7. részlet

          Kellemetlen dolog, mikor valakit rajta kapnak valamin. Akár egy csibész kis gyereket, aki csínyét fedi, vagy egy meglepetésre készülőt, s ekkor oda a pillanat. Hát, ilyenhez hasonló élmény, mikor rajta kapott a laboros hölgy, hogy megloptam felszerelését.
          Egy helyben álltam, bal karom testem mellett lengedezett, s jobb kezemben egy csomag injekciós tű lapult. A laborban dolgozó nő, kinek még nevét sem tudtam, kissé tátott szájjal értetlenkedett.
- Maga meg mit csinál? – hangzott el a kérdés megint.
Leeresztettem kincses markomat, s próbáltam boci szemeket varázsolni.
- Hát… - hagyta el számat a lehelet.
Elém sétált, s aprócska kezével megragadta a zsákmány teli karomat. Felemelte tenyerem, s rám szólt.
- Kérem, adja ide! – kissé talán szégyellhettem magam, de mégis annyira érzéktelennek tűnt.
Nem ellenkezhettem, legalábbis jómódúan nem. Így elkobzott mindent a kezemből, s reménykedtem benne, hogy táskám nem kerül szeme ügyébe.
          Némán, elballagott egy másik szekrényhez, bepakolta a felszerelést, s egy csomag másik tűvel tért vissza.
- Tegye el! – súgta.
Kinyíltak a szemeim, s most én nem értettem az ő tettét. Habár tekintetemmel nem válaszoltam, még markomat sem zártam össze.
- Tegye csak el. Ne féljen, nem mondom el a nővérének. – zárta össze ujjaimat, két kezét ráhelyezve.
Kedvesnek tűnt a hölgy, de ezt a jótékonykodást nem tudtam hova tenni.
- Na, most menjen! – s kikísért a laborból. – De ne felejtse el, mindig van választás. – közel hajolt fülemhez, s belemormolta. – Nehéz túltenni magunkat valaki elvesztésén, de a drog nem megoldás.
Szó nélkül elfogadtam a feltételezéseit. A hölgy nem tudott rólam sokat, s a keveset is Linda halálához társította, így a drogok használata elfogadható menekülési tervnek tűnt.
- Ja, és hogy tudja! Tartozik nekem egy kávéval. – mosolygott rám, s becsukta az ajtót.
          „Persze.” Jó üzletnek véltem a gyógyszerek és eszközök kínálatát egy kávéért cserébe, egy nem is érdemtelen nőtől. Mondjuk furcsának véltem érzelmi reakcióit, és nehezen lehetett rajta igazán kiigazodni, de szívesen viszont láttam volna még a társaságát, s persze egyéb támogatását is.
          Megfordultam, s indultam, hogy kávét vegyek. De nem a laborosnak, ki drogosnak vélhetett, hanem húgomnak, mert még elintézetlen ügyeim akadtak vele. Azzal, hogy segítséget ajánlottam neki, jött a feladat is, amit el kellett intézni. Gyorsan megvettem két pohár kávét, s úgy értem vissza az asztalához, ahol ő már bütykölt valamit.
          Látszólag felvételeket kezelt egy monitoron, s észrevétlenül megálltam mögötte. Piszkálta a masinát, s torkom köszörülésével hívtam fel a figyelmét.
- Jaj, megjöttél? Hoztál nekem is kávét? – tekintett hátra.
- Hát, mindkét kezemben van egy-egy pohár. Nem is tudom. Lehet, megtartom mindet magamnak. – húztam szám szélét, s láttam húgom vette a lapot.
Oda adtam neki a forró fekete folyadékot, s leültem, míg fújtam az enyémet. Nézelődtem pár pillanatig, míg végül elkészült.
- Na, itt van a felvétel a kihallgatásról. – s kapcsolt egyet.
- Öhöm-öhöm. – szörcsögtem bele a számomra forró lébe.
- Az ott a szomszéd. N. Olivér. – mutatott a kékes felvételre, amin épp helyet foglalt a bizonyos személy.
Letettem a poharamat az asztalra, s kicsit előrébb dőlve egy tekintetemet szegeztem a síkra.
- Nos, látsz valamit? – kérdezte álmosabb hangján, melyben a kíváncsisága rejtőzött.
Még kósza másodpercekig bambán bámultam, s utána megbizonyosodtam.
- Úristen, ti ezt nem vettétek észre? – emeltem a hangsúlyomat.
- Mit?? – rontott nekem Laura.
- Hát ezt. – s kör körös mozdulatokkal rajzoltam ujjammal a monitoron.
- Tessék? Nem értelek. – sajnálkozott izgatottan.
- Nem vettétek észre, hogy a tanú hazudozik össze-vissza?!
- Hazudik?
- Igen. Elejétől fogva látni. Nem nézz a kihallgató szemébe, remeg a lába, harapdálja a körmét.
- Tényleg…
- Várjál csak! Ha jobban meglesed a karját, nem csak tetkó van rajta, de karmolás nyom is.
- És? Ez nem feltétlenül az eltűnttől származik. - bizonytalanított volna el húgom.
- Gondolhatnád. De akkor sem stimmel.
- Ezt én is tudom. Ezért hívtalak, hogy valami olyat találj, amin tovább juthatnék.
- Ejha…
Kezemet homlokomhoz simítottam, s megdörzsöltem hajamat. Kissé görcsösen gondolkoztam, s elemeztem a felvételt és a lapokat. Még egy kis időt töltöttem azzal, hogy kutassak nyomok után, s ez alatt húgocskám más ügyeit intézte.
- Ez a dokumentum honnan van? – kérdeztem Laurát, miközben pakolgattam az asztalon, és ő meg telefonált.
Valamit intett nekem, s folytatta a beszélgetését. „Hát ettől nem lettem okosabb.” S tovább lapozgattam. Így találtam rá, hogy a szomszéd holttestét házában találták meg, és képek is voltak róla. 
          Megfogtam egyet, s a monitor mellé emeltem, hátha leledzett valami hasonlóság, vagy akár különbség.
- Tessék. Itt van. – tettem le húgom mellé a képet, s álltam fel, hogy elmehessek.
Felkaptam a cuccomat, s ő meg gyorsan letette a telefont.
- Várj csak! Mi van ezzel?
- Nézd csak meg a karját! Bekarikáztam neked. – mondtam miközben hagytam el az asztalokat.
Pár lépésre voltam a távozástól, de visszacsengett húgom boldogabb hálája.
          Ott hagytam neki a fotót, amin egy talált filctollal bekarikáztam N. Olivér jobb alkarját, a monitort, és az eltűnt képét. Ugyan is, feltűnő volt, hogy a keresett hölgy és a kihallgatott csuklóján nagyon hasonló, akár ugyanaz a karkötő szorult. De a holttesten, aminek ruházata majdnem megegyezett a felvételessel, nem találtak karkötőt. 
          Ez persze még nem győzedelmi eredmény. De biztosra mehettem azzal, hogy a szomszéd eltulajdonította az ékszert, vagy szorosabb kapcsolat volt a hölgy és Olivér között. Sőt, aki megölte őt, az is tudott valamit kettejükről. Nem lehetett véletlen a karkötő hiánya. De, hogy hova lett a nő? Abban nem voltam biztos, hogy megölték vagy elrabolták. De úgy sejtettem, Olivér állt mögötte, s nem volt egyedül. Majd, miután Olivér a kapitányságon járt, a bizalmatlan partner, akár egy kisebb vita után is, de végzett vele.
          Boldogan hagytam el a rendőrök és nyomozók épületét. Már nem foglalkoztam az eltűnt nő esetével, sem a halott szomszédjával. Sokkal inkább más dolgok mozgattak. Nekem saját ügyem volt egy bizonyos Murdáni Zsolttal, melyet belső szurkolóim is támogattak. A három marcangoló teremtmény izgatottan, s kiéhezve várta a hétfői találkozót. Bepakoltam a zsákmányt a kocsiba, gyorsan végig tekintettem rajtuk, s elhajtottam.
          Felkészülten vezettem haza a sötétedő csillagos világban, s diadalmasnak ítéltem el a napot. De nem sejtettem, hogy nem csak én akartam nagyon találkozni valakivel, de mások is vártak rám, s már egy ideje követtek.