Szenteste

   Milyen kellemes érzés tölti el az embert szenteste napján. Maga a készülődés is már felfokozott állapotban történik, a főzés, a rendrakás, melyet hetek óta tologattak az otthoniak, mint unalmas tevékenységet; a család összetartozásának kézzelfogható megnyilvánulásai vannak. A lakás vagy a ház teljesen megtisztul, s a karácsonyfától oly finom illat szállong a házban, mint maga a Messiás. Az ablakok tiszták, ragyognak a fényben, ahogy a szikrázó hóról felverődik a büszke napfény. Nyugalom, béke lágy érzései lengedeznek a sóhajokkal, mely sóhajokat a karácsonyfa látványa fakasztja a mosolygó gyermekek lelkéből. A konyhában édesanya főzi a halászlét, süteményt süt a sütőben, mosogat, és oly boldogsággal végzi a máskor unalmas konyhai munkákat, mint ahogy az egy ünnephez illik. Apuka az utolsó díszt, a karácsonyfa csúcsát fiával rakatja fel, úgy, hogy felemeli gyermekét egészen a feje fölé. És a nevetés, az isteni gyógyszer csapong, szálldos a falak között, mint egy áldás, egy megváltó boldogság.

   Odüsszeusz ehhez hasonló képet látott fiatal korában nem is egyszer. Barátai között talált boldog szentestét, vidám hangulatú készülődést, finom illatokat érzett tiszta konyhákban, de az ő életéből kimaradt az apjával töltött szenteste képe. Egyetlen szentestét sem töltött még apjával, amitől mindig súly nehezedett a mellkasára, ha csak rágondolt. Nem hibáztatott soha senkit, nem kérte számon az elsikkasztott boldogságot senkin, még édesanyján sem, pedig ő bizonyára tudott volna tényekkel szolgálni – elmesélhette volna az élettörténetüket.

   Odüsszeusznak ez jutott eszébe, ahogy lassú léptekkel rótta a havas utcákat. Földöntúli boldogságot érzett, fel tudott volna szállni a gyenge széllel, s rákiáltott volna a szerelmes galambokra az ablakpárkányokon. Az ide-oda szálló tétova hópelyheket nézte, arcát simogattatta a széllel, kezében pedig egyetlen táskáját lóbálta. Abban az állapotban lobogott jó királyunk kedélye, amit boldogságnak vagy elégedettségnek lehetne nevezni. Amikor az ember halhatatlannak, mindenre képesnek érzi magát, amikor mint egy kicsi pihe elszállna, gondolatként szállva határokon át. A valóság is oly könnyűvé és egyszerűvé szépült, mintha mindig is az lett volna, mintha soha nem is léteztek volna gondoktól szabdalt hétköznapok, az embert nem gyötörték volna balsejtelmek; nem rágódott volna a múlton, hogy utána a messzi jövőbe akarjon bepillantást nyerni - és ilyenkor elérkezik arra az idősíkra, amelyet jelennek nevezünk.

   Bölcs királyunk vonatra szállt a Nyugati pályaudvaron, ahonnan is vonat indult P.-be, Odüsszeusz kedvenc községébe, ahol valamikor oly sok boldog és felejthetetlen órát töltött. Maga a gyermekkor, a lelki tisztaság és nevetések tömkelege olyan vonzóvá vált az elmúlt évek rárakódott kövülete alatt, mint egy megnemesedett gyöngy - tündökölt az emlékek napfényén. Odüsszeusz szerette a múltját és otthonát, a szeretteit, akikhez mindig visszatért kacskaringós útjairól; otthon elfelejtett minden rosszat, ami érte őt a tengerek hullámai közt.

   P.-ben még a levegő is egészen más ízű, s bár a főváros közelsége nyomot hagyhatna a községen, mégis olyan hely ez a barátságos falu, mintha a nagyvárostól száz meg száz kilométer választaná el. Az egész légkör barátságos, nyugodt, mosolyognak az emberek, mintha rendben haladna dolguk, hangos köszöntések visszhangzanak a tiszta utcákon, ahol fiatalok és öregek esti sétáikon beszélgetnek. A sárga-fehér templom előtt gyülekező feketeruhás vénasszonyok koszorúban állva beszélik meg a mise előtt napi teendőiket, a házvezetés ügyes-bajos dolgait, miközben itt-ott beszúrnak mondandójukba némi pletykát is, amire igazán csak az öregek kíváncsiak. A Főtér szürke kőkockáin gyerekek szaladgálnak, az iskola vakítóan fehér épületén nemzeti lobogót fúj a szél, s a szökőkútból (csak nyáron) játékosan csobogva tör elő a víz. Modernségében is olyan P. mintha megállt volna itt az idő, mert míg máshol túlzott rohanásukban elfelejtkeznek egymásról az emberek, addig itt szeretik egymást a népek. Egymásért élnek…

   Hány és hány lánnyal ült már Odüsszeusz a barnára mázolt padokon? Maga sem tudta volna megmondani. S vajon hányszor tivornyázott a barátokkal a szemben lévő olcsó kocsmában? Erre is nehéz lenne választ adni…

   Odüsszeusz úrként, boldog megváltottként lépkedett a Főtéren, ahol széles integetésekkel köszöntötték a lakosok, s ő nem győzte megismerni őket, mintha már eltelt volna néhány évtized legutóbbi sétája óta, amikor is felkereste a téren ücsörgő barátait. Gyakran ott ült a környék hajléktalanja a dülledtszemű Zoli, aki édesanyja elvesztését gyászolt már vagy tíz éve, és borosüvegek gyűjtéséből kereste meg magának a kenyeret, az újabb pofa italokat. Az egyik padot mindig néhány öreg bérelte, akik misére menet, vagy miséről jövet megpihentették visszeres lábaikat, amik elfáradtak már a hosszú élet rohanásaitól; ott a padon cserélték ki a pletykákat, ott beszélték át családjaik mindenféle dolgait.

   A téli nap a végéhez közeledett, midőn Odüsszeusz lassú léptekkel elhaladt a misére várakozók előtt.

   - Miért gyónnak az öregasszonyok, hogyha folyton csak ítélkeznek a fiatalok felett; szapulják őket? – kérdezte önmagától, s éles szemmel vizsgálódott az asszonyok között, hátha felfedez egy-egy szemrevaló leányzót köztük.

   Odüsszeusz felesleges dolognak tartotta a templomba járást, a gyónást, a hívő énekek kornyikálását, mert sehogy sem bírta elviselni a képmutatást. Ő nagyon is hitt Istenben, meg volt győződve létezéséről. A vallások hazugságaiban nem hitt, amely hazugságok közt a katolikusok bálványimádását s balga prédikációit tartotta kifejezetten károsnak.

   - Micsoda hiábavaló időtöltés a papok sirámait hallgatni! – mormogott magában Odüsszeusz, továbbhaladva a téren. – Mindegyik bűnnek állítja be az életet, és állatokként kezelik az embereket!

   Odüsszeusz mindig szabad embernek tartotta magát, (más kérdés, hogy nem mindig érezte úgy, hogy ő szabad!) és nem tartotta ildomosnak, hogy mások jelöljenek ki számára járhatatlan utakat.

   Minden gondolatát a nagy találkozás foglalta le, vágyott már az otthoni levegőre, hogy újra érezze azt a fajta melegséget, mely a szíveket jobban megmelegíti, mint a kandallóban lobogó fahasábok. Ahogy taposta a métereket, úgy nőtt benne a szeretet melege, s az izgalom izzadtságcseppeket csalt hűvös homlokára. Lépcsőkön lépkedett felfelé, haladt fel a hegyre, ahol az a társasház állott, ahol gyermekkora telt. Körös-körül újépítésű házak tömkelege, az udvarokban kutyák ugattak a léptek zajára, és egy-egy házból kedves zeneszó hangzott. Valahol, a nagy csendből egy nő csilingelő éneke hallatszott, amit Odüsszeusz boldog fogadtatásnak vélt, mintha az egész falu az ő érkezését ünnepelte volna. Az ünnepi hangulat megülte a hegyoldalt is, ahová bölcs királyunk kapaszkodott fel.

   A ház előtt édesanyja várta: a kedves, alacsony, jóságos anyja, akivel oly nehéz időket, és oly boldog napokat élt már át, hogy egyfajta nemességet, boldog repesést érzett megtört szíve tájékán.

   Édesanyja bodor füstfelhőket fújt cigarettájából, kapucnijában nem is lehetett messziről megismerni, Odüsszeusz mégis tudta, hogy ő áll az ajtóban a ház előtt.

   - Vártalak, fiam – mondta a kedves hang; szemében apró kis tüzek gyúltak.

   - Tudtad, hogy el fogok jönni?

   - Letértél arról az útról, amit neked szántak az égiek; az a szerelem, amibe belesodródtál, nem volt neked való, és így halálra volt ítélve. Én ezt már a legelején tudtam, de nem szóltam, különben soha életedben nem tapasztalod meg azokat az érzéseket, amelyeket ez a nő adott neked.

   Odüsszeusz meghatva ölelte át a kicsike testet. Nem jutott szóhoz a meghatottságtól, és újra el kellett ámulnia anyja bölcsességén, aki a láthatatlan dolgok közt is oly világosan igazodott el, mint turisták térképeik között. A szótlan boldogság többet mondott ez alatt a néhány perc alatt, mintha mondatokat váltottak volna.

   A lakásba belépve, nevetve fogadta Odüsszeuszt, e megfáradt utazót az otthon, elmúlt idők tanúja, aki hallott már harsogó nevetést, véget nem érő zokogást, és jobb életért születő sóhajt. A Szenteste előtti nap készülődésének nyomai meglátszottak mindenhol: a nagyszoba tisztán ragyogott, a sarokban mennyezetig érő karácsonyfa nyújtotta világító ágait; illata megülte a helyiséget, ahol békés félhomály lappangott. Meleg volt a lakásban, tea édeskés illata járta át a konyhát, az asztalon, tálcán néhány sütemény hevert, és a télen ritka narancs gyönyörködtette a szemet egy kis kosárban.

   - Hogy vagy? – kérdezte Odüsszeusztól az édesanyja.

   - Boldog vagyok. Olyan dolgokra nyílt ki a szemem, amelyek mellett elhaladtam ezelőtt. Vak voltam, úgy érzem gyökeresen megváltozott minden, egészen másképp állok a dolgokhoz. Sokkal több minden érdekel, és végre szabad vagyok, amilyen mindig is akartam lenni.

   Már a Hold is benézett az ablakon a szürke felhők lepedője közül, amikor abbahagyták a beszélgetést. Az álomtalan éjszaka aztán rendkívül gyorsan elszállt, s Odüsszeusz frissen és vidáman ébredt, mintha napokat aludt volna. Otthon érezte magát az egész életben, mintha minden megváltozott volna, nem gyermekkorának színterén találta meg otthonát, hanem az egész világban. Végre tudta, hogy hol a helye, merre kell haladnia, melyik út viszi őt a boldogság, és melyik a tévedés várába.

   Egész délelőtt a konyhában nézte a főzést, ahogy édesanyja keze alatt a finomabbnál finomabb falatok készültek; a rotyogó töltött káposzta illata semmihez sem hasonlítható, és az aranytallérokban bővelkedő húsleves látványára Odüsszeuszban megmozdult valami: az éhség. Segített kivinni a szemetet a kukába, eltakarítani a főzésből megmaradt romokat, majd este, mikor már lecsendesült az ember és a világ egyaránt, letelepedtek a szobában, a karácsonyfa mellett.

   - Ez a fa maradt a jelkép, amit mindig oly kicsorduló szeretettel néztem – mondta Odüsszeusz. – A meghitt családi hangulat, a béke érzése semmihez sem fogható; többet ér a vagyonnál is. Sosem felejtem el, hogy egykoron én díszítettem a fát, merthogy nem volt apám, aki elhelyezze a csúcsot a fa tetején, ami köztudottan a díszítés, készülődés fénypontja, végkifejlete.

   - Mit számít a múlt, fiam? – kérdezte az édesanyja. – A jó dolgokat meg lehet őrizni, lehet emlékezni is, de a haszontalan, felesleges gondolatok csak keserűséget és fájdalmat okoznak, így nem is igen jó őket beengedni az életünkbe.

   - Meleg nyárestéken is gyakran visszaemlékszem a meghitt karácsonyokra, amikor csak elvétve láttunk havat odakünn, és néha sárban kellett taposni, hogyha az ember meg akarta látogatni a barátait. Nekem mindig a karácsony tűnt az egész év fénypontjának, akkor teljesedik ki minden, ami az emberben az év folyamán lerakódott, és ilyenkor a gyűlölködők is békejobbot nyújtanak egymásnak. Az egész este különlegességét érezzük, amit soha máskor nem érez az ember; egyfajta összetartozás jelképezi ekkor a világot, amit karácsony elmúltával elfelejtünk.

   A csend beszélt, mint egy hangtalan érzés, amely minél inkább hallgat, annál jobban értjük mondanivalóját. Oly nyugalom és béke lengett a félhomályos, színes égőkkel gyengén megvilágított szobában, hogy az ember jóleső érzéssel dőlt hátra a pamlagon, s a szemek vígan legeltek a színek mezején. Az ajándékozás ősrégi rítusát főleg a gyermekek élvezik, Odüsszeusz azonban felnőtt lévén ugyanúgy örült a csomagnak, amit édesanyja nyújtott át neki, és ő is a régi várakozással nyújtotta át ajándékát szülőjének, aki a világra hozta.

   Következett a vacsora, a fogások katonákként vonultak fel a kicsike konyha asztalán; az ember nem is tudott betelni az ételekkel, közben a rádióból ünnepi dalok csendültek a fülekbe.

   Odakünn elunta terhét cipelni az összes felhő, kioldotta hó zsákjának a száját, mire nagy szemekben hullani kezdett a hó. A karácsony teljessége behatolt a szívekbe, lelkekbe; a természet megadta az embernek, ami jár neki, hogy a szemet gyönyörködtesse a táj, mert karácsonykor nincs szebb a hófehér hegyoldalaknál, a mezőknél, melyek fehér lepedőt húztak magukra a hideg ellen. S az utcai lámpák nagyobb világosságot szolgáltattak, ahogy a lehullott hó visszaverte a fényt, mintha a dicsőség és megváltás fénye az égből a földre verődött volna, onnan pedig valahogy utat talált a szívekbe.

   Odüsszeusz az ablakon át nézte a külvilágot. Milyen jó érzés élni, szeretni, nevetni, alkotni valamit az életben… az embert várják haza, szeretik; karácsonykor elfelejti vétkeit és minden rosszat, ami érte, s az a kicsike szív odabent megnyugszik, elpihen fészkében – ez a teljesség, a béke, maga a Megváltás.