Csillaghullás

                                 27.

     Rudolf lassú mozdulattal fordult szembe édesanyjával.

 Arcáról egyszerre többféle kifejezésnek a jelét is le lehetett olvasni. Így az éjszakában, a telihold halvány fénye mögött, ezzel a képpel, teljesen úgy festett, mint egy beszámíthatatlan rablógyilkos. 

 - Szerinted, nem tudok róla hogy itt volt a házunk előtt? - hallatszott belőle a sejtelmes hang, egészen elnyújtva, így tisztára úgy tűnt, mintha egy profi nyomozó tenne vallomást, egy gyilkosság helyszínén. - Szerinted, nem láttam az ablakból Zsófit, úgy ahogy te magad is? 

Erika arca, hirtelen felindult megváltozott. Mintha nem is a fiát látta volna a terasz szélén, hanem egy baltás gyilkost, aki az imént számolt be az éjszaka alatt elejtett áldozatairól.

 - Bizony, anya láttam - biccentett a fejével Rudolf, majd karba tette kezét és háttal a korlátnak dőlt. 

 - Akkor miért nem csináltál semmit? - tette fel a kérdést Erika, szinte azonnal azonnal rávágva, amint fia befejezte a mondanivalóját. - Hiszen lehetett látni rajta, hogy miért jött! 

Ekkor hagyott egy kis szünetet, s ez idő alatt, az éjszaka holdfényében vibráló tekintetük, néma párharcot vívott egymással.

 - Nézd, anya - kezdte, majd egy pillanatra a lábai elé pillantott, s felemelve a fejét, immár sokkal nyugodtabb arccal szólalt meg. - Az utóbbi hét napjainak leforgása alatt, volt időm alaposabban átgondolni a helyzetemet. Tudod, te is jól, hogy mást se csináltam az elmúlt hónapokban, csak szenvedtem, bezárkózva a szobámba. Közben pedig hagytam, hogy a jó dolgok, csak úgy elillanjanak mellettem! Ám, mostanra tudom, mit kellett volna tennem! Csak jól érezni magam! Ennyi! 

 - Kisfiam! - szólt, béketűrően Erika, miután összeszedvén minden türelmét, végighallgatta fiától a butaságokat. - Én nagyon is jól ismerlek már téged! Már, amikor reggel felébredsz és meglátlak, tudom hogy milyen napod lesz! Csak neked is tisztába kellene lenni, azzal hogy a dolgok, nem véletlenül történnek meg! 

Rudolf értetlenül pislogott, főképp mert édesanyja, ezzel a furcsa mondattal fejezte be rövid mondandóját és várt néma csendben, egészen addig, amíg fia el nem rugaszkodik a korláttól, megszabadítván magát a királyokhoz méltó, kényelmi pozíciójából. 

- Mit szeretnél ezzel mondani? 

- Elég, ha annyit, hogy Zsófi... - majd tovább fürkészte, immár sokkal érdeklődőbb tekintettel, fia bamba arcát, aki lázasan merengve hajolt maga elé, keresve a nem létező sündisznókat maga előtt. 

 - Ki beszélt most Zsófiról? - értetlenkedett kis idő múlva, mire Erika ellentmondást nem tűrően vágott, további szavába. 

 - Egy édesanyának, nincs is rosszabb, amikor azt látja, hogy a saját gyermeke szenved! Nem, Rudolf most már én mondom, hogy nem! 

Míg édesanyja hangja, egyre erősebbé vállt a csendes éjszakában, addig Rudolf sokkal inkább próbált kiegyensúlyozottan viselkedni. Tartott tőle, hogy ez a hangnem, idővel hangosabb és hangosabb lesz, míg végül édesanyja olyannyira kifakad önmagából, hogy sírni kezd. Azt pedig egyáltalán nem szerette volna. 

- Most már én mondom, hogy fejezd be! - rángatta fia előtt a mutatóujját, Erika. - Innentől kezdve, én nem engedem, hogy olyan dolgok miatt gyötörd magad, amit könnyedén meg tudnál oldani! Huszonegy éves vagy, a mindenségit! Elvárom, hogy olyan talpraesetten is viselkedj! Nem fogom hagyni, hogy bent roskadozz a szobádba, és hagyd veszni a lehetőségeket, mint egykor az édesapád! 

Rudolf egyszerre két különleges dologra lett figyelmes, ahogy édesanyja befejezte a határozott fejmosását. Egyrészt, a vele szemben álló édesanya, most minden bizonnyal a saját tudomása ellenére, elkotyogta kapcsolatuk egyik titkos pontját, ami sokkalta nagyobb érdeklődést táplált a fiába, mint a fociba. Másrészt, Erika észre sem vette, -bár hogy is vehette volna, mivel minden a háta mögött történt - de a katonatisztekhez méltó rendre utasítása közben, az ajtó óvatosan kinyílt a háta mögött és a többiek arca jelent meg, mint kétségbeesett, mint kíváncsiskodó formában. 

 - Tehát, én most elkövetem mindazt a hibát, amit...

 - Amit egykor az édesapád - fejezte be Erika a mondatot, fia helyett s idő közben vett egy-két mély levegőt, hiszen kénytelen volt kényszerszünetet tartani a mondatai között. - Pontosan, ugyanez történt velünk is! Ugyanígy, mint most ti, huszonéves fejjel, egyszer szétmentünk. Ő hazaköltözött Pestre, én pedig itthon maradtam. Mindkettőnket nagyon bántotta, hogy így történt, de a büszke Csikós Krisztián, egy centit sem mozdult a szobájából. Abbahagyta az egyetemet, a tanulmányait és depresszióba esett! Hogy is felejthetném el! 

Ekkor vett egy újabb sóhajt, s újból felvitte tekintetét fiára. 

 - Édesapád, úgy becézgetett engem, hogy Csillagom! - nyelt egyet, majd folytatta. - Ám amikor szétmentünk, arra a két hónapra, később elárulta, hogy az utóbbi időket máshogy se tudta nevezni, csak úgy hogy Csillaghullás. Mert félt tőle, hogy végleg elveszíthet! De, akkor sem csinált semmit. Számtalanszor autóba ült, hogy eljön értem, de végül mindig az lett, hogy az autó nem indult be. Mert, ő nem indította be! Nem bízott magában, de az érzelmeivel, nagyon is tisztában volt!

Rudolf sajnálkozó arccal kísérte végig, édesanyja történetét, majd mikor az asszony befejezte s óvatosan fiára vezette ragyogó tekintetét, ő erre így szólott.

 - Akkor te mentél fel hozzá?

Erika megrázta a fejét.

 - Nem - erre halványan mosoly képe jelent meg az arcán, s kicsit ki is húzta magát. - Végül, összeszedte magát és felvette a harcot a Csillaghullása ellen! 

Rudolf sem szégyellte felhúzni arcára azt a halvány mosolyt, mint ahogy az ajtóban álló, kifelé kukucskáló ifjak serege sem. 

 - Azt szeretném, Rudolf ha te is így tennél! - folytatta, ugyanazzal a reményteljesen hangzó hangnemmel Erika. - Tudjuk, hogy szereted Zsófit! Apád is tudja, Réka is, és a többiek is!

A fiú nyelt egyet. Gyűlölte az ilyet beismerni, de megint ott kuporgott a torkában az a fránya gombóc, ami könnyfakasztás és egyéb sírásra jellemző dolgok formájában készülne kitörni belőle. Teste viszont, teljesen máshogy cselekedett. Érezte, azt az újra feláramló energiát, ami kellemes bizsergetéssel, hatol fel minden porcikájába. A feje búbjától, egészen a talpáig. S mint ahogy édesanyja határozott, mosolygós arcát látta, éppen buzdításképpen bólogatni, úgy mögötte, a többiek is ugyanígy tettek. Még Réka is bólogatott felé és akármennyire is nehezére esett, de még a mosolyát is ki tudta venni a rá világító késő esti holdfényéből.

Kell ennél nagyobb, buzdító erő? Dehogy kell!

- Barátom - szólalt meg az ajtóban, Norbert. - Tudod, hogy hol lakik! Ne várj reggelig!

Zsófi kénytelen volt egy könnyed esti sétát tenni az emeletes ház előtt, ami alatt alaposan kiszellőztetheti a fejét. Nagyon rosszul érezte magát s ez nem csak a a tegnap este okozta botrány miatt volt, hanem a ma délelőtt megtörténő, teljesen váratlan dolog. Egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. mit mondjon, vagy éppen milyen képet vágjon. Még nem érte soha ilyen dolog, főleg nem, ennyire felkészületlenül.

Elvégre, tegnap este majdnem nekirontott Erik egyik haverja. Részeg volt és ki tudja, hogy mit tett volna vele, ha a nagy darab mentős, nem ér be időbe a konyhába. Szerencsére a férfi kidobta a rendetleneket és a tudomásukra adta, hogy itt a barátságuk véget ért. Majd ma délelőtt, amikor felébredt, ráadásul arra, hogy az ágya körül a szőnyeg, mindenhol rózsaszirmokat rejt, s nem a szoba csillárjának, hanem a kis asztalra helyezett gyertyák fénye ragyogott, Erik letérdelt elé....és megkérte a kezét....ő pedig igent mondott.

Zokogni kezdett. Arcát a tenyereibe temette, s lassan haladva végig a járdán észre sem vette hogy hány ember mellett oson el, akiknek az érdeklődő tekintete, értetlenül rá szegeződik. 

- Nicsak, nicsak - szólalt meg a háta mögött egy, bizonyos rekedtes hang, amire egy pillanatra abbahagyta a sírást és kíváncsian hátrafordult. Dani volt az. A hosszú, szőke hajú fiú, most éppen ugyanolyan illuminált állapotban tántorgott ki mögötte a közeli kocsmából, mint ahogy tegnap kinézett. Csak mostanra, sokkal nagyobb gyűlölet lakozott, azokban a koromfekete bosszúszomjas szemeiben. - Jobbkor, nem is találkozhattunk volna! 

Zsófi nem vesztegette az időt. Nem sikoltozott, nem kért senkitől segítséget, bár kitől is kérhetett volna, amikor rajta kívül mindenki részegen álldogált a járdán. Elindult futva, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudott. Dani gondolkodás nélkül futott utána. Közben. eget zengető, nevetését hangoztatta, mintha tudná jól, hogy előbb vagy utóbb utol fogja érni a lányt. 

A beszámíthatatlan állapota ellenére, egészen jól bírta a futást. Legalább három, négy utcán át kergette Zsófit, ám utolérni nem tudta. Végül, amikor a lány hosszas előnyt szerzett magának, hirtelen lefordult egy kisebb utcára. Itt már kevésbé hallotta, Dani lábainak dobogását, azaz hallotta, ám sokkal halkabb dobbanásokkal, ami a férfi lemaradását jelentette. Mindenesetre rohant tovább, nem állt meg, hiszen a félelem egyre jobban pumpálta belé a gyorsaságot. 

Előre tartó rohanása közben, olykor a háta mögé nézett. Szerencsére nem látta Danit, ám bizonyos elővigyázatossági okból kifolyólag, egyre gyakrabban tekintett hátra. Míg végül, a figyelmetlensége miatt, éppen amikor elhagyta a kis utcát s egy újabb nyílt meg előtte, nem is vette észre, hogy kilépett elé valaki.

S ezt a valakit, alaposan felborította, a nagy lendületének köszönhetően. Ő nem esett el, de az "áldozata" legalább két bukfencet is vetett hátra a járdaszegény melletti füves kátyúban. A hangos felnyögéséből következtetésképpen, rá tudott jönni arra, hogy fiú volt. 

- Ne haragudj - zihált Zsófi. - Kergetnek! Egy idióta barom, el akar kapni! Ezért rohanok!

Hirtelen maga sem tudta megmagyarázni miért számol be mindennel az idegen fiúnak, talán mert egyszerre minden érzése felkavarodott benne. Amikor megpillantotta  a fiút, - aki most szépen lassan talpra állt, és lassú kézmozdulatokkal lesöpörte farmernadrágját,  - kelletlen grimasszal az arcán, vonja kérdőre a holtsápadt lányt, a rendetlen rohanásáért.

S amikor tekintetük összetalálkozott:

 - Zsófi!

Erre a lány.

 - Rudolf!

Jól van, Szerelem bajnoka...most légy okos!

                                              Vége