Most már igazán a Rapu felé vették az irányt. Kul-Anni elfoglalta helyét a navigátor ülésen. Vezette a hajónaplót. Pontosan feljegyzett minden eseményt, minden tájékozódási pontot. Kiszámolta hogy két napig kell menniük, ha tartják a jelenlegi sebességet. Normális esetben fél nap alatt odaértek volna, de a jugra gyerekvédő újításai, mint például a láthatatlan pajzs, több energiát igényeltek és jelentősen lassították őket. Zsúfoltabb szektorokba értek, a nagy csillagközi forgalomban felöltötték egyszerű kereskedőhajó álcájukat. Több hajóval is találkoztak, kereskedtek, híreket gyűjtöttek. Mikor másokkal kapcsolatba léptek, Bartos rongyosabb ruhákat öltött és eltűntette homlokáról a jelet. Mindig ő ment át áruival más hajókra, idegeneket sosem engedett a jugrára. Miközben üzleteket kötött, Kul-Anni a jugra ágyúit a másik hajóra irányította és tűzkészültségben tartotta. ĺgy azok is tudták hogy mihez tartsák magukat és hogy eszükbe se jusson semmi hátsó gondolat. Kétszer estek át kumla ellenőrzésen. Kul-Annit lenyűgözte a ger higgadtsága és ravaszsága. Hangja végig nyugodt és határtalan pimaszságában még útbaigazítást is kért az egyik kumla járőrtől. Az meg készségesen magyarázta a legrövidebb utat a Rapuhoz.  

Fárasztó volt ez a sok új élmény. Mikor kicsit megpihentek az egyik kisbolygó árnyékában, Kul-Anni már nagyon éhes és nyűgös volt. Bartos az oltárhoz ment. Tett vett körülötte. Akkor látta a lány, hogy az oltár is egészen profán célt szolgált: az volt a hajó egyetlen tűzhelye. Talpazatában mindenféle ajtók és rekeszek. Az egyikből kivett egy fazakat. Megtöltötte vízzel és a lángokra tette. Majd odalépett egy hűtőládához és kihalászott egy kis csomagot. Hús volt benne, valószínüleg Bartos egyik korábbi vadászatából. Pillanatok alatt beledarabolta a vízbe. Aztán egy másik ládából zöldségek kerültek elő, majd megint egy másikból mindenféle fűszerek. Nem csapott zajt. Gyakorlott, csendes mozdulatokkal főzött. Kul-Anni a szeme sarkából leste. Hamarosan jó ételszag kezdett terjengeni és egyenesen a kislány orrcimpáival incselkedett. Összefutott a szájában a nyál. Feszülten figyelt. A ger most egy zacskó vörös fűszerport zuttyintott a levesbe. „Fenigh!”, gondolta a lány és nem tévedett. Összetéveszthetetlen aromája belengte a kis vezérlőszobát. Bartos kinyitott egy újabb fiókot. Kul-Anni örömmel nyugtázta hogy két öblös tányér és két kanál kerül belőle elő. Bartos végül intett neki hogy odajöhet. Egy másodperc alatt ott termett. Leültek egymással szemben és ettek. Szépen, hosszan, lassan. Élvezték az ízeket. Bármennyire is éhes volt, Kul-Anni tudta hogy mi az illem. Hogy nem habzsolhat, nem csámcsoghat és nem is szürcsölhet. Bartos tisztán, egyszerűen, mértékkel evett. Ingujján, ajkán és szakállán nyoma sincs az ételmaradéknak.

A forró fenighes leves felszította Kul-Anni belső tüzét. Arca, homloka kipirosodott és kellemes, bizsergető meleg járta át bensőjét. Jó kedve kerekedett. Hirtelen mindent szépnek és kedvesnek látott. Még a marcona férfit is. Mikor végeztek, Bartos egy nagy mosóedénybe rakta a tányérokat és a tenyeréből kiáramló tűzzel tisztára égette őket. A vízzel azért ő is spórolt. Majd lefeküdni parancsolta a kislányt. Kul-Anni már kászálódott is, mikor Bartos még utánaszólt:

- Várj csak!

Hosszasan túrkált egy fiókban. Egy csinos, díszes dobozka került elő. Kinyitotta és a lány orra elé tartotta. „Igazi kristálycukorka!", ismerte fel rajongva a gyerek. Ez is erősen vörös volt, tele fenigh-el. Elvett egyetlen szemet és szépen megköszönte. Bartos szája szegletében megjelent a titkosan megbújó ránc. Kul-Anni akkor döbbent rá, hogy ez valamiféle kis mosoly. A férfi arcizmának alig észrevehető, ösztönös kis rándulása, amiről valószínüleg nem is tud, s ami akkor következik be mikor valami a kedvére való.

Mikor a hálószobába lépett újabb meglepetés várta. Kopott takarója helyén ott terjeszkedett a Busita medvebunda. A gyerek örömében nagyot kurjantott. Beleugrott a puha, bolyhos szörmébe. Csuda meleg volt, úgyhogy a jugra fűtésére már nem volt szüksége. Összegömbölyödött benne mint egy kicsi sündisznó. Szopogatta a cukorkát és közben arra gondolt hogy mindennek így is kellene mindig lennie. Meg hogy már egészen természetes hogy neki meleg ágya és ennivalója van. Keményen megdolgozott érte. És most már neki jussa van ezen a hajón. Saját kuckója, kiérdemelt helye. És érezte hogy nemsokára szava is lesz. Életében előszőr érezte úgy magát mint akinek otthona van, és nem a világba kivert kóbor árva. Mint aki tartozik valahová és valakihez.

Eközben Bartos a tüzet bámulta. Még mindig a kezében tartotta a cukros skatulyát. Valahogy ottfelejtette magát összezavarodott  érzéseiben és csapongó gondolataiban. Benne is a furcsa érzés vert tanyát hogy ez az abszurd helyzet egészen rendben van így. Hogy idekint lobog a tűz, odabent meg alszik a gyermek. És hogy ez mind szép és jó. Állandóan úgy érezte hogy valami hiányzik, az idő üresen és fásultan repült el mellette. Üldözött valami megfoghatatlant, valami félelmetes, titkos nyugtalanság nyomasztotta. Belülről marcangolta éveken át. Csak a gyilkolás eufóriája tudta kissé csillapítani vad szenvedélyét. Elgondolta hogy nagyon elfáradt, kiégett bele. Most ugyanott ül, ugyanabban a hajóban, ugyanazokkal a szokásokkal. És mégis minden más. Egyszerre idegen és mégis ismerős. Mert régebben nem igazodott el önmagában. De most igen. Úgy érezte magát mint mikor egy alantas, nyugtalanító hajsza után végre hazatér az ember és mindent pontosan ugyanúgy talál ahogy hagyott. És ez az ismerős otthonosság megnyugtatta. Most már úgy érezte van valami dolga. Mintha rátalált volna egy rejtett, bizalmas dologra ami már régóta a kezeügyében volt és őrá várt hogy felfedezze és törődjön vele. Csak eddig nem vette észre.

A jugra jelezte hogy néhány perc múlva elérik a Raput. Felkelt és az irányítópulthoz ment. Hamarosan kiérnek a sűrű csillagfelhőből és felbukkan a kékesszürke bolygó. Mindent előkészített. Néhány fegyvert és enrgiakristályt csomagolt egy zsákba. Jó pénzt kap majd értük. Ekkor velőtrázó sikoly hasított a levegőbe. A szoba felől jött. Bartos szempillantás alatt bent termett. Ott ült a lány a medvebunda közepén, lángoló homlokkal, verítékben csapzódott hajjal és egész testében reszketett.

-          Én...én csak rosszat álmodtam...Sajnálom. – dadogta.

Bartos tanácstalanul nézte. Végül egy határozott mozdulattal talpra rántotta, és utasította hogy mosakodjon meg, aztán segítsen a csempészáruk kiválogatásánál. Mert hamarosan megérkeznek a Rapura. Kul-Anni ekkor kitépte magát a kezéből és rákiáltott:

-          Nem! Nem mehetünk a Rapura! Nem állunk meg, továbbmegyünk Nardimig.

Olyan elszánt arccal és határozottsággal mondta, hogy Bartos egy pillanatra megdöbbent. Ez kihasználva a lány folytatta:

-          Te ezt nem értheted. Álmomban téged láttalak. A kumlák elfogtak és valahogy nem tudtál harcolni ellenük. Nem tudtál mozogni. És éppen ki akartak végezni. Valami nagyon rosszat érzek, úgyhogy elmegyünk innen de rögtön.

Bartos ekkor nagyon csendesen, de fenyegetően közölte:

-          A Rapun fontos üzletfelem vár. Te itt maradsz a jugrán. Meg ne próbálj innen elmozdulni. És egy szót se halljak többet, különben ellátom a bajodat.

Faképnél hagyta Kul-Annit és ment dolgára. A gyerek ijedten szepegett. Most mit tegyen? Az a rémísztő álom még ott keringett a fejében. Lúdbőrőzőtt tőle. Bevette magát a csontjaiba és nem hagyta nyugodni. Minél közelebb voltak annál nagyobbra nőtt szorongása. Gombócot érzett a torkában. Nézte a gyanútlanul pakolászó férfit, mintha egy film utolsó, lelassított képkockáit nézné. Émelygett. Szédült. És a pánik egyre jobban eluralkodott fölötte. Mintha a halál torkába futnának. Mint akit üldöznek s nem tudja milyen irányból jön a veszély. Csak azt tudja hogy jönni fog. De azt olyan biztosan érzi hogy szinte már megtörténttnek fogja fel. Már olyan közel van a baj hogy a menekülés lehetőségét is feladata. Hideg veríték csorgott le a hátán ahogy megpillantotta a bolygó körvonalait. Gúnyosan terpeszkedő szürke szellem. Az oldalában hatalmas kráter tátong, mint egy lustán ásító száj ami csak arra vár hogy elnyelje őket. Megpróbálta az érzést átirányítani Bartosra, talán akkor jobb belátásra bírja. De a férfi kívűl belül olyan tömör és áthatolhatatlan volt, mint a szikla. Kul-Anni még csak karcolni sem tudta tudatának felszínét, nemhogy érzéseket, gondolatokat közvetíteni bele. Felbosszankodott. Közelednek valami iszonyatos nagy veszedelem felé, és ő teljességgel tehetetlen. Ekkor jutott eszébe a jugra. Lehúnyta szemét és ráhangolódott a hajó agyhullámaira. Megparancsolta neki hogy forduljon meg és tűzzön el innen. A jugra sebtiben engedelmeskedett. A gyerek védelme mindennél fontosabb. Beszélgetésük közben a lány metsző fájdalmat érzett a fejében. Mintha belülről vagdalnák az agyát. Bartos nekirontott a tudatának. Kul-Anni ellenállt ahogy csak bírt. Mire sikerült körbezárnia elméjét hogy a férfi ne jusson be, elvesztette a kapcsolatot a hajóval. Ismét a ger irányított. Kinyitotta a szemét. Ott állt vele szemben Bartos szikrázó, haragos tekintettel. A fogát is csikorgatta. Keze ökölben, már lendíti. A kislány ösztönösen hátrált és belapult a falba. Elfordította a fejét. Várta az ütést. De nem történt semmi. Összeszedte magát és lopva kisandított. Már csak a ger hátát látta, ahogy bedokkol egy nagyobb űrállomásba, felkapja az árut és egy ugrással beszáll az összekötő csatornába. Egyenesen bement az állomásra, onnan pedig komppal le a bolygóra. Távozásakor  egyetlen szót sem szólt és nem is nézett a gyerekre.

Kul-Anni nyugtalanul járkált a hajón. Ideges és kétségbeesett volt. Tehetetlenségében elhatározta hogy bejárja a hajót. Megnézte a fürdőszoba és a hálószoba közötti raktárban felhalmozott cuccokat. Túrkált, pakolászott, rendszerezett. Észrevette hogy a raktárból nyílik még egy ajtó. Kinyitotta és egy másik terembe jutott. Ez körülbelül akkora nagyságú volt mint a vezérlő és a lakószoba együtt. A hajó majdnem teljes alsó szintjét elfoglalta. A terem közepén kicsi emelvény, rajta mindenféle szimbólumok. Kul-Anni látott már ilyet sok halott Maián: kiképzőpályára érkezett. Megjáratta kezét a rovásokon. Remek szimulációs adatbázist talált. Végiggyalogolt a pályán. Északi és déli sarkában remekül felszerelt kis fegyverraktárakra bukkant. A gyakorlótér majdnem minden oldalán kijáratok, ha nyugat felé indult, a motorházba, onnan a raktárba, majd pedig a vezérlőbe érkezett. Ha a helység végébe, keleti irányba ment, kijutott a hajófarba. Itt legnagyobb meglepetésére felfedezett két egyszemélyes siklót. Tüzetesen megvizsgálta őket. Arra jutott hogy egész hosszú távot is meg lehetne velük tenni, mert központi energiaegységük kisebb szertikből állt. A siklók tipikus mentőkabinként funkcionáltak vészhelyzet esetére.

Visszament a vezérlőbe. Tetszett neki hogy a hajó körkörös belső szerkezetében mindenfelé egy szempillantás alatt el lehet jutni. De most már unatkozott. Elővette a legendás könyvet és kicsit olvasgatott. Belealudt a történetekbe. Nem tudta meddig aludt de felriadt. Ijedten nézte hogy eltávolodtak az űrállomás dokkjától. A jugra így döntött, mert nem érezte biztonságosnak. Láthatatlanná vált és odébb lebegett mert hirtelen sok kumla őrjárat jelenlétét észlelte. Valami nem volt rendben. Kul-Anni szívébe visszatért az elfojtott félelem. Ránézett az órára. Bartos már teljes öt órája volt távol. És az nagyon hosszú idő volt. A radar mutatta hogy egyre több kumla hajó érkezett. „Valami nagy baj van”, gondolta a lány. Elhatározta hogy hívni kezdi a férfit. Teljesen kiürítette tudatát és erősen gondolt rá. Semmi válasz. Lepásztázta a bolygófelszínt. Elhűlve tapasztalta hogy nem talál semmilyen életjelet Bartosról. Mintha nem is létezett volna. „Ez lehetetlen, miért nem felel?”, nyugtalankodott. Még vagy tízszer megpróbálta. Feszülten figyelt és várta a jeleket. De tökéletes csend és mozdulatlanság volt a válasz.

Hirtelen döntött. Az összes értéket magához vette, legfőképpen élelmet és energiakristályokat. Sapkát és rongyos ruhát húzott. Nadrágjába dugott néhány kissebb fegyvert, majd elvitte és elrejtette a jugrát a Rapu holdja mögött. Beült az egyik siklóba, a másikat pedig automata követő üzemmódba helyezte. Nekivágott a bolygónak. Átfutott az agyán hogy hatalmas hülyeséget csinál, s hogy a ger azt parancsolta maradjon a helyén. „Tulajdonképpen elvihetném a jugrát, egész a Nardimig. Ő meg jöjjön utánunk ahogy tud”, duzzogott egy keveset. De már nem volt ideje végig sem gondolni, mert a gyors járású siklókkal hamar a felszín közelébe ért. Hamarosan le kell szállnia és szembe kell néznie ezzel a barátságtalan világgal.