2. részlet

     A téli szél kicsit megbirizgálta a havas buckák tetejét, és megrezzentette a fázós emberek rétegeltnek vélt testét. Én egy szépen visszatükröződő kirakat előtti padon ültem, s a tükörképben a mögöttem lévő hölgyet méregettem. Ismerősnek tűnt a sötét szemüvege, és a hosszú világosbarna kabátja. Bár napszemüvegnek véltem a lencséket az orrán, talán a nagy rikító és szemet szúró hó ellen még védett volna, de a mocskos út menti szennyre nem épp alkalmas viseletnek mutatkozott. Míg kalapja alól kilógó barna hajszálaival ismerkedett a szél, rájöttem honnan lehet ismerős. Igaz, már régebben történt mikor utoljára láttam, de az elmúlt egy hónap alatt is éreztem, hogy figyelhetnek. Ő volt az a nő, aki múltkor követett. 
     A felismerésemmel hirtelen hátra fordultam, s meredő szemeim támadásba lendültek. A hölgy hamar észrevette, hogy álcáját vesztette, s ezt követte rémülten menekülni kezdett. Felpattantam a padról és utána eredtem.  Míg levegőt kapkodva lökdöste odébb az embereket, a futás közepett irányt változtatva az úttestre tért ki. Hajszál híján elkerülte a dudát sikítató kocsit, s az éppen az állomáshoz érkező buszt. Én tudtam, hogy nem érem el időben, s a járda pereménél vártam, míg csendesült a közúti káosz. De mire átjuthattam volna a túlsó oldalra, az eltávozó busz hátsóablakából láthattam a megkönnyebbült tekintetét.
     „Ki ez a nő? És mit akar tőlem?” Nem tudtam hova tenni ekkor, de gyorsan kombináltam a dolgokat. „Ha egyszer elkapnám, biztos többet tudnék meg róla.” Már csak csapdát kellett ki találnom neki, s lelkesen igyekeztem haza.
     Fel sem tűnt, hogy milyen hamar házhoz értem, de a pillanatnyi utazás alatt is tovább pörgött az agyam. A benti meleg levegő altató és nyugtató hatással volt rám. Miután bejutottam a házba, ledobáltam a ruházatom, s a kisasztalhoz léptem. A bútoron egy fekete szerkezet pihent, amit karácsonyra kaptam egyik munkatársamtól. Nevezetesen Ferenctől kaptam az üzenet rögzítőt, de utálatom is társult a használatához. El sem hiszem mennyi időt szenvedtem mire egy normális, számomra is megfelelő lendülettel kibírtam mondani a nevem, s felkérni a hívófélt az üzenethagyásra a sípszó után. De befektetett munka sikert aratott. Azóta nekem szolgál a piros kis égőcskéje, még ha az áramomat nyammogja ilyenkor.
     Mutató ujjammal végig jártam a házat, s bökdöstem. Elindítottam az üzenetek lejátszását, bekapcsoltam a számítógépet, a mikróban a kaját melegedésre bírtam, és poharamat toltam. Az üzenetek hangját nem torzította az épp felálló számítógép, a csapból áramló víz, sem a zúgó mikrohullámú sütő. Na jó, valójában igen, de nem is nagyon figyeltem. Azt tudom, hogy iskolától volt üzenet, meg Palitól, meg talán húgomtól. De mire befejezte a gyors ismertetést, már a gép előtt ültem, s ételt fogyasztottam. Úgy véltem egyszerre kell a dolgokat művelnem, hogy időt nyerhessek.
     A gépen keresztül bejutottam a kapitányságra, s tovább terjeszkedtem húgom aktáin. Az adatbázisokat nézegettem, de nem az engem követő nő miatt. Itthon újra megkörnyékezett az érzés, hogy szorulok. Étvágyam is pillanatok alatt megcsappant, pedig tudtam szükségem van a táplálékra. Újra elcsábított a szívdobogás üteme, s vágytam, hogy tehessek valamit. Áldozat után kutattam az emberek közt. Olyat, akivel könnyen játszhatnék, s nem tűnne fel senkinek. Vizsgáltam az ideális jelölteket mikor újra szólni kélt az üzenetrögzítő.
     Erika szülei voltak, s a lányuk temetéséről beszéltek. Sajnálták, hogy nem tudtam elmenni a barátnőm búcsúztatására, de megköszönték a virágokat, amiket küldtem, s a sírra helyezték. Fekete tulipánt gondoltam, de végül vörös sziklacsolyát választottam. ” Erikának inkább pirosat szántam, ”Aztán megcsillant a szekrényemen díszelgő üvegdarabka. „Lindának meg a feketét…”
     Majd visszahúztam tekintetemet a monitorra, és elkanyarodott a szám széle. Felfele.