II. negyed: Megöltem a testvéremet

1. részlet

Ezüstavak városa, 2005. jan. 06.

     „Már egy hónapja, hogy megöltem valakit. S egy hónap alatt, hogy megváltoztak a dolgok.”
Tibi halála után, annyira felszabadultnak éreztem magam. El nem mondható, s ki nem fejezhető. A szárnyait visszakapó madár gyenge hasonlat, sőt, mint a levegő a fuldoklónak sem elég. Mert én magam kaptam a szárnyakat, én szívhattam tele magam, és még talán megtört lelkem is több lett valamivel.
     De azóta kezdtem megint felemésztődni. Húgommal úgy alakultak a dolgok, hogy karácsonyra megromlott a kapcsolatunk. Feltételeztem volna a közös ünneplést, de ez számunkra nem volt megengedhető. Őt a kötelessége hívta, azaz a munkája, hogy elkapja a gyilkosokat, és talán emiatt inkább kerültem őt, míg nem voltam elég biztos a dolgokban. Egy hónap alatt szinte nem is találkoztunk, csak alig esett szó arról, hogy lehetett eltávozott apánk vére egy gyilkosság színterén. Bár a vér, amit találtak valójában nem ősünké volt, mert tőlem eredezhetett, de én sem értettem a lehetetlen feltételezést.
     S ezen kívül, újabb problémák hada szólaltatta meg kürtjét ablakom alatt. Kiderült, hogy az én munkám sem megingathatatlan. Olyan pletykák járták az iskola folyosóit, melyek leépítésről fecsegtek, s nevemet is suttogták. Tudom, nem izgulni vagy félni kell, de nem nagyon tudtam hirtelen más munka után nézni. Így egy új tanszék, illetve húgomhoz való rizikós pártolás gondolatát véltem menekülő útnak. S míg a belsőszorongásom élénken lóbálta a lángját, égette belsőm, és ébredőt vert a démonoknak. 
     A három gazfickóm, mint az oroszlánok, lakmározás után aludni tértek, de tudtam, hogy nem szunnyadnak örökké. Sajnos a nagy nyomás alatt rossz döntéseket is hozhat az ember. Pedig mennyire vágytam olyan el s megszabadulásnak, mint amit Tibi halála ajándékozott. S így alakulgattak bennem a gyilkos vágyak.

     Még mindig havas volt a város, s az elkotort hóbuckák egymáshoz bújva melegítgették egymást. Egy utcai padon ülve s kezeimet lehelve szemléltem a terepet. A hely, melyet az ember alkotott, csupa fémből meg téglából állt. S mégis bele csempésztek fákat, melyeken fehérek díszelegtek a zöldek helyett. 
     Némely ház fölött füstöt lehetett látni, de az emberek is eregették magukból a dohányt, s a forró párát. Felöltözve a hideg télre, járkáltak az épületek mellett, s csöndes szavuktól vacogott a sárral locsolt hó. Ennyire ridegnek láttam mindet. Mind csak ment a saját célja felé, s nem törődött mással. Régebben eljátszadoztam volna a viselkedésükkel, s tovább elemeztem volna a város lelkét, de most másért néztem. Prédát kerestem.
     Kerestem egy olyan szívet, mely mocskot pumpál, s egy olyan agyat mely másoknak megváltás, ha a föld alá kerül. Bár teljesen kezdő voltam, s tán sejtettem is, hogy nem a legalkalmasabb módon vártam csodára, de a fagyos kirakat vizes belsejétől megcsillogtatott külvilág többet szánt nekem. S a tükröződött felületen egy ismerős nő álldogált mögöttem, míg tekintetünk össze nem ért. Láttam torka elfolytotta hangját, s egy ijedt lépést tett hátra.