Tokay

- Figyel rám doktor úr? – kérdezte aggódva a páciens Dr. Tokaytól, aki éppen polcon nyugvó porcicákat tanulmányozta vadul. Igazából nem is értette, hogy miért nem kiváncsi a vörös csoda panaszaira, aki egyébként az utolsó betege volt aznapra.
- Igen, persze, csak mintha láttam volna valamit az  udvaron
- Valami bántja doktor úr? Az egész kúra alatt rám se nézett, ráadást most is hazudott! Tudom ,hogy nem az udvart figyelte, hanem valami egészen mást... – A vörös kacéran mosolygott, és Tokayra kacsintott, amaz pedig finoman tolta magát hátrébb a székkel. Kezdett kényelmetlen az a nyálcsorgatás amit a nő leművelt, noha többnyire az ilyesmi nem zavarja sőt, ha egy , kellőképpen méretes keblekkel, isteni csípővel, és természetesen vörös hajjal rendelkező fruska csinálná ezt, miközben a szívszorító történeteit mesélné, még élvezné is a szituációt. Azonban a mostani csoda túl tett mindenen. Már a belépéskor feltűnt, hogy ő más lesz mint a többi. Fekete, egyrészes ruhája remekül kiemelte a nőiességét, 200-as csípőjét rendkívül, talán már túlságosan is erotikusan ringatta, K kosaras keblei pedig oly kecsesen remegtek a lépéseinél, hogy nincs az a férfi, ki ne könnyezné ezt meg. Hosszú vörös haját szabadon hagyta, néha egy, egy hajszálat szexisen a virsli ujjaira tekert, s úgy kacsintott a dotkorra, kinek természetesen elállt a szava a látványtól. Tokay Péter ezekután nem csoda, hogy veszélyesnek gondolta a páciensre való pillantás. Inkább azon agyalt, hogy az udvaron ugráló Kolbász György úr, úgy mégis mikor dobja fel a pacskert. De ha már külsőségek, talán Tokay mellett se mehetünk el szónélkül aki eme csoda tökéletes ellentetje, persze hímként. Pszihológus létére, minden beteghez fehér izomtrikóba állított be, csak azért, hogy a végletekig kidolgozott mellizmát, tricepszét, bicepszét megvillantsa a drága betegeinek. Fejét kopaszra borotválta, mikor vörös barátnéja eltűnt a háborúban. Nem sokkal utána kezdte meg a teste kidolgozását. Egyedül az arca volt olyan semmilyen. Semmi jellegzetesség, nem volt sármos, de csúnya se, barna szemei szintén. Teljesen átlagos volt, semmi nem fogta meg a nőket benne... Azaz egy valakit megfogta az arca, de az a nő már a múlté, túltette már magát rajta.
Tokay ökölbe szorította a kezét, és visszatért a gondolataiból a jelenbe. A szépsége ijedten meredt rá. Most kapott csak észbe, hogy lassan percek teltek el a páciens kérdése óta.
- Nem, csak keveset aludtam az éjjel. Kérem folytassa a történetét – A vörös elefánt visszafeküdt a kanapéra, amit a bútor hangos nyögése kísért. Tokay most kivételesen tényleg megpróbált figyelni a beteg szavaira, de két percel késöbb azon kapta magát, hogy a semmibe bambul. Hogy megelőzze az újabb kellemetlen számonkérést elkezdett rajzolni a füzetébe, mintha nagyban jegyzetelne. Először egy tökéletes egyenest. Majd egy mégtökéletesebbet, és egy annál is tökéletesebbet. majd egy kört, ahonnan indultak az egyenesek. Végül saját magát rajzolta le szívszerelmével, persze lehetőleg úgy, hogy egy fejlődésben visszamaradott víziló is lássa, hogy ők ketten nagyon szeretik egymást. Az utolsó vonások egyikénél véletlenül megcsúszott Tokay keze, s az egyik tincs helyett egy gyönyörű,  de egyben rendkívül férfias bajszot rajzolt szerelmének. Dühében Peti teljesen megfeledkezett magáról, kitépte a lapot és a kanapéra hajította, ahol ugyebár jelenleg egy több tonnás puding hevert. Hirtelen megszűnt számára minden. Az ablaknak csapodó óriás esőcseppek szétploccsanó hangja hirtelen elnémult, a szoba irreális méreteket kezdett ölteni, a polcok , egybefolytak, a falon lógó hitleri festmények groteszk képekké váltak, ő pedig egyre kisebbnek, védtelen, egy gyámoltalan fiúnak, érezte magát, kire Sauron tekintete vetült. Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy az a behemót lassan felemeli a fejét, majd kezébe veszi a galacsint és széthajtogatja, hogy meglesse, mi is áll rajta. Tokay csak egy valamiben bízott, mégpedig, hogy a páciensnek van annyi önkritikája, hogy nem saját magát képzeli a képen szereplő nő helyébe, ezen állt minden. Mindenkinek van egy kis önkritikája, még maga Tokay is hajlandó belátni egy párat, nincs ebbe semmi szégyen. De az elefánt csak kacéran elvigyorodott, és a lapott ujjongva kebléhez ölelte, fejét pedig a doktor úr felé fordította. Kacéran kacsintott, majd rendkívül lassan felállt a kanapéról és elindult Tokay felé. Peti mindezalatt háromszor váltott vallást, és imádkozott egyszerre Jehovához, Buddhához, Jézushoz, hogy segítsen rajta, de valamiért nem kapott választ. Csak a léptek dobogása maradt, ahogy az a több tonnás torony megindult feléje. Talán már nem is él. Talán elvitte egy szívroham, mikor egy véletlen folytán mégis a betegre pillantott, és igazából a pokolban van, ahol nem más, mint Lucifer, vagy a többi vallás aktuális ördöge, készül befogadni őt , egy rendkívül abszurd módon. Váratlanul elmúlt a dobogás, és a vörös odahajolt a füléhez. Csókot lehelt arra, majd finoman suttogott bele valamit, amit még Tokay se értett.
- Hölgyem, kérem fejezze be- dadogott Peti és óvatosan tolta el magától a nőt – ezért ki is rúghatnak... Számunkra tilos bármifajta testi kapcsolatot létesíteni a betegeinkel... Nem áll szándékomban kihasználni a maga.... Sebezhetőségét – próbált a nő szemébe nézni, hogy meggyőző legyen, de képtelen volt állni a tekintetét. Azokban a barna szemekben olyasfajta tűz éget, amit szavakkal nem lehet kioltani.
- Egy igazi lovag az én doktorom, már az első kezelés után tudtam, hogy maga különleges – szólt szelíden majd újra megpuszilta Tokay fülét, majd elindult a nyaka felé. A pszihológus mérlegelt, és rájött: nincs más megoldás. Hirtelen felpattant a fotelból , ellökte magától a nőt, és kirohant a szobából. Csak annyit látott, hogy az elefánt a hátán fekszik és kapálózik. A vörös hajú szépség volt az utolsó betege az nap. Két sarokkal odébb megállt kifújni magát, illetve feldolgozni a történteket. Nem értette, hol siklot ki a dolog, de talán nem is akarta megfejteni. Az órájára pillantott: 16:34. Ideje hazamenni, megnézni a kedvenc szappanoperájának legújabb részét, és lefeküdni a mai napot pedig minél előbb elfelejteni. Gyorsan igazított egyet magán , és elindult az öltöző fele, egy perc múlva már nem is emlékezett az elefántra. Imádta a munkahelyét. Barátságos munkaidő, jó fizetés, de mindenek előtt: rendkívül dögös munkatársak, akik imádták őt. Elég volt csak egyre rákacsintani, és az csak irult-pirult, szemeit lesütötte, és próbált nem Tokayra figyelni, ami valljuk be: nehéz feladat, legalábbis a fiatalok számára. Az idősebb nőknél, harminc és afölöttieknél ,azonban kialakult egyfajta inger, miszerint nem csak a testnek kell megfogónak lennie, hanem az arcnak is, kell valami extra, ami kiemeli az illetőt a tömegből, legyen az a felejthetetlen tekintete, húsos ajkai, vagy az illető egyéni hajviselete. Tokayt annyira nem viselte meg, hogy harminc fölött már nem vonzó, bőven volt miből válogasson, az öltözőbe menet is féltucatnyian pirultak el tőle, és ez enyhe büszkeséggel töltötte el.
Az öltözőbe általában ilyenkor tér vissza az élet, az emberek felszabadultak, jókat röhögnek egyes betegek történetein vagy szimplán lezsírozták az esti sörözéssel kapcsolatos részleteket. Tokay belépve akaratlanul is elfintorodott a tömény dezodor szagtól. A zuhanyzóknál halkan csobogott a víz, éppen egy idősebb alak jött ki onnan, alsó testét törülközővel takarva. Peti nem gondolkodott, gyorsan odalépett a szekrényéhez, kinyitotta, majd átvette az atlétáját, illetve magára kapta a bőrkabátját.
- Petiiii ! Szevasz – szólt hátulról egy ismerős hang. Tokay megfordult és Nyughalmi Sanyival találta magát szembe. Sanyi kifejezetten köpcös gyerkőc volt, mindazon ellenére, hogy Tokay próbálta őt többször is a helyes útra téríteni, nem egyszer mentek el együtt közösen az edzőterembe, de Sanyi a rendkívül megerőltető 10 perces súlyemelést követően inkább a kolbászt emelte a szájához az edzőterem melletti gyorsétteremben. Rendkívül hanyag kölök volt,fekete haja hónapok , akár már évek óta nem látott sampont, dezodort ő ugyan nem használt, és Tokay még abba sem volt biztos, hogy naponta fürdik a gyerek. Mindezek ellenére nem volt büdös, sőt küllem alapján senki nem gondolná, hogy a zuhanyzót hébe-hóba látogatja. Egyedül a hasáig érő kecskeszakállát gondozta, aminek megvolt az eredménye: imádták a nők azt huzogatni, olyan finom, bársonyos volt a tapintása, hogy képes volt feledtetni a hiányosságokat. Nem tűnt ki a tömegből, és nem is akart, egyszerű farmerba és egyszínű pólóba járt mindenhova.
- Szevasz Sanyi. Na mi a helyzet? Áll még a ma este? – érdeklődött Tokay, miközben bezárta a szekrényét.
- Hogyne állna te! Igazából én is ezt akartam kérdezni, na de lényegtelen. Van itt még más is. A főnök szeretne veled beszélni, de hogy miről, azt nem közölte. Csak nem ráhajtottál a lányára ? – vigyorodott el kajánul, majd előhalászott a váltáskájából egy doboz sört, és kinyitotta. Tokay csak forgatta a szemeit a kérdésen majd egyhangúan válaszolt
- Már ezerszer elmondtam, hogy nem, és nem is fogok. Ha ennyire bejön neked, akkor tessék, vigyed. Ő még úgyse húzta meg a szakállad. – Két szekrénysorra odébb valaki hangosan felnyerített, az öltöző figyelme egy másodpercig rá irányult. Egy ázsiai férfi fetrengett a röhögéstől, vélhetően jót mulatott az egyik beteg sztoriján. Sanyi és Peti különösebben nem fordítottak rá figyelmet, és elindultak ki az öltözőből
- Szóval akkor vár a főnök... Megvársz, amíg elintézem? – kérdezte Tokay az öltöző ajtaja előtt.
- áh, esélytelen, még rengeteg dolgom van odahaza. Este majd ütközünk – közölte, majd megindult a kijárat felé. Tokay nem szólt semmit, csak bambult a semmibe. Mintha hiányzott volna valami, vagy valaki... Vagy talán csak keveset alszik. Megrázta a fejét , majd pedig a főnöke irodája felé vette az irányt, ami az épület másikvégében helyezkedett el. Szedte a lábát, ahogy csak tudta, és kivételesen nem figyelte meg a nőket, csak csörtetett előre,Tótfalvi úrhoz, az igazgatóhoz.  Nem több mint két perc alatt át is ért, Peti legnagyobb meglepetésére. A titkárnő már nagyban csomagolt össze, mikor megpillantotta őt. Az csak finoman biccentett, hogy bemehet és gúnyosan vigyorgott. Mintha csak egy csapdába sétált volna bele, az irodában már minden gondosan elő volt készítve. A háttérben az Apokaliptika egy száma szólt, ami megadta az alaphangulatát a teremnek. A durva basszusok, a váratlan váltások és az erő, ami áradt a zenéből nyugtalansággal töltötte el Tokayt, egész addig, amíg meg nem pillantotta az igazgatóval szemben a vörös elefántott... Onnantól már nem a zenétől remegtek a lábai. A szoba egyébként, ha a jelenlegi körülményektől eltekintünk, kifejezetten lakályos volt, több tucat tengerparti festmény lógott a sárgára festett falakon, ahol pedig nem kép volt, ott könyvespolcok tornyosultak, dugig pakolva könyvekkel, bár a felébe valószínűleg a drágalátos Tótfalvi úr még csak bele se szagolt. Az út a pokolba perzsaszőnyeggel volt „kikövezve”, Tokaynak már az ajtóban feltűnt, hogy itt biza nem fizetésemelésről lesz szó, főleg nem a beteg jelenlétében. Nagyot nyelt majd Tótfalvi úr elé járult. Kifejezetten komikusan festett a kép, ahogy az igazgató, az óriási bársonyfoteljében terpeszkedik mint egy kiskirály. Tótfalvi úr, habár nem volt egy alacsony személy, magasnak még jó indulatnak se mondhatta senki, ennek ellenére imádta a nagy holmikat, amitől hatalmasabbnak látszik. Egyedül az enyhén kopaszodó feje volt termetes, amire még rátett egy lapáttal az óriás szemüveg, amit hordania kellett. Mindezek ellenére nem tűnt öregnek, hiába, ha barátságos munkaidővel és jó fizetéssel nem járnak a ráncok. A vén ember megigazította a szemüvegét, majd intett a kezével, hogy helyetfoglalhat Tokay a fotelben, ami az asztallal szemben állt.
- Jónapot kívánok Tokay Péter. Gondolom tudja, miért hívattam magát. – szólt a nyájas, szivetmelengető mély hangon. Peti csak a fejét rázta bambán,hisz miért is kéne neki bármiről tudnia? Tótfalvi úr csak elégedetlenül rázta a fejét, majd rágyújtott egy szivarra. A vörös arcát a kezeibe tepette, majd pedig zokogni kezdett, vagy legalábbis azt próbálta imitálni. Tokay csak legyintett a szánalmas próbálkozásra, ennél még ő is hihetőbben tudja eljátszani, hogy sír.
- Uram, őszintén meg kell valljam, ötletem sincs miért hivatott, de ha már itt vagyok, panaszt tennék – az elefánt hirtelen felsivított, és hangosan zokogott, mostmár kifejezetten élethűen. Peti csak elismerően bólintott a dologra, nem úgy mint az igazgató, kinek tekintete halálosabb volt mint Szilvás Endre bármely műve.
- Szóval mi ügyben szeretne panaszttenni drága jó Tokay úr? – kérdezte gúnyosan Tótfalvi, majd hátradőlt a fotelben, és szívott egy nagyott a szivarból. Ez egy lejátszott meccs, ismerte fel kedvtelenül Tokay.
- Panaszt szeretnék tenni Pogány Ritára, ugyanis... testi kontaktus kívánt létesíteni velem – nem is kellett több, az elefánt újra felsivított, és az asztalra borult, jóformán szétfolyt rajta. Jobb kezével az igazgató kezét markolta meg finoman, míg a ballal az arcát takarta. Tótfalvi mintha egy pillanatra elérzékenyült volna, ahogy az elesett, meggyötört asszonyra pillantott. Tokaynak ezalatt a maradék étvágya is elment a látványtól.
- Szóval, Tokay úr azt állítja, hogy a drága Pogány Rita megkívánta a maga.... ajkait...
- Elsősorban a füleimet, de kitudja még mit akart megkóstolni. A fülem után elindult lefele a nyakam mentén, kitudja mi történik ha nem állítom le.
- Drága jó uram, ne higyjen neki, egy megtört lélek vagyok, kit mindig kihasználnak a férfiak – vonyított a megsebzett vad. Egy pillanatra felemelte a könnyektől áztatott pofiját és fohászkodva tekintett az igazgatóra, ki teljesen meghatódott tőle. Peti teljesen feleslegesnek érezte magát a szobában, gyertyatartó is lehetne, úgy se zavarna több vizet. Hiába, szép dolog a szerelem
- Ne aggódjon drága Pogány asszony, egy ilyen kis pernahajder nem fog átverni – Tokayhoz fordult mint a hóhér, aki az ítéletet készül végrehajtani – ami pedig magát illeti... 20 éve vezetem ezt az intézményt, de még nem találkoztam oly pofátlan, arrogáns tulokkal, aki egy Pogány asszonyhoz hasonló gyönge virágszálat ily durva vádakkal illessen, nem is beszélve arról, hogy Pogány Rita 10 éve támogatja intézményünket jelentős mennyiségű összeggel. Ha az oly drága Pogány asszonynak nem lenne aranyból a szive, maga már rég egy tárgyaláson ülne. Tokay Péter, ezennel ki van rúgva, és kérvényezni fogom, a doktoria visszavonását – megtörtént a lenyakazás, hóhér pallosa probléma mentesen szelte le a nyakat a helyéről. Tokay számára ez maga volt a megsemmisülés, teljesen ledermedt, talán fel se fogta a hallottakat. Pogány Rita egy pillanatra elfordult az igazgatótól, és Petire tekintett. Dobott neki suttyóban egy puszit, amíg Tótfalvi a szivarával foglalkozott, majd visszafordult az ő hőséhez. Tokay rá se hederített a puszira, megszűnt számára minden és mindenki. Magába zuhant, valahova nagyon mélyre, egy olyanra helyre, amiről eddig nem tudott. Még a könnyek is megjelentek a szemében! Lassan felállt, Tótfalvi mintha szólt volna valamit még hozzá, de nem hallotta és nem is érdekelte. Elhagyta a szobát, percekkel késöbb pedig az intézményt is. Nem nézett vissza,nem gondolkodott csak ment előre. Valahol Budapest belvárosában tért magához, egy kihalt parkban ücsörgött, és nézte, ahogy a galambokat etetik az idős nők. Átgondolta a történteket, és mégjobban ledermedt: pénz nélkül a lakbért se tudja fizetni, így pedig kevesebb mint egy hónap múlva az utcán fog kikötni. Munkára, de mindenek előtt pénzre lesz szüksége, de mégis, hogy szerezhetne ő állást bárhol is, ha most kívánják visszavonni a diplomáját? Diploma nélkül nem tud érvényesülni a birodalomban, és csatlakozhat a Lágymányosi híd alatt élő hajléktalanokhoz.
Ott ült és agyalt, hogy mit tegyen, kihez forduljon, mikor egyszercsak feltekintett, és a legközelebbi könyvesbolt ablakában megkapta a választ.