messze, volt egy befelé vezető dűlő, hepe-hupás dúcokkal és temérdek homokkal ráadásul, ahol gondolom, kész öröm lehet nagy hóban, vagy nyári melegben közlekedni. Most így, kora tavasszal nem is annyira rémes, a föld még fagyos, a nap százágra süt, de ha felhők állnák az útját, félek már nem mernék egyedül sétálni. Így igaz, az aranyló napsugarak annyira feldobják a dűlő végén álló, magányos vályogházat és a mögötte még távolabb tátongó erdőt, akár a tejszínhab a gesztenyepürét. Anélkül fujtós. 

              Nem az volt a baj, hogy még vagy ötven métert kellett sétálnom, hanem hogy egy kilóméteres körzetbe, valahogy nem tartózkodtak egymás mellett házak. A legközelebbi, "sacperkábé" egy kilóméterre lehetett, egy síkban a nagyiék házával. Igaz, az jóval nagyobbacska volt, az udvarában egy traktor és két autó állt. Biztos valami gazdag köcsög fószeré lehetett, aki totál lenézte a nagyiékat. Ha nem így van, megkóstolom a dűlő homokját!

           Akkor hát, menjünk ismerkerjünk meg a nagyiékkal. Aztán tegyük tönkre a vállalkozó életét! Elindultam szépen, komótosan a lejtős úton, szándékosan a púpos dúcokon haladva így legalább elszórakoztattam magam, míg legyalogoltam az ötven métert. Ahogy közelebb értem a tanyához, azért igyekeztem jobban felmérni.  A ház előtt, hatalmas takarmányhegy állt, piramis formát alkotva, félig meddig áttetsző fóliával a hátukon. Bizonyára tarthatnak házi állatokat is. Gyanítom, a kutya-macska nem szívesen eszi meg a szénát, így valami nagyon rémisztő állat is megpihenhetett a tanya istállójában. Valami, ami legszívesebben emberhúst enne. 

           Nem mintha bajom lenne a baromfi állatokkal, vagy a páros ujjú patásokkal, de úgy vagyok velük is, mint Tarjás Leventével. Elviselem, csak ne lássam. Már a kerítésnél jártam, amikor váratlanul valami egészen különös zaj csapta meg a fülemet. Nem is zaj volt, hanem egy hörgés. Megrökönyödve torpantam meg egyhelyben és hevesen dobogó szívvel néztem jobbra, aztán balra. Sehol semmi. Ekkor hátranéztem. S megpillantottam a vérfagyasztó hörgés gazdáját. Úgy bizony. Tudjátok mi volt? Egy óriás kakas! Ne mondja nekem senki, hogy "csak egy kakas", az a lófaszt, ez állítom nektek, bárányokat meg erretévedt postásokat reggelizik! Megvan, azért látni sok nagymamát a postán! Mert a kakasaik mindig felfalják a postásokat! 

          Egy pillanatig abban a tudatban éltem, hogy lesz időm megcsodálni a nem mindennapi méretű állatot. De annál többre, hogy gülü szemére lankadó, vörös taréjjal, világosbarna tollazattal és sárga, hosszú botlábakkal rendelkezik, melyek végén veloci raptorokhoz méltó, kampós karom csatlakozott, félek csak ennyit tudhattam meg belőle. S akárhányszor kiadta magából azt a félelmetes hangot, a nyakát megrántotta, a tarélya fellibent a feje tetejére és egy lépéssel felém közelített. Majd egyel megint. És megint. Ez megtámad! 

          Aztán már csak azt vettem észre, hogy hanyatt homlok rohanok a rohadt dög elől, aki velem együtt futásnak eredt, hangosabb és ütemesebb hörgéseket kántálva. Már a végén sikított, gondolom mindent megtenne azért, hogy elkaphasson. Egy határozott lendülettel felugrottam a szénabála tetejére és tovább másztam a következőre. A fólia rettentően csúszott, meg valami elviselhetetlen bűze is volt, de annak nem szenteltem túl sok figyelmet. Próbáltam széttárt tenyerekkel rátapadni és úgy mászni felfelé, így nem csoda, ha olyan látványt nyújtottam, mint aki most szándékozná megdugni a szénabálát. Hol lentebb csúsztam, hol felrugaszkodtam. Így ment ez egészen addig, amíg végül meg nem szólított engem egy kedves hang.

- Renátó! - hallatszott a nevetésbe kitorkolni készülődő hang, ami bizonyára a nagyié lehetett. - Te meg mit csinálsz a bála tetején? Öregapád szétrúgja a segged, ha meglátja!

Helyes! Inkább ő, mint a kakas