6. részlet

     Egyre telt az időm, melyet a kapitányságon töltöttem. Szükségem volt egy bizonyos felszerelésre, amit csak itt szerezhettem meg, így próbáltam beilleszkedni a képbe. Húgom asztalánál ültünk. Az asztalon hevertek az iratok és a fotók, s egyre kapcsolódtak fel fele a lámpák fénye is.
- Szóval, akkor a te feladatod a szomszéd gyilkosával foglalkozni? – kérdeztem Laurát.
- Az. De jó lenne megtalálni a nőt. – reménykedve nézett rám.
Kicsit összehúztam a szemöldököm, s próbáltam valami sejtéssel elődrukkolni.
- Nincs képed, vagy felvételed a szomszédról?
- Minek? Bár van egy videó, amin kikérdeztük. Meg akarod nézni? – talán lelkesedett egy picit, de tudta, hogy időbe telhet előszedni a felvételeket is.
- Persze. Jobb minél többet tudni.
- Rendben. Akkor várj egy picit! Elmegyek a felvételekért. – állott fel a székéről, s a támlájának támaszkodott.
- Nem gond, ha egy kicsit kinyújtóztatom a végtagjaimat? Meg mondjuk, iszok egy kávét, vagy valamit. – próbáltam szabadságot szerezni magamnak.
- Hát. Felőlem. De azért a közelben legyél! – s elindult.
Én meg lassan felkeltem, s nyújtózkodtam egyet. Körül néztem, s megállapítottam, hogy elég elfoglaltak az emberek, hogy ne rám figyeljenek. Felvettem a szék mellől a táskámat, s elindultam kifele a folyosóra.
     A folyosóra kiérve boldogság volt bennem, és vágyakozással keverve társult melléjük egy kis izgalom is. Biztosan tettem lépteim, s elindultam a raktár felé. Láttam a falak közeledtét, s a kanyar eljövetelét. Lassan már számoltam magamban a pillanatokat, hogy elérem a célpontot, s a lehető leggyorsabban be kell majd jutnom.
     Majd elértem a fordulást és láttam, hogy tervem kudarcba fulladt. A bizonyos ajtó előtt többen is álltak, s mintha fejlesztették volna a védelmi rendszert. Őr is álldogált talán, s nem kívántam az efféle társaságot. Így igyekezve megfordultam, s új célt kerestem. A labort.
     Ott is jártam már régebben, s gondoltam, ha már itt vagyok, nem mehetek üres kézzel. Csak hogy a laborhoz valami ürügyet is találnom illett volna. S egy idő után kitalálhattam volna, ha ficánkoló démonaim nem bekötött szemmel vezettek volna vissza végig a folyosón. Így akadtam bele egy újonnan ismert arcba.
     Véletlenül neki mentem a nem régiben ölelgető hölgynek, de most fehér köpeny volt rajta, amit sötét kávéval öntözött meg jó voltamból.
- Ajj, elnézést! – kérdtem bocsánatot tőle.
  - Á, hát, izé, semmi baj. – aranyosan rám tekintett, s húzta arrébb műanyag kávéspoharát.
- Nagyon sajnálom. Segíthetek valahogy?
- Hagyja csak, nem olyan nagy ügy. Csak egy folt. – mondta a félig ázott öltözetére, s a pocsolyás padlóra.
- Úgy szégyellem magam. – játszottam rá egy picit, s fejemet vakargattam.
  Mert bizony, új ötletem támadt.
- Ne zavarja magát! Majd a laborban megoldom. – mosolygott rám.
- Tényleg? Akkor muszáj lesz elkísérnem.
Kicsit elpirult az arcszíne szeme alatt, de bólintott. Így utána eredtem, s követtem lépteit. Remélve, hogy megragadható alkalmam tárul majd egy kis haszoncsenésre.
     Végre a három bennem rejlő fenevadak izgága mocorgása valami használható eredményt szült. Bár lepleztem mosolyomat, de a démonokkal együtt vihorászva vártam a pillanatokat.
- Jobban van a történtek óta? – szomorú hangon kérdezett hátra.
- Most Erikára gondol?
- Igen. Ha nem baj.
- Nem baj. Túl kell lépni. Tudom, hogy a vég valaminek a kezdete, s hogy habár ő meghalt, én még élek.
- S maga már túllépett rajta?
- Hát, ahogy vesszük. De ez mégsem ilyen egyszerű.
- Tudom, miről beszél.
- Valóban?
-… a vőlegényemet megölték… - szorult hangon majdnem sírta, de aztán hirtelen váltotta beszédstílusát. – Megérkeztünk!
„Úristen mibe keveredtem. Nem akarok semmilyen fájó sebet tépegetni senkinek se. De a korgó gyomor készteti az agyat.” Beengedett a kis fehér falú szobába. A különféle felszerelés szétpakolva az asztalokon, polcokon kalandozott, s itt-ott szanaszét papírtól elkezdve minden talált helyet.
     Besétált egy függönnyel elkerített részbe, s én meg halkan betoltam az ajtót, hogy kívülről kevesebbet lássanak be, de csukni nem mertem, mert féltem a zár kattogó hangjától. Majd a hölgy elkezdte szivaccsal meg egyéb dolgokkal munkálni a ruháját. Míg én meg szétnéztem, s koppintva cipőmet a padlóhoz lépkedtem.
- Ebben a szobában dolgozik?
- Aham. – jött a hang lehajtott fejéből a függöny mögül.
Hirtelen nem nagyon volt beszédes, de muszáj volt valamivel figyelmét terelnem s alapzajt keltenem, míg egy szekrényhez értem.
- Jó sok minden van itt. – s halkan keresgélni kezdtem a fiókok közt.
- Az bizony. Néha attól félek elvesztek valamit. – nevetett fel egy kicsit.
Pedig most pont az következett, hogy elveszítsen pár dolgot. Végre rátaláltam néhány olyan szerre, amihez ismeretemet is társítva, nem akármilyen altató eszközt készíthettem. Így gyorsan elkezdtem pakolni a dolgokból, persze törekedtem rá, hogy ne látszódjon nagyon a hiány. Kevertem kavartam a dobozokat és a papírokat, majd meggyőződtem, hogy hitelesen elfedtem a múltat.
- És mostanában mit csinál? – tettem fel a kérdést, s jobb kezemmel még kiemeltem egy injekciós csomagot s pár tűt.
  - Hát azt nem lenne szabad megmondanom. – bohókásan mesélte, és elhúzva a függönyt jött elő. – Maga meg mit csinál? – hasított hirtelen szúró tekintette markomba.
„Hoppá.”