Ekkor pillantottam meg életemben először Kürti Beát, aki a maga harmincegy évével, simán letagadhatna egy tíz évet. Alacsony teremtés volt, festett fekete haját feltűzve hordta, csokoládé bőre a rendszeres szoláriumi látogatásairól tanuskodott, rikító kék szeme pedig olyan volt így messziről is látva, akár a tenger. Tiszta és csodaszép. Még az is megfordult a fejemben, hogy vette őket. Most miért? Akinek van pénze, megteheti nem?

           Akkor tehát lássunk munkához, gondoltam magamban, s miután további nem törődésem netovábbjaként otthagytam a még mindig hozzám beszélő kollégámat, magabiztos lépéseket diktálva, elindultam Bea felé. 

     Mi volt nála az első benyomásom?

    Hogy ez a nő, imád itt lenni. Vastag, szőrmekabátot viselt amit még az étterembe való belépéskot sem vetett le magáról. Lágy, kellemes hangján skandálni kezdte nekünk, hogy mennyire hideg van odakint és hogy miért nem lehetne már tavasz. Ne várjátok, hogy szóról szóra leírom nektek ezeket, mert nagyon mással voltam ekkor elfoglalva. Szemeim mint valami alapos vizsgálólézer, olyan hatékonyan pásztázta végig a harmincas nő molett, de formás testét. 

- Runi, te nem fáztál? - nézett rám, azokkal a csodálatos szemeivel, melyeknek szépségével, utoljára akkor találkoztam, amikor a Gyűrűk Urában, felbukkant Arven a csinos tündelány. A fázásra visszatérve, nekem aztán lett volna okom panaszkodni, mivel csak egy zipzáros felső volt rajtam, ami igaz, vastag volt de könnyen átfújta a januári hideg szél. 

- Nem tudom, nem emlékszem! - vontam meg a vállam, amikor tekintetünk összeért. Gondolatban odasúgtam neki, hogy ma meg kell hogy dugjam, de nem érkezett vissza válasz. Mosolygott. Jó, tudom biztos nem a attól, amit üzentem neki de akkor is felfelé kezdett görbülni az ajka.

- Hogy neked mennyire megnőtt már a pumukli loboncod - gyönyörködött, szerte szét álló hajfürtjeimben Bea, s ahogy ott állt tőlem két méterre, körülbelül a mellkasomig érhet, már el is képzeltem ahogy közelebb lépünk és ruhaszaggatások közepette, megadjuk a módját az első próbatétel teljesítésének érdekébe.

- DiCaprio is mondta már, de ha téged is zavar, akkor levágattatom - intettem a mutatóujjammal a jobb vállam fölé, egyenesen a még mindig divatbabaként cövekelő kollégámra, aki rendkívül nagy türelemmel figyelte a beszélgetésünket.

- Miért DiCaprio? - húzta fel, extra vékonyra szedett szemöldökét, még jobban kivillantva hibátlan hófehér fogsorát. - Szegény Misi, már minden becenevet megkapott tőlünk, eksön men, a nulla-nulla hetes ügynök, miszter iksz, a naptejreklám, de ezt még nem hallottam tőled! Tetszik!

Miközben varázslatos módon, megtudtam végre a kollégám nevét, képzeljétek el, Fábrel alakját láttam feltűnni, tőlünk hét méterre, a kiszolgáló pult mögött, amint karbatett kézzel, szigorú szemekkel mered rám, majd az ujjával, a csupasz kézfejének alját kezdi kopogtatni. Igaza van. 

- Ezzel a szamárnyalta frizurával, ki másra kellene hasonlítania?

Azonban Bea, egyik pillanatról a másikra váltott hangulatot. Vérbeli vállalkozó.

- Runi, a kenyérkosarakat majd készítsüm már elő, délután jönnek a bankárok négy óra felé - kezdte magyarázni Bea a napi programot, én azonban már az elején lesokkolódtam. Még délután négykor is itt kell hogy legyek?

- Rendben - biccentettem, majd nyeltem egyet. 

- Remélem péntekre eldöntik a nyugdíjasok, hogy a hétvége melyik napján szándékoznak jönni bulizni - folytatta,ám nyugtalanabb hangon, amire Misivel majdnem hogy egyszerre hőköltünk fel.

- Milyen nyugdíjasok? - harsant fel mögöttem Misi hangja, aki félbehagyva a szalvétákkal való bohóckodását, villámgyors léptekkel kopogott oda hozzánk. Mert hogy én nem tudok róla, az nyilvánvalóan rendben van, de hogy még Misi se?

- Említettem már, hogy jön egy hetven hős nyugdíjas csoport vacsorázni - húzta fel a vállait Bea, bizonytalan szemeit hol rám, hol Misire szegezve. - Csak még nem tudják a lelkeim, hogy a hétvége melyik napján. Ami nem elég frankó, mert a kajával is úgy kell készülnünk, meg ugyebár minden mással! Ma viszont rájuk csörrentek, úgy tudom anci leírta az egyik néninek a számát! 

- Komolyan, azzal cseszem el a hétvégémet, hogy mindenféle száraz kekszet majszolt protéziseket szedek össze az asztal alól? - tártam szét a karjaimat, egészséges teret adva a haragomnak, hiszen a hétvégi meló gondolata nagyon gyorsan felnyomta bennem a pumpát. 

- Pontosan - vágta rá, határozottan Bea, s éppenséggel el is várta hogy megjelenjek hétvégén. Mint valami hidegvérű, diktátor. 

- Ilyen az a vendéglátós élet - veregette meg a vállamat, Misi. - Sose lesz szabad hétvégénk!

- Ám annál is többet lehettek velem - kacsintott rá, Bea. Na, ekkor tudtam volna a földre vinni és alaposan megdöngetni. Valami elképesztő, mennyire jól állt neki a kacsintás. Ahogy ott álltam és némán gyönyörködtem benne, a szemem sarkából azért még észrevettem, hogy Fábrel továbbra is ott toporog a pulton és egyre ingerültebben tárja szét a karjait. Mi lesz már, Runiel?

Hogy most veszítem el, minden önbizalmamat! Pedig csinos is, fiatalos is, még a kacsintásától is feláll a károm, mégis tehetetlennek érzem magam. Hogy csináljam? Vagy inkább az lenne a megfelelőbb kérdés, hogy hol?

- Én nekem, annyira fáj a vállam - fordult szembe velem Bea, arcára kiült gyűrött indulatait látván, igyekeztem kellő segédkezet nyújtani neki, így megkerültem és a háta mögé érve, lágyan masszírozni kezdtem húsos vállait. Ez a nő, komolyan látványosan élvez mindent. Olyan könnyen beindultam tőle, hogy esküszöm, nem sok tartott vissza, hogy ne nyomjam ágaskodni készülő hímvesszőm, telt fenekének. Hiába új munkahely, hiába első nap, hiába nem vagyunk egyedül a helységben. Szerintem Misi nem igazán foglalkozna vele, főképp hogy most a mobiltelefonjával van elfoglalva. 

- Ez így jó? - tettem fel a kérdést, amire lassú bólintást kaptam válaszul.

- Arany kezet van, Runi! - nyögte, lágy hangján. 

         A kezeimet lassan fentebb csúsztattam, a nyaki medrébe, ahol óvatosabb munkát végeztem. Ezt nem is élvezte már annyira. Gépiesen szembefordult velem és csuklón ragadott. Olyan gyorsan történt minden, hogy már csak arra a kihívó tekintetére emlékszem. Elindultunk a kiszolgáló részen át, a bejárati ajtó felé. Misit csapot papott otthagytuk, szerintem egyáltalán nem tűnt fel neki, mert annyira belemerült a telefonja kijelzőjébe. Még dörmögött is valamit, hogy miért lájkolgatják az ő csajának a képeit. Vagy valami.

          Mi azonban, a kiértünk a kinti nagy folyosóra, ahol gondosan megkerültük a "Térj be hozzánk" nagy táblát, majd egy felfelé vezető lépcsőn, elértü az első szintet. Ahogy odalent, a lengőajtón mögött is, úgy itt szintén három ajtót lehetett látni egymás mellett, majd egy újabb felfelé vezető lépcsőt, gyönyörűszép bordó szőnyeggel. 

           A hozzánk legközelebb eső ajtót választottuk. Kiderült, az volt Bea irodája. Tényleg csak az övé lehetett, mert amikor beléptem, az első ami körülvett engem, az édes vattacukor illata. Ugyebár, a hagyományos női parfüm permetének zamata terjengett a levegőben, szinte kedvem lett volna beleharapni. Mint ahogy Bea fenekébe is. 

            Viszont azt is észrevettem, hogy több volt a szobanövény, mint ahány sarok volt az irodában. Hideg, világoskék szín vett minket körbe, néhol unalomól festett tájképekkel, polcokkal, ahol a sok munkaügyi papír mellett, feltűnt egy-két kerámia nipp is. Néhol viziló, néhol elefánt, majd az íróasztalon, a számítógép monitorja mellett egy vicces, férfi szobrával találkoztam, aki anyaszült meztelenül állt és úgy tett, mintha szégyellné azt, ami a lába között lóg. Nagyon elnyerhette Bea tetszését, ha kirakta közvetlen a dolgozóasztalára. 

        Szóval ennyi, több időm nem volt az iroda gyönyörködésére, mivel Bea nem hagyott nekem, szerinte vélhetően nem először teszem be a lábamat. 

- Bocsi, hogy felrángattalak, de nem akartam ott Misi előtt enyelegni, itt nyugodtabb a légkör - magyarázta nekem, miközben átnyújt a dolgozóasztala felett, - bepucsítva nekem - és kihúzta onnan a forgószékét. Letette elém és leült rá, nekem háttal. Én meg ott álltam, továbbra is, mint akinek elszívták az agyát. Körülbelül úgy is nézhettem ki, mert a pislogásról is megfeledkeztem.

- Mit csináljak? - kérdeztem, bizonytalanul mire ő felém fordította komor arcát.

- Szerinted? - kérdésében, nem sok baráti gesztust találtam. - Amit eddig!

            Ezen eltöprengtem. Ha ez azt jelenti, hogy a mi Renátónk, minden munkanap megkezdése előtt, álló dákóval kényeszteti rendszeresen a főnökét, akkor esküszöm, vissza se akarok térni a valódi testembe. 

- Masszírozzalak? - tettem fel az újabb kérdést, de már a közepénél éreztem, hogy hülye ötlet volt megszólalnom. Bea türelmetlenül felsóhajtott és felállt. Ne már! Most tényleg ennyire elcsesztem?

- Ülj le - intett az ujjával a kényelmes székre. - Rád is rád fér egy kis ellazulás! 

          Miközben ott álltam, még mindig kiszívott agyvelővel, ő ellentmondást nem tűrő tekintettel nézett rám. Így kénytelen voltam leülni. Éreztem, hogy minden porcikám elkezd jelezni, hogy ennek amit csinálok, nem lesz jó vége. 

- Látom rajtad, hogy nem pihented ki magad eléggé - lépett mögém, mire én csak a tekintetemet tudtam felvinni, de így sem láttam belőle semmit. - Miért is?

- Soká feküdtem le, az este - hazudtam ötlettelenül, miközben gőzöm se volt arról, hogy hány órakor bújhattam ágyba. Hogy is tudhattam volna?

- Ejnye, ejnye - ismétlegette szavait, melyek olyannyira harmónikusra sikeredtek, mintha egy dallamot énekelt volna. - Pedig tudhatnád, hogy rád gyakrabban szükségem van, mint a DiCaprióra! 

          Ezután szórakozottan felnevetett, én pedig csak pislogtam, továbbra is illuminált állapotot sugalló arccal. Elkezdte masszírozni a vállamat. Hogy őszinte legyek, nem esett jól. Sőt, zavart abban, hogy észhez térjek és végre rájöjjek, mi a fene történik itt. Itt vagyok egy jó csajjal, elfészkelten a többiek elől és remegnek a lábaim.

- Én jobban masszíroztalak téged - szólaltam meg, végül ami engem legalább annyira meglepett, mint Beát. Úgy éreztem, kicsit zokon vette. Áthajolt felettem és fejjel lefelé meresztette rám, mesebeli szemeit. 

- Most ez komoly? 

- Komoly, bizony - biccentettem, de továbbra se volta tisztába azzal, amiket mondtam.

- Na, ezt kikérem magamnak! - zengte, harsányan majd visszaegyenesítette törzsét és éreztem, ahogy csípőre vágja a kezeit. Én felálltam a székből, s ahelyett hogy valami elnézéstkérő gesztust tanusítottam volna, megragadtam a csuklóját, mint ahogy nemrég ő az enyémet, és magamhoz rántottam. Mint valami papírzacskó, olyan lendülettel csusszant hozzám. Oly közel kerültünk egymáshoz, ő felnézett rám az én tekintetem pedig vadul ágyazódott tengerkék szemecskéibe. Mit sem sejtően nézett rám, s ha jól láttam, akkor talán egy cseppnyi félelem is vibrált bennük. Volt is oka, mert komolyan nem tudtam mit csinálok. Nem voltam ura a testemnek. 

Megcsókoltam.

- Runi...a kurva élet...normális...vagy?

      Olyan gyorsan rántotta el az arcát az ajkamtól, hogy észre se vettem. Szóval nem jött össze, még csak a csók se. Ennyi, ilyen az én formám. Amikor kinyitottam a szemem, Bea már vagy négy-öt lépésnyi távolságra állt tőlem, az egyik plafonig ágaskodó szobanövénye hátterében. Szemei haragosan szebgeződtek rám, karjai pedig annyira megfeszültek, mintha egy késelő banda ellen próbálna menekülni. 

- Mi a faszt csinálsz? - rikácsolta, tátott szájjal. - Magadnál vagy?

Na. Már az elsőnèl elbuktam.