5. részlet

     Gyorsan folyó víz hangja árasztotta el a szobát. A csapból áramló hideg alá engedtem markomat, s a nedves hűvös tenyeremmel arcomat ébresztgettem. A forró izzadság cseppek megadták magukat a jeges víznek. S a fagyos érzés tűként feszítette tekintetemet, mely a tükörre irányult. Magamat csodáltam benne, és szememet szúrta egy halvány csík a felhúzott szemöldököm felett. Végig simítottam rajta ujjamat, és ahogy a vége felé közeledtem, úgy jutott eszembe a balesetem. 
     Fejemben lejátszódtak a hangok újra, sőt még vissza is tudtam őket pörgetni. Egészen vissza, akár oda is hogy, telefonon beszélgettem. „Várjunk csak. Ilyenre nem is emlékeztem.” Valahogyan kis emlék foszlány vándorolt az agyam egyik szegletéből a másikba, de én rajta kaptam a kis csibészt. Már csak ki kellett faggatnom, merre leltek a társai. A kis pimasznak persze nem volt szája, hogy mesélni tudjon, így más eszközökhöz kellett volna folyamodnom. De ekkorra kopogtak az ajtón.
- Dávid? Oda bent vagy? – kérdezte húgom a túloldalról.
- Igen, egy pillanat.
Hangzott válaszom a rendőrség mosdójából, ahova az imént menekültem. Lassan elzártam a vizet, s megtöröltem kezemet. Szerencsémre rendezett hely volt, feltehetően a személyzeté, így nem a törvénysértők által összeköpködött rongyokkal kellett arcomat szárítanom.
     De még gondban voltam. Csak pár ’ gyógyszer ’ kellett volna, mégis balgatag démonaim meggondolás nélkül így elrángattak. Laura várt rám, valószínűleg magyarázatot kérve, de sajnos a helyzetben nem sokkal bővelkedtem. Nem kapkodtam el az ajtónyitást, hol húgom szemei rögtön rám meredtek.
- Minden rendben? – kérdezte félre húzott szájjal.
- Igen-igen. Csak elronthattam a gyomrom. – s hitelesen hasamat fogtam.
- He, biztos valami mocskot ettél ide fele jövet. Bár, azt hittem, hogy csak később jössz. – félrehúzott szája kisebb mosolyra termett.
- Később? – értetlenkedtem.
- Hát, az üzenetrögzítőbe úgy mondtam, „hogy ha ráérsz a jövő héten”, így nem gondoltam, hogy még a hétvégén látlak.
- Öhm, most volt időm.
- Remek, akkor gyere. – s karjával már vezette az irányt az asztala felé.
     Bal kezem hüvelykujját a fekete táskám pántja alá csúsztattam, s zsebre dugott kézzel követtem Laurát. Próbáltam mosolyogni a közben figyelmesen engem bámuló tömegnek. Eléggé zavart a sok szempár, s az a furcsa tekintet. Valami a halállal kapcsolatban állt a szemükben. S reménykedtem benne, hogy épségben kijutok az épületből.
     Már kezdtem menekülési tervet szőni, mielőtt végképp lecsuknak Tibi megölésért. Csúnya dolgot tettem, de részben önvédelem volt. Nagy részben. Meg egy kevéske belső nyugalomért való rájátszás. De, nem volt lehetőségem ilyeneken gondolkodni, mert az egyik vékony fiatalabb bent dolgozó nőcske, egyszer csak oda sétált elém, s megölelt.
     Nem volt világos a tette, de az egyre erősödő szorítása kezdett kellemetlenné válni.
- Úgy sajnáljuk. – eresztett el, s igazította meg szemüvegét.
De ekkor Laura oda jött, megragadta karomat, s elvonszolt az egyik elválasztott teremrészhez.
- Ne is törődj vele. Még nem láttak téged a sok történés óta. Így nem is tudták kifejezni együttérzésüket.
- Tessék?
- Gondolom mennyire fájóan érinthet ez téged. – szomorú tekintetétől, még talán én is az lettem volna.
Rövid időbe telt, és eszembe jutott az a bizonyos régebbi Tibi ügy. Már pecsétek hadával zártam a lelki sebeket, melyeket a belső fenevadjaim őrizgettek. De emlékszem Linda és Erika halálára. Habár a környezet nem tudott eltitkolt szerelmemről, így csak barátnőm vesztesége köszönt vissza. De így legalább értettem a szúró tekinteteket, s kicsit enyhültem.
- Hát, igen…. – néztem lefele szomorkásan. – Tudsz valamit Tibi gyilkosáról? – szerettem volna eloszlatni egyéb kételyt is.
- Nos, többszöri vizsgálat után is az lett, hogy apa vérét találtuk meg. Fogalma sincs az egész kapitányságnak, hogy hogyan. De nem ezért hívtalak ide…
Azért teljesen nem bizonyosodtam meg, de próbáltam magabiztosabb lenni.
- A segítséged kellene, megint. - vett elő egy aktát, s a kezembe adta.
Kezdtem volna lapozgatni az oldalakat, s közben Laura úgy nézett körbe, mintha attól félt volna, hogy figyelik.
- Valami nem stimmel vele szerintem. – húzta össze szemöldökét, s ráharapott szájára.
     A papírok nem a legnagyobb rendben voltak összedobva, s így csak gyorsan próbáltam összeállítani az információkat. Szerencsémre az értelmetlen képek közt írott szövegre is akadtam.
     A helyzet a következő volt: Egy harmincas éveiben járó hölgy eltűnt. Szilveszter óta senki sem tudott róla semmit. Utoljára a szomszéd látta, aki félrészegen érhetett haza kora reggel. A szomszéd elmondása szerint, mikor be akart jutni a házába, érdekes hangokat halott a ház felől, de egy házibulinak tulajdonította a ricsajt.
- Van kép az eltűnt nőről? – kérdeztem húgomat, miközben a sok papírral egyensúlyoztam.
- Persze, valahol ott a többi kép között. – s végre rám tekintve, segített elhelyezni a dokumentumokat az asztalán.
Laura gyorsan talált egy fotót. Rajta egy barnás szőke hajú magas vékony fehér hölgy volt egy őszi háttérrel talán a ház kertjében, s lába előtt egy kutya. Nézegettem a részleteket, s húgom tanácsával megtudtam, hogy ez volt a legfrissebb kép a nőről. Majd a részletek után keresve, eszembe jutott valami.
- Mégis miért nyomozol te egy eltűnt nő után? Tudtommal még a gyilkosságiaknál vagy. – bámultam értetlenül.
- Igaz. Ezt az ügyet tegnap előtt kaptam. Miután megtalálták a szomszéd holttestét.
- Aham, értem. Szerinted összefügg a két dolog?
- Biztos vagyok benne, hogy közük vagy egymáshoz.
- És miért kellek én? – valahogy már szabadultam volna a raktárhoz, hogy táskámat tölthessem.
- Hátha észreveszel valamit, vagy következtetsz.
- Ennyire fontos neked ez az ügy?
- Miért? – mosolyodott el egy kicsit, sikertelenül álcázva magát.
- Ejha, mi az, versenyt rendeztetek?
- Nem! Dehogy is. Másról van szó.
- Akkor segítek, ha elmondod.
- Ne csináld már Dávid!
- Na, miért? Valakinek a hozzá tartozója?
- Hé, igen. Jól tippeltél. – megadta magát. – De nem mondhatok neveket. Érd be azzal, hogy nagyon fontos.
- Jól van. Legyen…
     S kényelmet kényszerítve helyet foglaltam végül egy széken az asztal mellett. Végig gondoltam, hogy muszáj lesz kezdenem valamit az üggyel, s reméltem, hogy megéri a tevékenység, és jutalmam sem marad el. Már csak pár percre voltam, hogy a raktárhoz vezessen utam. S reméltem már csak pár órára, hogy végül kitépjem Zsolt várakozó lelkét…