Nardim 1

Ella rettegett. Ha csak közelített a táltos, szárnyas macskához, az állat nagyokat visított és vadul morgott rá. Orrlyukain keresztül csak úgy fújta rá a pusztító, kékes lángokat. Nem hogy meglovagolni, de bekeríteni sem tudta. Most a macska kicsivé zsugorodott, összekuporodott, majd elsliccolt mellette. Bottal üthette a nyomát. Szaladgált egy darabig, de sehol sem találta. Azután egyszercsak nyöszörgést hallott a feje fölül. Felnézett és látta hogy a kis bestia egy fa tetején ül. Hirtelen kétszeresére növekedett, kitárta szárnyait és zuhanórepülésben lecsapott a lányra. Ella sikított a félelemtől, de ugyanakkor a macska vérfagyasztó miákolását is hallotta. Majd nevetés csapta meg a fülét. Felnézett és látta hogy a macska összegömbölyödve, ijedten lapít a fa tövében. Édesanyja, Sobora, pedig a hasát fogja a nevetéstől.

-         -  Hiszen ez csak egy kis csucsa. Nem kell félni tőle. Hol a sakud?

Ella szégyenkezve álldogált. Édesanyja, a Nagyerős Védelmező ismét csak megmentette. Jobbnak látta nem megemlíteni hogy az állat az előbb másféle termetű volt. Legközelebb be kell cserkésznie, és akkor....

-         -  Bartos! Bartos!

-         -  Na.

-         -   Mi az hogy csucsa?

-         - Kisegér.

-         - És az hogy saku?

-         -  Kés.

-         - És miért van az hogy...

-         -   Elég volt. Indulj a gépházba, a kristályokat meg kell takarítani.

Kul-Anni nagyot sóhajtott, de azért engedelmeskedett. Letette a könyvet, pedig bosszantotta hogy éppen a legizgalmasabb résznél kell abbahagynia. „Ellának sikerülni fog. ” – gondolta – „Majd délután végigolvasom.” Ma így indult a reggel. Bartos parancsolgatós kedvében volt. Egyébként meg mindig szivesen válaszolt ha a kölyök haguri szavak és történetek miatt nyaggatta. De most már közeledtek a célhoz, és megsűrüsödtek a tennivalók a jugrán.

A Nardimig tartó utazás nem volt eseménytelennek mondható. Több kereskedőhajóval is találkoztak, üzleteltek, csereberéltek. A vadállat szőrméjét eladták, így volt már pénzük is. Kul-Anni jóllakott hússal és bőségesen táplálkozott fenigh-el is. Ezért Bartos megint munkára fogta: újrakezdték az edzéseket, sokszor naphosszat a kiképzőpályán gyakorlatoztak. Előkerültek az igazi fegyverek: rövid, kétélű szablyák, dárdák és buzogányok. A kislány nagyon gyorsan tanult, és eleven volt mint a csík. Bartos szűkszavúan ugyan, de már magyarázott is. Hogy hová kell lépni ha balfelől támad a buzogány, merre kell ugrani ha felülről jön egy pusztító tűz, hogyan kell védekezés után rögtön kitámadni. Egy dolgot mindig csak egyszer mondott el, és soha többé nem tért vissza rá. A tanítványnak így nagyon kellett figyelnie hogy nehogy valamit elmulasszon. De szerencsére mindent elsőre megjegyzett. A férfi őrült tempót diktált, nem kímélte a kicsit. Egyre nehezebb és nehezebb feladatok elé állította és a végkimerülésig hajotta a gyereket. A gyakorlatokról felvételt készített és a számítógépen tárolta. Megmutatta a kislánynak hogyan tud belépni a róla elnevezett programba, és hogyan tudja visszanézni magát.

            Kul-Anni rettenetesen élvezte ezeket az edzéseket. Lelkesen veselkedett neki az újabb kihívásoknak és türelmetlenül várta a következő napot. Reggeli után már szilaj ugrásokkal cikázott Bartos körül és pillanatok alatt  a pályára vágtatott. Jókedvűen kezdte és teljesen kipurcanva, tele kék-zöld foltokkal végezte a napot. A férfi sosem dícsérte. A kislány abból tudta hogy aznap ügyes volt, hogy továbbléptek egy következő szintre, egy bonyolultabb feladatra. Vagy abból hogy a ger szája szegletében megjelent az a bizonyos, titkos kis ránc.

A legjobban a tűzgyakorlatokat szerette. Ezek különféle meditációs tehnikák voltak, melyeknek segítségével fejleszthette, növeszthette belső tüzét. Például le kellet ülnie a gerrel szemben, lehúnynia a szemét és kiüresítenie tudatát. Bartos azt mondta neki, hogy képzelje el hogy egy hatalmas tűztengerben lebeg. A lassú, nyugodt hullámzásban lángok kezdenek kúszni felé: vörösek, kékek, fehérek. Egyszerre csak egy színt hívjon magához, próbálja vizualizálni ahogy a tűznyelv körbenyaldossa, majd egészen beteríti. Ezek a nehéz, koncentrációs feladatok nagyon elfárasztották a kislányt. De ha ügyesen összpontosított, akkor azt tapasztalta hogy óriási tűzgömböt sikerült maga köré rittyentenie, és abban lebegett. Néha Bartost is sikerült körülölelni és lebegtetni ebben az izzó tűzgömbben, néha nem.

A legfájdalmasabb lecke az volt mikor Bartos tenyerét a lány felé fordította, és jókora tűzförgeteget zúdított rá. Kul-Anni is felemelte a tenyerét és megpróbált ellenállni, valahogy elvezetni a veszélyes támadást. Az ő tenyeréből kicsapó lángok nem voltak még elég erősek, a rátóduló erő viszont kegyetlenül húzta, cibálta, marcangolta kifelé belőle az ősszes energiát. Mintha egy feneketlen kút szívta volna el a teljes erejét. Mintha az agyát szippantanák ki a kezén keresztül. Mikor elveszítette lángrózsáit, azonnal újabbak, erősebbek léptek helyükbe, de ezek születése és növekedése nagyon fájdalmas volt. Egész teste lázban égett, igazi robbanásra kész bomba lett. A belső tűz megújulása úgy sajgott hogy még a könnye is kicsordult bele. De a friss tűz új életerővel töltötte meg, már csípősen odamart a ger tenyerébe, nem engedte közel a támadó lángokat. Borsos kis harcokat vívtak, és a lány tudta hogy minden egyes küzdelemmel egyre keményebb és erősebb lesz.   

A tény, hogy Nardim felé közeledtek elnehezítette a kislány szívét. Rosszkedvű lett, maga sem tudta hogy miért. Egyfolytában arra gondolt hogy eddig tart Bartossal a közös utazás. A férfinek is ez járhatott a fejében, mert ingerültebb és komorabb lett mint máskor. Eltelt ez a nap is rengeteg munkával és készülődéssel. Nem beszéltek a dologról. Kul-Anni szomorúan bújt a Busita bundába. Hamar megszokta hogy jó helye van a jugrán. És megszokta a gert is. Egész egyszerűen egy húron pendültek, már félszavakból is megértették egymást. Néha nagyon idegesítette hogy a férfi keményen bánik vele, és hogy játsza a főnököt. De megvolt a szabadsága is, mindig kapott enni és olvasgathatott is amennyit csak akart. Jó érzés volt tudni hogy valakihez tartozik, és az a valaki megvédi ha sor kerül rá. Hogy végre nem kell egyedül küszködnie a sorsával, és döntéseket hoznia. A jugrán biztonságban érezte magát. Legszívesebben Bartossal maradt volna. Ha már engedelmeskednie kell valakinek, akkor legalább a saját fajtájának tegye. Azt biztosan tudta hogy többé nem akar másokat szolgálni. Sokáig nem tudott elaludni. Tépelődött: „Jogom van maradni. Tanulónaplót indított rólam a számítógépben. Együtt vadásztunk, együtt raboltuk a Maiákat.” Közben Bartos is bejött és lefeküdt mellé. Súlyos volt a légzése. A kicsi nem merte megszólítani. Megkérni, hogy engedje meg hogy vele maradjon. „Majd reggel”, gondolta, és próbált aludni. De csak forgolódott. A férfi úgy feküdt mellette mint a kő. Mozdulatlanul. Lélektelenül. Kul-Anni nem bírta tovább. Felkelt és kiment a vezérlőbe. A tűzhely elé kuporodott és ölébe vette a könyvet. Volt már jegyzetfüzete is, az egyik Maián találta a könyvtárban. Abba írta az ismeretlen szavakat, és abba rajzolgatott. Nem volt kedve olvasni. Csak firkálgatott. „Meg kellene nézni hogy hogyan győzte le Ella a macskaszörnyet”, gondolta. De belül csak ürességet érzett. Nézte a lángokat és elképzelte hogy legközelebb majd a kék lángokat engedi közel magához. Majd úgy fogja vizualizálni mint egy macskát, pont olyat mint a történetben, és megpróbálja majd legyőzni. Ahogy elképzelte hogy majd a tűztengerből ő, Kul-Anni, kiemel egy darabkát, összesűrüsíti, megformázza és létrehoz valami alakot, hirtelen mindent élesen és nagyon tisztán kezdett látni. Viziójában egy alak lépegetett feléje a tüzön keresztül. Az arcát nem látta. Ahogy közel ért hozzá, látta hogy egy gömb alakú valamin áll. „Egy bolygó”, állapította meg a lány. Azután pedig szörnyű dolog történt: az alak egyszercsak darabjaira esett. Leszakadtak róla a végtagjai: a kezei és a lábai, csak egy vergödő, néma törzs maradt.

Rémületében nagyot sikított. Kinyitotta a szemét és látta hogy Bartos áll előtte. Régóta állhatott ott, mert rezzenéstelen tekintettel fürkészte a gyerek arcát.

-          Mit álmodtál? – kérdezte.

-          Ezt.

Kul-Anni feléje nyújtotta a jegyzetfüzetet. Míg látomása volt, a keze szaporán járt és lerajzolta az egészet. Egészen pontosan és részletesen. Egy végtagok nélküli embertörzs. Arc nélkül.

-          Ez a Nardimon fog történni? – firtatta a ger.

-          Nem tudom. Nem hiszem.  

Hosszú, mély csönd következett. A lány szólt:

-          A jövőben fog történni, hamarosan. Ezt biztosan tudom. De ahogy közeledünk a Nardim felé, nem érzek nagy veszélyt. Csak egy kicsi szorongást. Mintha ott történne, és mégsem ott. Nem tudom jobban elmagyarázni.

-          Rendben. Nyomás vissza aludni.

Kul-Anni bement a szobába. Dühös volt magára. Most itt lett volna az alkalom és elpuskázta. Mert gyáva volt, és nem merte szóbahozni a dolgokat. Nem merte megkérdezni hogy mi lesz velük. Nagysokára aztán elnyomta az álom.

Bartos a vezérlőben maradt. Nyugtalanította a furcsa látomás. Egészen reggelig őrizte az utat. Elsőnek pillantotta meg a nagyszerű bolygót a felkelő Nap virradatot adó fényeiben.