Erőtlenség, kedvtelenség, reménytelenség. Tessék, ez a három kellemetlen tudat bombázta a tudatomat, amióta eljöttem otthonról. Mert el kellett jönnöm. Nem érdemeltem normális családi életet. Ahhoz egy család kellene. Nincs miért élnem, de őszintén szólva, tartok az öngyilkosságtól. Pedig megtenném, legszívesebben. Ám, amilyen szerencsém van, még csak egy hurkot se tudnék kötni arra a nyamvadt kötélre. Vagy vágjam el az ereimet? Még a gondolattól is szédülök, hogy kést vennék a kezembe. Mindegy, megtörtént, eljöttem otthonról és soha többé nem megyek vissza. Mostantól egy albérletben lakom.

- Na, csövi - lépett be az új szobámba a lakó-és egykori osztálytársam, Dani. Nem túl sokat változott az elmúlt évek során. jó nagy lófeje, vastag szemöldöke és szinte sosem növő, rövid haja pont mint az általános iskolai évek során, semmit sem változtak. Csupán a fizikuma mutatott némi változást, mint ahogy az természetes egy fejlődő férfinál. Ahogy belépett és látta, hogy még mindig ugyanolyan szottyadtan kuksolok a kényelmes fotelban, mint fél órával ezelőtt, a háta mögé intett. - Hoztunk a boltból egy kis harapnivalót, ne itt punnyadj, gyere ki aztán segíts a vacsora főzésében!

         Szerintetek volt kedvem megmoccanni? Naná, persze hogy nem volt. Egyszerűen nem hagyott feltápászkodni a keserű gondolat, elvégre nem mindennap költözik el akaratlanul a huszonéves ember. Dani azonban a maga módján megpróbálta visszahozni belém az életet. Nem vígasztalt, nem skandált furcsa, internetről lesett idézeteket, melyek egytől-egyig a motivációról tanuskodtak. Ő az a fajta volt, aki még akkor is kétlábra állítja a másikat, ha annak csak egy lába van.

- Köszi, de majd később - feleltem, meggondolatlanul és ő erre meg is csóválta a fejét.

- Nem kérdés volt, hanem kérés - felelte, ellentmondást nedm tűrő hangon. - Még a végén elülöd a segged, aztán taligával vihetlek holnap dolgozni! Na, pattanj fel pajti!

Azzal megfordult és a konyha felé vette az irányt. Ezt mindig is bírtam benne. Nem hagyta hogy válaszoljak, egyszerűen otthagyott, hogy ezzel nyugtázza, az övé lett az utolsó szó. 

Felkeltem hát és kimentem a konyhába. Akkor láttam meg a konyhaasztalon, a frissen vásárolt konyhára való termékek között, a gondosan szem elé helyezett üveges sörömet, amiért képes lennék megveszni. Dani, pedig ezt jól tudta. Ott állt az asztal mellett és annyi mosolyt erőltetett az arcára, amennyit állítom, még eddig életében nem tudott. Arra várt, hogy megpillantsam a két literes üveges sört. Várta a tekintetemet és a reakciómat. 

- Nehogy elbőgd magad, mert nyakon váglak! - emelgette a tenyerét, persze ekkorra a mosoly már régen eltűnt az arcáról. Nem szeretett mosolyogni, nem volt az a fajta, viszont emiatt sokan úgy hitték, hogy érzelmek sincsenek benne. Nos, tévedtek. Nagyon is, méghozzá! Dani csupaszív ember volt. Csak a maga módján kezelte a dolgokat.

- Most komolyan, azt akarod, hogy lerészegedjek? - ráncoltam a homlokomat, miközben a könnyeimmel küszködtem. Nem néztem a szemébe, éreztem hogy ha megteszem, a könnyeim azonnal elerednek. Hogy kapná be! Direkt azért vette, hogy nekem jobb kedvem legyen!

- Ha egyszer nem esett le neked az előbb se, hogy holnap nem kell melózni, mert szombat lesz, akkor meg is érdemled, hogy nem rúgsz be - magyarázta, erősebb hangnemben ám kacagása közepette. - Na, mit kéreted magad, kapjál le két poharat! Vagy, ne is kettőt, hármat, mert nemsoká itt lesz Netti is! 

Az első gondolatom az volt, hogy "köszönöm, Dani" a második pedig, hogy ki az a Netti? Hiszen akkor még nem ismertem, aznap találkoztam vele először, amikor odaköltözhettem hozzá. "

A szőke, hullámos firzurájú hülyegyerek könnyei eleredtek azokból a lélekbelátó, tengerkék szemeiből és két patakban folytak le inzulinhiányos hófehér arcbőrén. Tudom, mert láttam. A tükör előtt állva, sírástól remegő vállal és nevetségesen hullámzó ajakkal. 

Fábrel mögöttem állt és egy szót sem szólt. Arra sem hogy sírok, arra sem hogy már vagy öt perce néma csendben bámulom magam a tükörben. Ritka nagy türelmű teremtés volt ez a fickó, akárki gyártotta.

- Fábrel - szuszogtam, közben sikertelen harcot vívva, a torkomból feltörő sírógörcsök ellen. - Nem tudnánk ezt az egészet visszacsinálni? Tudom, hülyén és gyáván hangzik, de ezt komolyan kérdezem!

- Nem, nem tudjuk - felelte egyszerűen. Ezután már egyáltalán nem lepődtem meg, ha gyávának tartott. Néhány perccel ezelőtt még felszívott mellkassal kértem tőle számon az első próbatételt, melyet meg is kaptam válaszul, most meg pityergek, mint akár egy....nem is keresem a hasonlatot, csak képzeljetek el engem. De ez van, ilyen vagyok. Tudom, ilyenkor a hősök bátran néznek szembe a kihívásokkal, nem fordulnak hátra, nem merülnek a fájdalmaikba. Én viszont nem vagyok hős. S már azt is kétségbe vonom, hogy egyáltalán meg tudom e csinálni ezt a kicseszett próbát, ami tíz tételből áll. 

- Dani, a barátom volt - rebegtem, a könnyeim mögül pedig már egy elmosódott kényes emberi alakot láttam a tükörben. 

Fábrel a vállamra tette a kezét. Vastag szürke pulóver volt rajtam, de éreztem, hogy a keze jéghideg. 

- Dani, örökké a barátod lesz - kezdte, érthetetlenül nyugodt, mitöbb derült hangon, mintha éppen egy baráti piknik végeztével a megmaradt kajákat csomagolnánk össze. - Neked viszont, nagyon fontos feladatod van, ami nem adathat meg minden embernek! Főként nem azoknak, akik kómában fekszenek.

          Legszívesebben képen vágnám magam, de komolyan mondom! Csak sírok sírok és sírok, nem is figyelek Fábrel szavaira. Mi vagyok én? Lány? Legszívesebben a lábam közé nyúlnék, hogy megállapítsam. S ha a mennyezet hullik a fejemre, - persze ha ezúttal az őrangyalom nem avatkozik közbe - akkor sem fogom tudni abbahagyni a zokogást.

        Úgy tűnt, végül csak sikerült megnyugodnom. Utána már sokkal jobban éreztem magam. Letöröltema könnyeimet az arcomról és hatalmas sóhajokkal nyugtáztam, talán a sírás kellett ahhoz, hogy erőt vegyek magamon. Ha jól belegondolok, akkor jól is tettem, hogy sírtam. Életem során sokszor hullajtottam könnyeket, de ennyire még nem töltött fel energiával. Úgy éreztem, mintha a könnyeim több száz kiló nehezékek lettek volna, s most hogy megválltam tőlük, sokkal energikusabb lettem. 

- Jól van, azt hiszem, megnyugodtam - szuszogtam halkan, de nem vettem volna rá mérget, hogy teljes mértékben magam mögött hagytam a gondolataimat. 

- Rendben, akkor ha kititsztult a fejed, elmondanám a részleteket - csapta össze a tenyereit Fábrel, majd összekulcsolta az ujjait, mialatt én szembefordultam vele és megállapítottam, hogy körülbelül néhány centivel lehetek magasabb nála. Ebben az új testben, még ha a kinézetem teljesen eltért az eredetitől, legalább a mozgásomon nem tapasztaltam semmi negatívat. Ejj, ha tudnátok, hogy nem mindennapi érzés ha egyik pillanatról a másikra, új testbe kerül az ember. - Te most itt, ebben a lakásban élsz, ugyanúgy van személyazonosságod, vannak ismerőseid, barátaid, a neved pedig Lang Renátó, de Runielnek becéznek! Huszonegy éves vagy, egy étteremben dolgozol és hétvégente szoktad meglátogatni a szüleidet, akik Pesten élnek! Akik jól ismernek, folyton a szemedre hányják, hogy hülye voltál otthagyni Pestet, de te nem törődsz velük, mert tudod hogy jól cselekedtél! Itt ebben a városban, biztos munkahelyed van, jól érzed magad, egészséges életmódban élsz és kerülöd a balhét! A farmernadrágod bal zsebében, megtalálod az igazolványaidat! javaslom, tanulmányozd őket, ismerkedj az új adataiddal de ha nem muszáj, ne nagyon menj Pestre a szüleidhez mert nagyon problémás családod van! Ami pedig a legfontosabb! Rent. Krisztián. Innentől. Fogva. Nem. Létezik. Világos?

           Olyan komolyan szótagolta nekem végig ezeket, s közben lobogtatta felém csontos ujját, hogy szabályosan azt hittem, ez egy rendőrségi felszólítás. Csoda, hogy nem rezeltem be teljesen és nem húztam elő a zsebemből az igazolványaimat hogy átnyújtsam neki.

- Jól van, baszd ki, de ne hozd már rám a frászt! - feleltem, kissé sértett hangon.

- Ne haragudj, de eddig úgy tűnt, hogy egy szavamat sem hiszed el - mentegetőzött az én drága egyetlen őrangyalom, megigazítva nyaka körül a magas gallérját, ami a bokáig érő bőrdzsekihez tartozott. - Komolyan, Renti, semmit nem árulhatsz el senkinek az eredeti mivoltodról, ha megteszed akkor minden a feje tetejére áll!

- Rendben, felfogtam, de látod most te is Rentinek hívsz! - vitatkoztam vele, majd egy darabig zavaros tekintetünket néma csendben egymásra szegeztük. 

- Runiel - mukkant meg, néhány másodpercnyi néma csend után. - Így foglak mostantól hívni!

Mindenesetre Fábrel megkönnyebbült, hogy ezt megtudtuk oldani, de én fáradt sóhajjal görnyedtem össze. Mert nem volt elég mára az újdonságokból, mi? Runiel. Fasza, mondhatom! 

        Fábrel éjszakára magamra hagyott, a tök új lakásomban és a tök új testemben. Tökre nem kívántam most ezt,. ami körülvett engem. Viszont tökre bíztam benne, hogy sikerülni fog odapörkölni ennek az ördögi alaknak és utána mehet minden majd a régi kerékvágásban. Miket beszélek. Hogy is mehetne. Dani nélkül.