Annak ellenére, hogy a tragikus történtek, az őrangyal felbukkanása és a nem mindennapi küldetés beszámolója még javában pumpálta belém a stresszt, nem kellett elringatni éjszaka, hogy elaludjak. Nem, nem a kényelmes párnahuzat finom tapintása és nem is a meleg takaró ölelése okozta a hamari álomba merülést. Apám! Ha belegondolok, hogy ezelőtt, egy totál idegen srác verhette a farkát a helyemen. Én meg itt fekszek, hasi görcsökkel megáldva és ingerültségtől virbáló tekintettel. Csak úgy szorongattam a takaró szélét, a torkomhoz emelve, mintha valamely ágy alatt rejtőzködő szörnyetegtől tartanék. Folyton ez a gondolat járt a fejemben: Mikor lesz már vége ennek? Vagy legalább csak a közelébe ha lehetnénk, nagyon hálás volnék. Még néhány percig rágódtam a kilátástalan jövőm képén, aztán elaludtam.      

        Másnap reggel, mondanom se kell, mire ébredtem. Fábrel nevű digitális ébresztőórám, az ágyam végénél állt, - pont mint az első találkozásunkkor - szokás szerint kérdőjel alakú testtartásával és hátracsapott ízeltlábszerű karokkal. De hogy miért pont az ágy végében? Miért nem jó neki itt a szélén állni? Mindegy. Őrangyalok. Ennyi.                     Éppen hogy csak kinyitottam a szememet, s a vékony kis résen, az ablakredőnyön keresztül bevilágító, januári napfény homályában, először az én őrangyalom középkori lovagokhoz méltóan nyírt frizurájának az alakja rajzolódott ki.Hogy én mennyire hisztis szoktam lenni felkeléskor. 

- Remélem főztél kávét - dunnyogtam, az arcomat dörgölve.

- Nem bejárónő vagyok, hanem őrangyal - felelte, unott hangon, gondoltam ő nem szunyókált az éjjel, mert nem nagyon látszik sem a hangján, nem az arcán, hogy némiképp időt szánt volna pihenésre. Egyszerüen ugyanazt a formát tanusította, mint tegnap

- Akkor nagyon gyorsan hozzál nekem ide kávét, mert anélkül, tőlem Lucifer megreggelizheti a lelkemet! - dörmögtem, még mindig hanyatt fekve és nyújtózkodáshoz készülődve. Ez a bitang, bőrzsekis flótás nem elrontotta az én jól megérdemelt reggeli nyújtózkodásomat?

Na, akkor honfitársaim! Tudjuk mennyire kellemetlen az, ha a klozeton elfogy a vécépapír. Mint ahogy az is, ha véletlenül elszellented magad a misén. Ám az, amikor kinyújtóztatod a végtagjaidat, de hirtelen megzavarnak, mégpedig úgy, hogy lekapják rólad a takarót, esküszöm vérlázító!

 - Ezt meg ne próbáld mégegyszer - hívtam fel a gazfickó figyelmét, ámbár be kell látnom nem a legjobb módszerrel. Ott feküdtem, egy szál boxeralsóban, egyik kezemmel a szememet vakargatva, míg a másikat, buzisan a levegőben tartottam. Nem hinném, hogy komolyan vett volna.

- Öltözz - csapta össze mondanivalóját, egyetlen szóba az őrangyal és a szoba túlsó végébe hajította a rólam lekapott takarót.- Runielnek nincs kocsija, gyalog kell megtenned az útat, a Pajtás Étterembe! Ma lesz az első próbatételed, ajánlom szedd össze magad! Mosd meg az arcod, sikálj fogat, igazítsd meg a tököd, mert ilyen külsővel, még a végén befognak a matrózok, árbócvitorlának!

- Nagyon vicces vagy - grimaszoltam, félig felülve az ágyon. - A reggeli erekció, egy egészséges dolog, ha nem tudnád. Mondom én, álló dákóval, mialatt Lucifer már a nyaka köré tekerhette az étkező kendőjét.

- Remélem tudod, hogy a dédnagyapád...- Nem érdekel, a dédnagyapám! - vágtam határozottan a szavába, nagy hangnemet kiséretében, az ujjamat fegyvernek használva, magam elé szegezve. Nem vicceltem, különben sem ébredtem rózsásan, az elcseszett elődömről meg pláne nem akarok hallani. Eleget szívok én (is) miatta.

 - Legyen, ahogy akarod - nyílvánította ki, professzorhoz méltó meggyőződéssel Fábrel, majd hozzátette. - Runiel.             Erre a tenyereim mögé temettem az arcomat. Hogy is felejthettem volna el. Elmondhatatlanul furcsa dolog az, ha egyik reggel úgy mész dolgozni, hogy elfésülöd a sötétbarna tincseidet a szemed elől, majd egy nappal később, már egy szőke srác szemezget veled a tükörben, míg a fogadat sikálod.        

     A fürdőszobai készületek után, kimentem az egérlyuknyi konyhába, ahol éppen annyi helyem volt össz-vissz, hogy megforduljak. Ám amikor benéztem a hűtőbe, elállt a szavam. Ennek a Renátónak vagy sok jó cimborája lehetett, vagy baromi sok priusza, mert annyi kaját találtam benne, amennyi még egy focicsapatnak is elegendő lenne egy teljes szezonra.

        Elismerően biccentettem, majd a kávégéphez fordultam. Azaz csak fordultam volna. Mint a hideg víz a tarkómra, úgy hatolt belém a tudat, miszerint a mi szőke hercegünk "nem él kávén". Ezt Fábrel fogalmazta nekem, aki a konyhába vezető kis folyosón támaszkodott a falnak.

 - Meg ne feledkezz a pingvin szerkódról - juttatta eszembe, hogy igen, pincér gyerek vagyok, nem pedig megmunkáló gépek gyilkosa. - Ott vannak a fürdőszobában, éppen abba törölted a kezed pisilés után!Hangjában olyannyira lehetett érezni a derüsséget, egész jól szórakozott a reggeli ballépéseimen, de adná az ég, hogy egyszer fordított legyen a helyzet! Nem baj, eljön egyszer az én időm is.     

      Felöltöztem farmer nadrág, nevetséges színes póló és zipzáros felső mögé. Inkább nem álltam újból a tükör elé, mert sejtésem szerint, úgy nézhettem ki, mint akit elüldöztek a farmról. Ahogy Fábrel is mondta, a fürdőszobában voltak a pincérszerkóim. Szépen összehajtva, kivasalva. Jóságos ég, remélem nem vagyok meleg! Kellemetlen lenne, ha este, munka után betoppanna hozzám egy langyos olasz fickó, kiderülne ő az élettársam.       

  Még belegondolni is rossz volt, hogy gyalog tegyem meg az útat a munkahelyemig. Nem nyafogok, nem volt bántóan messze és az időjárás sem volt olyan borzasztó, az rendkívül tetszett hogy a Nap legalább világít. Igen. így írom, világít, mert nincs annyi ereje hogy süssön.

 - Remélem, emlékszel még az első próbatételedre - szólalt meg mellettem Fábrel, miközben én a járdán koslatva, majdnem kiugrottam az útra ijedtemben.

 - Nem - vágtam rá, gondolataim pedig egészen elkalandoztak a küldetésünktől. Igen, pontosan azon tűnődtem, vajon az utcán mindenki ugyanúgy látja Fábrelt, ahogy én?

 - Nemgond, inkább most emlékeztetlek rá, mint odabent a vendégek előtt - magyarázta, tempós lépéseink közepette pedig a tekintemet kereste. - Tehát az első próbatételed az, hogy meg kell dugnod a főnökasszonyodat!Úgy bizony, ez volt az első próbatétel.

Ó, ha most láthatnám a szemeiteket! 

- Frankó - húztam a számat, a napfény pedid belevilágított a szemembe, így a tenyeremet emeltem a homlokom elé. - Azért azt tudd, ha ilyen nagymama korabeliről van szó, akkor inkább dögöljek meg!

Fábrel unottan sóhajtott, majd kikerülte velem együtt az előttünk álldogáló kislányt, aki nagyon el volt foglalva a mobiltelefonjával.

- Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni!

 - Te láttad már? - fordítottam felé az arcom, de leginkább arról szerettem volna meggyőződni, hogy neki is bántja-e a szemét a napfény. Nem bántotta. Különös.

- Igen, láttam - bólintott, de semmi lelkesedés nem volt a hangjában. - Nem az a lényeg, hogy néz ki!

- Akkor mi? - tártam szét a karom, az ujjammal véletlenül oldalba bökbe a zebra előtt álldogáló nagypapit. Olyan csúnyán nézett rám azokkal a sötétbarna szemeivel, komolyan attól tartottam így reggel, hogy utánam vágja a protézisét

- Az, hogy sikerüljön - felelte, egyszerűséggel a hangjában Fábrel.

- Sikerüljön, sikerüljön - hadartam tétován, sikeresen messze jutva a goromba tekintetű nagypapától, aki félek, még fel fog keresni egyszer. - Könnyen beszélsz, de mi van, ha egy gusztustalan, dagadt bukszába kell lógatnom a lompost?

- Jó, rendben, megnyugtatlak nem olyan rossz bőr - emelte fel a tenyereit és fel-le hadonászott velük, mint valami esőtáncos. Most azért nem bántam volna, ha tudom, őt nem látja senki az utcán, csak én.

- Nem olyan rossz bőr - sóhajtottam, persze hogy nem nyugtatott meg.      

       A Pajtás étterem egy hosszú főút sarkánál állt, egyik oldalán mozi, míg a túloldalán egy gyógyszerpatika volt. Ahogy sejtettem, a város legzsinatosabb pontján volt, bár hol máshol találhatnának kedvezőbb helyet egy étteremnek? Ha jól megfigyeltem, nem csak étterem volt, hanem több szintes épületeit figyelembe véve, panzió is. Krémszínű falain, régies ókori görög vonásokra emlékeztető firkák voltak, nagy boltíve felett pedig egy óriási tábla, citromsárga betűkkel "Pajtás étterem és panzió" felírattal. A betűt mellett egy jópofa bajszos, kövér nagy orrú mesefigura rajza volt, aki jóllakottan tartotta kezét a hasán, nyelve pedig kilógott a száján és rám nézett. Mosolyogtam neki.    

     Kedves barátaim, úgy éreztem, hogy a győzelmi drukk ekkorra érte el a torkomat és befolyásolt a nyelésben. Az idefelé tartó úton, még csak a lábaimban éreztem a remegést, Fábrel bizonytalan szavainak hatására pedig már a felső törzsemre is kihatottak. Jut eszembe, az én őrangyalom aztán szó nélkül elillant. Mondjam azt, hogy nem érdekel? Jó, azért nem leszek ilyen ellenszenves, de engem is meg lehet érteni, az ember nem mindennap teszi be a lábát új munkahelyre. Főleg nem a mai rendszerben, ugyebár. Heh!Eljött a nagy pillanat! Csak annyi, hogy bemegyek, puszi-szia mindenkinek és tálaljam a borsólevest!        

    Még ha csak ennyi lenne.  

   Amikor beléptem az étterem kiszolgálórészébe, nyomban ételek illata csapta meg az orrom. Mondhatnám jó illat volt, de nem lennék benne olyan biztos. Többféle étel illat kevedetett össze és az úgy már nem tűnt annyira ínycsiklandozónak. Nagy fogadtatás nem ért, reggel hétkor üresen álltak a székek, az asztalokon csupán egy olcsó fehér abrosz és egy kis fatálca volt, amely só,bors,fűszerpaprika és egy csomag fogpiszkálót tartalmazott. Lábom alatt fényes parketta volt, nem tudom mennyire fogok csúszkálni az ünneplő cipőmmel rajta, de látom előre, szép kis nap elé nézünk.        

    A pulthoz léptem, ahol egy magas, hátrafésült hajú, kék szemű, - mondhatnám szépfiú - állt, kávéscsézével a kezében. Fábrelhez hasonlóan, az ő arcán sem láttam a reggeli ébredés okozta "sebhelyeket". Nem tudom megérteni, miből vannak ezek faragva. Mindenesetre, valószínű hogy a munkatársam lehet, mivel rajta már hosszúujjú fehér ing, felette pedig fekete pincérmellény feszült, melynek a hasi tájékán található zsebéből, hófehér hangedli lógott ki. Első benyomásra megállapíthattam, hogy ismeretlen munkatársam szereti szabadidejében fogdosni a súlyzókat, már ahogy vaskos karjait elnézem, melyek nem igazán passzolnak vékony derekához. Deltája az van, oké, de komolyan úgy festett, mint egy darázsember. Én beszélek, szőke lobonccal, orrhegyig érő galléros zipzáros felsőben.

 - Szoszi - köszönt, lazán enyhe szemöldökrángással a fickó, játékbaba szemeivel pedig végigmérte a ruházatomat. - Különös, mindig átöltözve szoktál jönni!               Most mondja meg nekem valaki, ilyenkor mi a búbánatot lehet mondani, ha szembetalálkozol egy olyasvalakivel, aki talán még az alsógatya méretedet is jobban tudja nálad, de te nem tudsz róla semmit. Úgy van. Én is csak bámultam

- Mire való a táska? - fordítottam az oldalam félig, úgy hogy láthassa a hátamon csüngő fekete hátizsákot, melyben a nevetséges pingvinkosztum pihenget. Fábrel nem beszélt félre, tényleg beletöröltem vécézés után a kezemet.

 - Te tudod - vonta meg a vállát a fickó, s most hogy eszembe jut, már kínos vigyor húzódik a számra, ha ki tudnám találni, mi a neve. - Kávét kérsz?

Na végre! 

- Kérek - bólintottam egészégesen, mire azonban rekedtes nevetést kaptam cserébe. Úgy vihogott rajtam, mintha valamiféle bohócműsort tartanék előtte, ő pedig néhány centiről fentebb, a páholyból élvezné.- Meg is bolondulnál tőle! -azzal lehúzta a kávéscsészéje tartalmának maradékát és a mosogatóhoz fordult. Vigyorgó arcát még félig felém fordította.

- Majd szólj, ha rászoktattad magad a kávéra!            Gorombán összehúztam a szemeim és legbelül elkezdtem tépkedni azokat a svéd rajzfilmhőshöz illő szőke tincseimet. Az hogy összetűzésbe keveredtem Luciferrel, rendben van, de hogy még egy francos kávéért is a véremet kell adni, az már túl sok!     

      Még mondta a magáét a kollégám, én pedig egyszerűen tovább indultam, mintha tudnám, hol van az öltöző. Azért az agysejtjeimet nem veszítettem el. A pult mellett, a szakácskonyhába vezető lengőajtón át, ahol már úszni tudtam volna az életgőzben, volt egy kis folyosó, három ajtóval. Még szerencse, hogy mindegyiken hatalmas matrica emberkék jelképezték a helységet. A sürgő-forgó szakácsok, akár a nikkelbolhák, úgy ugráltak a nagy főzés-sütés pillanatában. Sistergett a párolt zöldség, sercegett az olaj, csattant de jó hangosan a véletlenül leejtett szedőkanál és összemosódtak az ingerült dolgozók szavai. Velem nem foglalkoztak. Én se velük. Hanem, végre valahára megtaláltam a férfi öltözőt. Azt legalább.       

   Úgy éreztem magam, mintha meztelen volnék. Hiába volt rajtam a fekete vasalt nadrág, a hűvös szellő - főleg menet közben - olyan élesen besüvített, mintha egy láthatatlan orvos, éppen beöntést próbálna adni. Éreztem, hogy nem takarja semmi a testem, pedig a fenébe is, hát ing, mellény, csúszós cipő, de egyszerűen még a heréim lengését is éreztem a lábaim között

 - Nem akarsz elmenni fodrászhoz? - fogadott a váratlan kérdéssel a kollégám, mialatt üres szalvétatartókkal a kezében sétálgatott az asztalok között. Eddig totál jó buli volt a pincérkedés. Csak ketten a nagy kiszolgálórészben, sehol egy vendég, már csak kávé hiányzik!

- Mi bajod a hajammal? - tettem fel a totál idióta kérdést, hiszen még engem is zavart a nagy szőke lobonc. Leonardo DiCapriora átkozottul hasonlító kollégám, erre újból kinevetett. Nem bántam. Jó ez így, inkább legyen ilyen, mint a vérnyomásingadozásban szenvedő Tarjás Levente.

- Nekem semmi, ombre de ha Bea meglátja, lehet hogy bekeni cukormázzal és lerágja!Bizonyára lányok százai által csókolt, keskeny ajkán széles vigyor jele tűnt fel, én azonban értetlenül meredtem rá.

- Ki az a Bea?

- A tököd - vetette oda, félig meddig szemrehányóan, még vigyorral az arcán. Figyeltem különben, hogy ha ez a srác beszéd közben megáll, akkor komolyan, olyan ábrázatot nyújt, mint egy divatbaba a butik üvege mögött. Mindene megdermedt, kicsit ferde állásban marad és csak a száját mozgatja. - A főnökasszony lánya, te majom!   

     S erre újból felnevetett, én azonban nem követtem a példáját mert a szívem vadul kalapálni kezdett. Nem figyeltem már a kollégám szavaira, mert a bejárati ajtóra szegeződött a tekintetem, melynek mindkét oldala felől, ízléses szobanövény ágaskodott, hosszú levelekkel. Ne értetek félre, korántsem azok vonták el a figyelmem. Hanem aki bejött rajta. Tudtam, éreztem hogy ő lesz az!     Heves, kopogós léptek zaja, amire már nem csak az enyém hanem a DiCaprio hasonmás is odakapta a tekintetét. Majd ismét felém fordult, -azaz csak a fejével - és meglepetéssel a hangjában harsogta.

- Ő az, ombre!

Tudtam.