Most vagy soha többé

"Ma tuti, hogy csak egy dologra fogok koncentrálni! Arra, hogy nyerjen a csapatom!"

          Csikós Rudolf a csapattársaival együtt, a focidrukkerek zsinatától zengő pályára indult.    Citromsárga hazai mezben, feszültségtől remegő végtagokkal és küzdeni akarással.   Mint ahogy eddig, minden focimérkőzésen.    A lelátó, a lelkes szurkolók fülsüketítő óbégatásából ítélve, aligha nem tömve volt.    Ez igen csak nagy szó volt, egy Cegléden zajló focimérkőzéshez képest.   Mint ahogy a számos nézőszám, úgy a kora tavaszi időjárás is kedvezett a csapatoknak.     Aranyló napsugarak világították be a méregzöld gyeptakarót, kellemes virágillattal megbódítva a közönséget.    Ehhez fogható élményt, keresve sem találhatna egy focidrukker. Jó idő, semmi didergés, egy doboz sör, némi ropogtatni való és fel-le szökdelés mindkét játékrészben.

          Ezen a tavaszi szezonnyitó mérkőzésen a Cegléd fogadja hazai pályán a Szolnokot - akikről tudniillik, hogy örök rivális csapat s emellett technikailag rendkívül helytálló és az NB I-be felfelé törő focisták alkotják. Az őszi szezonban csupán egyetlen egy vereségük volt, majd három döntetlen és hat győzelem, ami iszonyatosan jó teljesítményt jelentett. Így hát a tabella első helyén foglalták el magukat, mielőtt elmehettek volna karácsonyozni. S ha ma délután a Cegléd focicsapatát is legyőzik, akkor a három ponttal épségben tudhatják a helyüket.

          Persze, ehhez Rudolfnak és a társainak is lesz egy két szavuk.

Mivel ez szezonnyitó mérkőzés, így a hazai és a vendég csapat drukkerei is igen kiéhezve várták ezt a találkozást. Elvégre legutóbb, a tavalyi év novemberében tombolhattak csapatuk győzelméért, aminek már durván három és fél hónapja. Akárki akármit mond, ezt az időkört egy focidrukkernek, fájdalmasan nehéz kivárni. 

         A pályához vezető, vörös salakkal borított útra, citromsárga és kék mezes focisták vonultak ki. Közülük, némelyikük mélyen koncentrált, búskomoran a stoplis cipőre bámulva, s volt aki érdeklődve tekintett a díszes társaságokkal teli lelátóra. Ilyenkor egy intéssel vagy egy fejbiccentéssel jeleztek a fent ülő rokonoknak, barátoknak.  

        Rudolf voltaképpen az imént felsorolta közül, egyikhez sem tartozott. Nem volt olyan kedvében, hogy vidáman felpillantson a nézők közé, vagy integessen a vakvilágba, miközben a benne feszülő idegtől majd felrobbant. Ugyan.  Csak csendben kisétált és elhelyezkedett a felezővonal mentén, csapattársa Bernáth Kristóf mellett.     Úgy viselkedett, akár egy gép. Komor tekintetét sem a bíróra, sem pedig a vele szemben álló magas szolnoki csapatkapitányra nem szegezte, hanem annál sokkal távolabb.    Az ellenfél csapat kapujára. Ma be fogja venni. Ha kell, akár tízszer is! Bár fura volt keresztül tekinteni tizenegy focistán,  ettől olyan érzése támadt, mintha csak egy gép lenne. Mindenesetre a hangulata véletlen sem engedett neki ennél derűsebb gesztus kimutatást. 

"Hajrá Cegléd, hajrá fiúk!"

        Így hangzott a hazai szurkolók fáradhatatlan zsinata. S az ez alatt dübörgő drukkerdob pergése volt az, ami a leginkább megadta a nézők hangulatát a mérkőzésre. Voltak akik társaikba kapaszkodva ugráltak a fenti lelátón, s akik kisebb csapatokban a legalsó szinten, a pályához legközelebb álltak, míg akik a helyükön ülve, vibráló tekintettel majszolták a szotyolát, csipszet a kezdősípszóra várva.

S a bíró az órájára pillantott. A sípjába fújt és hosszan előrenyújtotta a karját, ezzel elindítván a mérkőzést.

- Jó újra látni téged - jegyezte meg szerényen Rudolf, miközben azt érezte, szíve menten kiugrik a mellkasából. Eszeveszetten dobolt, akár a déli harang. Egyetlen pillanatnyi időt sem adott a fiúnak a nyugalomra.

Zsófitól - aki hasonlóképpen, tetőtől-talpig reszkető végtagokkal és lázasan vibráló szempárral feszült a fiú előtt - azonban nem érkezett válasz. Nem csak viszont nyilvánítás, hanem semmilyen formában nem jött ki hang a barna szemű lány torkából. 

" Hiszen most is olyan gyönyörű Vagy! "

Szinte napról-napra szebb ez a lány. Az arca, a szemei, mindene, ahogy változik, az maga a gyönyör következő lépcsőfokra való lépése. Csak ne reszketnének már úgy azok a rész hosszú lábai. 

- Téged is - érkezett váratlanul a válasz. Gyönyörű arcát teljes egészében világította be a Hold fénye, így Rudolf tisztán láthatta volt barátnőjének, minden egyes reagálását. Ahogy kapkodta a levegőt, s ahogy mondata előtt, feszülten nyelt egyet. Hiába tartóztatta fel a fiú váratlan megjelenése, a stressz jelképei még ugyanúgy megmaradtak rajta, legfőképp a kezein, melyeket mindvégig mellkasa előtt tördelt.

Rudolf, az idejére sem emlékezett, mikor esett volna neki ilyen jól egy mondat valakitől. Az érzés, ami ezután beterítette a lelkét, még a mennyországhoz sem lehetett hasonlítani. Hiszen ez még annál is kellemesebb volt! Ám ami még ezt az érzést is felülmúlta, az már csak maga, Zsófi látványa volt. Ott állt előtte. Végre.

Hosszú idő óta nem találkoztak, ám most végre eljött ennek is az ideje. Mennyire várt erre! Mindössze fél év volt, nem több, de mégis mintha évtizedek lettek volna!

A sötét utca, melynek hosszú folyosóját, kócos lámpafények világították, szinte ideális helyszínt biztosított a váratlan találkozásukra. Azonban úgy tűnt, ahogy az egymás iránt érzett vágy, az leginkább csak Rudolfnál maradt még ébren.

- Nekem most mennem kell - rázta meg a fejét bocsánatkérően Zsófi, s már fordult volna sarkon. Értetlen módon, ráadásul futva indult volna tovább, végül azonban megtorpant. Hogy konkrétan miért, azt még ő sem tudhatta, de így történt. S visszafordult a fiúval szembe. 

- Ne siess, kérlek - nézett mélyen a szemeibe Rudolf.- Ki akar téged bántani?

Zsófi heves levegővételei közepette kezdte mesélni, menekülése borzalmas okait.

- Rám támadt néhány részeg fickó! Az emeletes házak alatti kocsmából tántorogtak ki és egészen idáig üldöztek!

Majd hirtelen könnyek lepték el csodálatos szemeit, míg hangját a torkából előtörő sírógörcs torzította el. Rudolf úgy érezte, mintha a szívét csavargatták volna. Olyan fájdalmas volt ilyen gyengének látnia a lányt.

- Bele se merek gondolni, mit csinálnak velem, ha elkapnak! Ezek állatok!

Azzal egy erős kézmozdulattal kiszabadította a csuklóját Rudolf ujjai közül, és újból elfordult. Nem vesztegette az időt, valóban nem viccelt a kergetőivel kapcsolatban. Gondolkodás nélkül, futásnak eredt. Faképnél hagyta Rudolfot, akinek még csak annyit sem mondott, hogy viszlát. 

A fiú értetlenül állt a sötétben. Nem tudta felfogni, miért rohan el előle Zsófi, mikor nem akarja bántani. Vagy egyáltalán miért szalad el amikor tudhatná, hogy mellette biztonságban van. Még akkor is, ha rég találkoztak.

Nem, az biztos hogy ennyivel nem zárulhat le a találkozásuk! S mivel nagyon komolyan gondolta ezt, így ő is futásnak eredt. Mégpedig azért, hogy utolérje  a már az utca végét járó Zsófit.