Mira, hogy bátorítsa magát, felsóhajtott, majd összeszedve minden bátorságát, és azt a tényt, hogy szülei akár bolondnak is nézhetik egy mítosz miatt, lassan lesétált az emeletről. Olyannyira el volt foglalva azzal, hogy kitalálja a tálalás mikéntjét, hogy fel sem tűnt neki Pete, aki kicsit távolabbról ugyan, de követte. Csak akkor eszmélt rá, hogy a fiú is jelen van, mikor leérve a konyhába, Ed rosszallóan pislogott felé. De most nem volt sem kedve, sem ideje ezzel foglalkozni, mert fontosabb volt megtudakolnia az igazat. Ezért vett egy mély levegőt, és nekidőlve az ajtófélfának, az asztalnál ülő anyjához fordult.

- Anya! Nincs valami olyan örökségünk az ükrokonainktól, amit még nem láttam? - Bár elég idétlenül hangzott ez a szöveg, jobb nem jutott hirtelen az eszébe. - Egy ékszer vagy egy ereklye, vagy hasonló?

Sarah egy pillanatra megállt a krumplipucolással, és úgy meredt a lányára, mintha nem is ismerné. - Miről beszélsz? Ükrokonok?

- Igen... szóval... - dadogta Mira, miközben elrugaszkodva az ajtótól, egyik lábáról a másikra állt idegességében. - Csak azért, mert Kate mondta, hogy ő talált náluk a padláson egy régi dobozt, amiben a nagyszüleinek a dolgai voltak, és volt benne egy-két olyan tárgy, ami nagyon régről származott.

- Á, már értem – nyugtázta az asszony. - Nekünk nincs ilyen dobozunk. Ami örökség volt, az a falon lóg – mutatott a nappali felé, miközben folytatta a munkát. - Na meg egy-két apróság van, de azokról is mindről tudsz.

- És melyik a legrégebbi?

- A kulcs azzal a csillaggal a közepén, amit tavalyelőtt koboztál el a faliszekrényből, mikor annyira belemerülték abba a mítoszos dologba – felelte Ed egykedvűen, még egy csésze kávét öntve magának. - Azt még az apámtól kaptam azzal, hogy ő is úgy örökölte, és generációról generációra szállt.

Mira agya dolgozni kezdett, és megköszönve az információt, az ajkába harapva loholt vissza a szobájába. Ott a székét a bútorok elé húzta, és felállva kutakodni kezdett a ruhásszekrény tetején.

Pete, aki ott lépdelt mögötte, most megállt az ajtóban, és tátott szájjal nézte a formás feneket, amin a fehér rövidnadrág most kissé megfeszült az izmok játékától. Nem beszélve arról, ahogy a szép, egyenes combok álltak, na meg a póló alól kikandikáló derék. Egyszerűen elámult attól, ahogy Mirat látta, mert a lány nem csak szép volt, de kedves is, olyan, amilyen csak egy istennő lehet. Érezte hogyan árad szét a testében a gyönyörűség, amit maga a látvány okozott. Nem csodálta, hogy Baltagornak is fájt rá a foga.

- Nem érem el – morogta a lány, majd hátra fordult, és segélykérőn Petere nézett. - Segítenél? Van itt egy kis ékszeres láda, azt hiszem abban van a kulcs. - Mikor a fiú nem mozdult, Mira élesebben szólt rá. - Pete! Ébresztő!

- Persze – felelte a fiú automatikusan, és sajnálkozva fordította el a tekintetét a csodás idomokról. Majd amikor Mira leugrott a székről, ő állt fel, és levéve a dobozt, odanyújtotta a lánynak.

Mira a ládikával együtt leült az ágy szélére, és sóhajtva egyet felnyitotta a tetejét, majd némi kutakodás után kivett belőle egy nagyon régi lakatkulcsot, aminek a feje egy csillagot formázott. Megforgatta az ujjai között, és valami jelet keresett rajta, valamit, ami utalna rá, hogy mihez is való. De hiába nézegette, nem jutott vele többre.

Pete is leszállt és odaállva a lány elé, a kulcsot szemlélte egészen addig, míg egy sokkal jobb látnivalót nem talált. Két kerek, formás domborulaton akadt meg a tekintete, amely onnan felülről igen jól látható volt. Nem is bírta elfordítani a fejét csak akkor, mikor Mira felállt, és letéve öléből a ládát, fel-alá kezdett járkálni.

- Minek a kulcsa lehet ez? Nem találok rajta semmit.

- Dann biztosan tudná – felelte Pete önkéntelenül, majd mikor észbe kapott, még magyarázatként hozzátette. - Dann mindig mindent tud, ha meg nem, akkor kideríti.

A lány megállt a fiú előtt, és összehúzott szemöldökkel bólogatott, mert ő is arra a következtetésre jutott, hogy jobb ezt egy olyannak megmutatni, aki valamicskét konyít vagy sejt a dolgok hátteréből. - Oké, akkor vigyük el hozzá. Hol van?

- Ez jó kérdés. Remélem már odahaza nálunk.

- Nálatok lakik? - A kérdés idétlen volt és felesleges, Pete mégis felelt rá.

- Anyámék ostobaságnak tartották, hogy motelszobát béreljen, mikor nálunk is alhat annyi időre, míg itt van.

- Értem. Akkor megyünk? - Mira zsebre süllyesztette a kulcsot, és várakozón pislogott a fiúra.

Pete válaszul csak vállat vont és elindult előre, Mira pedig utána. Odalent a lány még beszólt az anyjáéknak a konyhába, hogy elmennek sétálni, aztán szapora léptekkel kitolta a fiút a lakásból, mielőtt a szülei egy szót is szólhattak volna.

Már az utcán jártak, mikor Mira úgy érezte, valaki figyeli. Körbe is nézett, de semmi szokatlant nem látott. Mégis jobban odahúzódott Petehez, ám amikor a fiú elég furcsán nézett rá, sietve magyarázkodni kezdett. - Már hetek óta folyton az az érzésem, hogy valaki figyel. Most megint.

- Az meglehet. Dann is sokszor tartotta rajtad a szemét, főleg az utóbbi időben. Talán most is épp láthatatlanul követ bennünket - vigyorgott tele szájjal.

- Nem mondom, az szép lenne – fintorgott a lány. - Ugye ezt nem gondoltad komolyan?

- Mármint mit?

- Azt, hogy most is itt van mögöttünk.

- Nem – nevetett Pete, amitől az arca egészen kisfiússá vált, ami aranyos volt ugyan, de Mirat most nem hatotta meg.

- Bolond vagy! - nyugtázta, és inkább nem is szólt többet, csakhogy megússza a fiú idétlen ugratásait.

Néhány perc múlva bekanyarodtak egy világoszöldre meszelt házhoz, melynek kerítésén látszott, hogy egészen frissen van festve. Bár már nem ragadt, de a színe élénk volt és csillogó. Pete előre ment, és kinyitva az ajtót, bevezette a lányt a lakásba, miközben sietve körbe is nézett, hogy megtudja, ki van odahaza.

- Halló! Van itthon valaki? - kiabált be a konyhába, a nappaliba, majd fel az emeletre.

Ekkor kinyílt odafenn az egyik ajtó, és Dann nézett ki rajta összehúzott szemöldökkel. - Mit kiabálsz? Nincs itthon senki. - Mikor megpillantotta Mirat, tett néhány lépést előre, majd megállt. - Mi történt?

- Csak egy érdekes fordulat – felelte Pete, de mielőtt elmesélte volna a történteket, még egyszer körbenézett. - Sehol senki? Anyáék?

- Elmentek az egyik ismerősüket meglátogatni a kórházba. - Dann lesétált a lépcsőn, és zsebre dugott kézzel nézett végig az unokaöccsén. - Mond már!

- Igazad volt. A kiscsaj ott járt, és ő is démonná vált – közölte Pete, miközben a nappaliba sétálva lehuppant az egyik fotelba. - Egy nyaklánc felől érdeklődött, ami balszerencsét hoz.

- Harmonia nyaklánca – tette hozzá Mira csendesen, miközben a férfi reakcióját figyelte. - Azt mondta, hogy csak Harmonia leszármazottai ismerik a helyet, ahol most van.

- Vagyis Mira – bökött felé a fiú. - Nyakláncot ugyan nem talált, de egy kulcsot igen.

A lány elő is vette a zsebéből a csillagfejű lakatkulcsot, és odanyújtott a komor tekintetű férfinak, majd várakozón, szinte lélegzetvisszafojtva várta a véleményt. Nézte ahogy Dann az ujjai között forgatja a kulcsot, ahogy a fény felé tartva vizsgálja a rajta lévő írást, ahogy tapogatja a mélyedéseket, mint egy igazi szakértő. Végül szó nélkül megfordult és visszasétált az emeletre, be azon az ajtón, amelyiken az imént kijött. Pete is felpattant ültéből és utána eredt, így Mira sem tehetett mást, követte őket a szobába.

Mire a lány beért, Dann már az asztala előtt ült, és egy nagyítóval próbálta kiolvasni a csillagban az írást. Pete ott állt fölötte és szinte beledugta fejét a férfiéba, hogy ő is lásson valamit. Mira már nem akart odatolakodni, inkább a szobában nézett körbe, de épp csak annyira, ami még nem feltűnő.

Kellemes, otthonos helységnek tűnt, és felettébb rendezettnek. Mira biztos volt benne, hogy ez a vendégszoba, amit jelenleg Dann ural. Persze erre csak a széken heverő kabát, és a szekrény mellett álló nagy táska utalt, na meg néhány személyes tárgy, mint például a mobiltelefon, vagy a könyv az éjjeliszekrényen. Valójában nem is volt nagyon néznivaló, ezért inkább leült az ágy szélére, és a férfit mérte végig, aki teljesen elmélyült a kutatásban. Most egy világoskék inget viselt nyakkendő nélkül, és egy kék farmert, ami megfeszült a combjain. Miranak rögtön az első találkozásuk jutott az eszébe, és az, ahogyan akkor a férfi után nézett. Még most is belepirult és egyben dühös is lett, hiszen csak most jött rá, hogy az az összekoccanás nyilván nem is volt véletlen.

- Zaurak – közölte Dann, és hátradőlve a széken két karját összefogta a tarkóján, miközben gondolkodott.

- Mi az a Zaurak? - Pete értetlenkedve pislogott nagybátyjára. - Talán a kulcs márkája?

- Elég régi kulcs ez, kétlem, hogy akkor már léteztek márkák – elmélkedett Dann, majd hirtelen kilökte maga alól a széket, és felállva az ablakhoz lépett. Az eget pásztázta néhány pillanatig, majd visszafordulva csettintett egyet a nyelvével. - Megvan! Zaurak az égbolt egyik legfényesebb csillaga, az Eridanus csillagkép vörös óriása.

- Eridanus? - rázta a fejét Mira. - Az meg mi?

- A régi csillagászok az alvilág folyójának tartották.

- De a mitológia nem említi. Legalábbis nem emlékszem, hogy olvastam volna róla - ellenkezett Mira. - Van az Akherón, Erobos, Kokütos, Phlegethon, Lethe, Aornis és Stüx. Többről nem olvastam.

- Tudom, valójában a mitológiában én sem, viszont a csillagászatban igen – nyugtázta a férfi, majd Petehez fordult. - Hozz egy atlaszt vagy valamit, amin rajta van Olaszország.

- Olaszország? - ámult el a fiú. Az meg minek?

- Mert az Eridanus folyót a Pó folyóval azonosítják, ami Olaszországban van - adta a magyarázatot, majd széttárva a karját nézett unokaöccsére. - Hozod már?

Pete szófogadóan kiment a szobából, hogy keressen egy földtérképet, Dann pedig visszament az asztalhoz, és ismét a kulcsot vizsgálgatta. A csend úgy telepedett rájuk, hogy Miranak már zúgott bele a füle is, ezért felállt, és lassan odasétált ő is az asztalhoz.

- Ez az a kulcs lehet, ami a nyaklánchoz vezet?

- Meglehet – dörmögte Dann, oda sem figyelve a lányra.

- Az apukámtól kaptam, ő pedig az ő apjától, és így tovább. De nem értem, mert én azt hittem, hogy az anyukám az, aki Harmonia leszármazottja lehet. Erre kiderül, hogy az apám az?

A férfi végre felpillantott Mirara, és nehézkesen a szemeibe nézett. - Ez nem egészen így van. Az igazán erős leszármazott, akinek képességei hatalommal bírnak az embereken, annak szülei mindketten hordozzák a géneket.

A lány összehúzott szemöldökkel fordította féloldalra a fejét. - Ez azt jelenti, hogy az apám és az anyám is Harmonia leszármazottja?

- Nagyon úgy tűnik. Ha nem is mindketten egyazon istentől származnak, de hogy egyenes ágiak, az biztos.

- Oké, de mit jelent az, hogy a képességei hatalommal bírnak az embereken?

Dann erre már nem felelt, csak vetett még egy pillantást a lányra és visszafordult a kulcshoz. Mira hiába állt még ugyanott, a férfi láthatólag már nem akart erről beszélni többet, és ez cseppet sem tetszett a lánynak, mert egyre inkább azt érezte, hogy mindent tudni akar. Ezidáig azt hitte, hogy a mitológiai tudása elég nagy, de most kiderült, hogy közel sem olyan alapos, mint kellene. Vagy legalábbis nem arra irányul, amit valóban szükséges volna tudnia.

Pete is visszaért, és két földrajzatlaszt tett le az asztalra Dann elé, majd mint aki jól végezte dolgát, leült az ágy szélére, Mira helyére. Tekintete a többieket figyelte, főleg a lányt, aki hátat fordítva neki, épp a formás hátsóját engedte láttatni.

- Itt is van – mutatott a térképen a Póra Dann, majd ujját végighúzta a folyó egész hosszán és megállt a torkolatnál, Ferrara felett. - Ezt a helyet emlegetik legtöbbször az alvilággal kapcsolatban, bár mitológiailag nincs megalapozva, hogy valóban összefüggésbe hozható -e vele.

Remek – nyugtázta Mira, és reménykedve Dannra pislogott. - És most mi lesz? Olaszország elég messze van.

A férfi felállt, és térképpel a kezében az ablakhoz sétált, majd vissza, mígnem pillantása Petere tévedt, aki úgy bámulta a lány fenekét, mintha egy kiéhezett kutya lenne. Hirtelen nekidobta unokaöccsének az atlaszt, majd kissé dühösen a fejét rázta. - Inkább hívd meg Mirat valamire a pékségben, aztán kísérd haza - A kabátjához lépve, a pénztárcájából elővett egy ötdolláros bankjegyet, és a fiúnak nyújtotta, aki vigyorogva tápászkodott fel, és zsebre téve a pénzt, várakozóan Mirara nézett.

- Megyünk?

A lány azonban egy darabig nem mozdult. Semmi kedve nem volt pékségbe sétálni, mikor annál ezerszer érdekesebb dolgokat tudhatna meg Danntól. Ám a férfi olyannyira nem foglalkozott vele, hogy a végén mégiscsak megindult, és követve Petet, kiballagott a szobából. Kicsit csalódott volt, de próbálta nem mutatni, és úgy lépkedni a fiú mellett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Közben azonban a szíve hevesen lüktetett az izgalmaktól, a feje pedig még mindig sajgott, ráadásul képtelen volt másra gondolni, mint a kulcsra.