4. részlet

     A péntek reggelt jelentéktelenül elhadartam. Az általános előkészületek és a tanítás, mind csupán másodperceknek tűntek. Talán megesett, hogy bamba arccal olvastam fel a diákoknak, s nemszeretem kávémat is figyelem felkeltően ittam meg. De a tanulók és tanár társaim is érezték, valami furcsa volt velem. Nem csak a laposodott tanítás, és nem a trükkös kávéöntögetéssel mesélhettem magamról. Valahogy a környezetemre sugárzott, hogy míg külsőleg elszigetelt lettem, belül, mint egy kisgyerek játszadoztam a gondolatokkal.
     S ezek a csibészék egész délutánig csipkedtek. Még mikor haza értem, és a gép elé ültem, az izgatottság folyton talpra tudott volna állítani. Hevesen olvastam a kellő információt Zsoltról. Megtanultam, hol lakik, mikor volt utoljára bíróságon, s mikorra hívják be legközelebb. Nem én voltam az egyedüli csintalan, s Zsoltnak is újból nyughatatlan teendői támadtak. Így szerencse adhatta, hogy hétfőn személyesen lássam leendő áldozatomat. Már lassan kezdett összeállni a kép. Tudtam hol lesz, s mikor. Az alkalom adott volt, a többi már csak rajtam múlt.
     Összeállítottam egy bevásárló listát a kellő felszerelésről. Aprócska papírfesznit szakítottam egy fénymásoló lapból, s apró kisbetűimmel jegyzetet vittem fel rá. Némelyik dolog egyszerűnek tűnt, s akadt pár nehezebb is. Az általános eszközöket, mint kesztyű, szemeteszsákok, konyhakés szett meg hasonlók, még egy nagyobb kereskedésben fellelhetőek voltak. De nekem komolyabb kiszolgáló háttér kellett. Így megint hasznát vettem a kapitányságnak.
     Tehetős társaság dolgozott a városnak, mely rendelkeztek egyfajta kutató csoporttal. Amolyan orvososdit játszó nyomelemzők csapata volt. S feltörve ismét a biztonsági rendszert, a csoport ellátmányát is átkutathattam. Már többször voltam a rendőrségnél, s húgom mögött járva mélyebb betekintést nyerhettem a falak mögé. Bár ezúttal kicsit szorult gyomrom az eddig felépített jó báty szereppel kapcsolatban.
     Biztos, ami biztos, azért meglestem Tibi halálával kapcsolat aktákat is. De értetlen módon nem találtam semmit. Azt tudtam, hogy Tibor maga is a kapitányságnak dolgozott, de a szégyenfoltot így mégsem rejthették el. Nehéz keresgélések után végül kidobott a rendszer. Majd egy pityegéssel leállt a számítógépem.
     Zavartan tekintettem a monitor fekete síkjára. Sejtelmem sem volt, hogy ez véletlen műve, vagy netalán a szerver szándékos iktatott ki. Lehet, hogy megsejtette a kis kukucskáló szemeimet a rejtett holmijában, s a védelem távolított el. Csak reméltem, hogy még alkalmam nyílik információk nyerésére, s elindultam vásárolni.
     Nyugodtan elkocsikáztam egy közeli áruházba, s érmét nem spórolva kerekes bevásárló eszközt kerítettem magamnak. Végig gurultam a fényes műanyag padlón, s kíváncsi tekintettel szemeztem az árukkal a polcokon. Egyszer még egy piros zakós hölgyecskét is segítésre fogtam, de igen hamar megleltem mindent. Megpakolt és kissé tornyosult kocsimat toltam a kasszához, s fejben terveztem az elkövetkező Tetris játszmát. Fizettem és tudtam, pénzt markolászó kis énemből már csak csontok maradtak, s fogpiszkáló a belsődémonaimnak. Majd egy alvilági böfögés vezette a feledés homályába. Bár reméltem, hogy épeszűségemet még nem nyaldossák azok az aljas fenevadak.
     Miután a gépjárműbe átpakoltam a felszerelést, még akadt pár kérdésem. „Hogy fogom ezt mind cipelni? Bent kellene hagyni a csomagtartóban mindent, hisz hétfőn úgy is csak visszaraknám. De nem lesz gyanús ez különleges áru tömeg?”
     Kérdést tompítva már úton voltam a városi rendőrőrsre. Szemem csillogott, és csípett is kicsit. Valahányszor megdörzsöltem, könnyes ujjakkal távozott kezem. Talán kicsit rossz előérzetem támadt, de meg kellett szereznem még pár dolgot. S ezekre csak egy helyen volt lehetőségem.
     Miután leparkoltam kocsimmal, egy táskát akasztottam vállamra, melybe az elcsórandó szereket terveztem majdan pakolni. Valahogy nem mertem volna mindent a kabátom alatt kicsempészni a rendőrök előtt. Bár igaz, már kíváncsi szemek pásztázták utamat a járdától a kapuig. Bent halkan morajlott az élet, s a behurcolt emberek arcánál, még a dolgozók feje is gondterheltebbnrm tűnt.  Mikor az első folyosóra értem, már úgy éreztem, hogy mindenki engem bámult s követték kopogó lépteimet. Főleg a régebben barátságosnak tűnt, most komor tekintetek szúrták hátamat. A bent dolgozó emberek mintha nem is húgom tisztelt bátyaként tekintettek volna rám. Szemükből inkább fájdalmat, s egyfajta megvetést éreztem. Mintha tudták volna, hogy én végeztem Tibivel. „Uram isten. Hova keveredtem." Valamiért megálltam egy pillanatra, s cipőim egymás mellett hallgattak.
      - Dávid, te itt?? – verte mögöttem a halk kínos alapzajt Laura spontán ható kérdése. Pupillám hirtelen kitágult, csak nyeltem egy nagyot, és sietősen lépkedtem tovább.