Mira ismét felfájásra ébredt egy valóban különös és érdekes álomból. Ahogy Dann mondta előző nap, valóban előjöttek olyan képek, amik határozottan arra serkentették, hogy elhiggyen mindent, amit előzőleg a férfitól hallott. Álmában megjelent Harmonia istennő, és lenézve rá arra figyelmeztette, hogy legyen nagyon óvatos, mert olyasmi van a birtokában, ami nagy kincs ezen a földön. Bár, hogy mi is lehet az, arról Miranak sejtelme sem volt, mégis beleborzongott a gondolatba, hogy Dann szavai igazak. Már nem kételkedett, csak félt. Félt attól ami vár rá, és attól, amit nem ismert. Persze tisztában volt vele, hogy az ellen ami bekövetkezik, nem fog tudni semmit sem tenni, és csak remélhette, hogy nem történik még az előző napnál is rosszabb.

Nyújtózott egyet és kikászálódott az ágyból, hogy végre elkezdje a napot. Mivel hétvége volt, azt remélte, hogy tud az anyjával beszélni a múltukról, és óvatosan kipuhatolózni az ókorra visszanyúló családfát. De még előtte mindenképp szüksége volt egy gyógyszerre és egy csésze kávéra. Ezért lassan kibotorkált a szobájából, és lesétálva a lépcsőn, a konyhába ment.

- Jó reggelt – üdvözölte az asztalnál újságot olvasó apját, majd a szekrényhez fordulva kivett egy fájdalomcsillapítót, és néhány korty kávéval lenyelte.

- Neked is kislányom. A fejed?

- Igen, mostanában elég sokszor kelek arra, hogy fáj. Biztos valami fronthatás van – fintorgott Mira, és lehuppant az apjával szembeni székre.

Ed letette az újságot maga elé, és úgy mérte végig álmos képű, karikás szemű leányát. - Nem inkább az a baj, hogy túl jó volt a tegnapi buli?

Mira megforgatta a szemeit apja megjegyzésére, és két kezével az asztalra könyökölve nézett a szemeibe. - Mond te tökéletes apa. Hallottad, hogy mikor jöttem meg? Mert már éjfélre itthon voltam. Ha egy buli jó, akkor általában hajnalban, vagy reggel jövök. Nem?

- Bírom a humorodat lányom, de már egy ideje nem szoktam fenn lenni, amikor megjössz. Nem akarom, hogy azt hidd, kémkedek utánad, vagy nem bízom meg benned. Úgyhogy nem is hallottam, mikor jöttél meg.

- Ne higgy neki, hazudik! - lépett a konyhába Sarah, és letett az ajtó mögé két csomag papírtörlőt. - Általában addig fennmarad, míg a szobádban le nem oltódik a villany. Csak utána tud elaludni. Nagyon is jól hallotta, amikor megjöttél.

- Na jó – nevetett az apa zavartan, mint akit lelepleztek -, néha meg szoktalak várni.

- Néha? - nézett rá a felesége mosolyogva, majd megfordulva kiszólt az ajtón. - Nem harapunk ám, nyugodtan bejöhetsz.

Mira és Ed döbbenten néztek az ajtó felé, mert elképzelni sem tudták, hogy kinek szól a beinvitálás. De amikor megpillantották Petet egy szürke, nagy mintás pólóban, és egy szűk nadrágban, mindketten másképp reagáltak. A férfi értetlenkedve meredt feleségére, és a magyarázatát várta, Mira pedig ijedten pislogott, mert a fiú egyet jelentett a veszéllyel.

- Képzeljétek, a boltban összefutottam ezzel a kedves fiatalemberrel. - mesélte Sarah, miközben kivette Pete kezéből a tele kosarat. - A tejtermékeknél váltottunk pár szót, és kiderült, hogy ismeri az én egyetlen és csodaszép lányomat – húzta fel a szemöldökét mindent tudón, miközben Mira arcát kutatta. - És elmesélte azt is, hogy tegnap nagyon jól szórakoztatok együtt, ma pedig megbeszéltétek, hogy reggel találkoztok, és elmentek sétálni. Ezen felbuzdulva fel is ajánlotta, hogy elkísér és cipeli a kosaramat.

- Egyszóval kosarat kapott. - ironizált Ed. - És mégis bemerte tenni ide a lábad? Bátor ember. - Kicsit alaposabban szemügyre vette a fiút, majd összeráncolt homlokkal felállt. - Mond csak, hány éves vagy?

- Tizennyolc, Mr. Harmond – felelte Pete tisztelettel, mégis enyhe pimaszsággal a hangjában.

- Nem vagy te túl fiatal a lányomhoz?

- Most erre választ is vár? - Pete láthatólag nem jött zavarba, de Mira annál inkább. Sietve felkelt a székről, amin eddig üldögélt, és megragadva a fiú kezét, sietve maga után húzta az emeletre, egyenesen be a szobájába. Ott magukra csukta az ajtót, és idegesen, remegő térdekkel szegezte neki a kérdést.

- Történt valami?

Pete vállat vont, majd lazán zsebre dugta a kezeit, és körbefuttatta tekintetét a helységen, majd szemei megállapodtak Mira gyűrött, sárga pizsamáján, azokon is túl, a formás, csupasz combokon. - Minden látogatót így fogadsz reggel? Ez valami marasztalás?

Mira előbb értetlenül, majd bosszankodva követte a fiú tekintetét, és a szekrényéhez lépve azonnal elővett egy rózsaszín pólót, és egy fehér rövid farmernadrágot, és fintorogva átvonult a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát. Úgy sietett ahogy csak tudott, mert el akarta kerülni, hogy atyáskodó apja a fiúra támadjon, és nekiszegezze előre kitervelt keresztkérdéseit. Így miután átöltözött, megmosakodott és a haját is megigazította, szinte őrült tempóban rohant vissza a szobájába.

Pete azonban teljesen lazán viselkedett, cseppet sem érezte úgy, hogy a jelenléte kellemetlen. Előbb körbejárta a szobát, és alaposan megnézett mindent, majd az ágyhoz lépett, és a gyűrött, narancssárga, csillagokat ábrázoló ágyneműt nézte. Még Mira jöttére sem fordult el, csak bazsalyogva próbálta megfejteni a takarón lévő csillagképet.

- Pegasus? - kérdezte végül, ám a lány csak dühösen odalépett, gyakorlott mozdulatokkal összehajtogatta az ágyneműjét, és egy kupacba téve, pokrócot terített rá. Csak utána állt oda a fiú elé, és csípőre tett kézzel, rosszallóan rámeredt.

- Most már elmondhatod, hogy mit keresel itt.

- Lényeges?

- Hogyne! Okod van rá, hogy itt legyél. Nem igaz?

- Igen, okom az van – vigyorgott Pete, és ismét csak a szemét legeltette a lányon.

- Pete! - szólt rá Mira türelme végén, kissé hangosabban. - Az egy dolog, hogy eljössz, az pedig egy másik, hogy beadod a szüleimnek, hogy mi... hogy mi tegnap... ó, te jó ég! Tényleg csak tizennyolc vagy?

- Zavar az életkorom?

- Ami azt illeti, ha anyámék valóban elhiszik, hogy mi... akkor igen. Én már elmúltam huszonkettő.

- Akkor nincs nagy baj, az csak négy év – vigyorgott a fiú még mindig, és megpróbálta elviccelni a helyzetet, hogy Miranak ne kelljen aggódnia. Ám a lány érezte a porcikáiban, hogy a háttérben komoly dolgok állnak, ezért egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd arca teljes komorságával nézett Petere.

- Az igazat akarom tudni!

- Melyiket? Azt, hogy miért nem sok a négy év?

- Pete! - Mira hangja élesen csengett, és a fiú tudta, itt az ideje, hogy őszinte legyen.

- Jól van! - tárta szét a karjait megadóan. - Dann mondta, hogy jöjjek át reggel, mert neki dolga van, és nem akarja, hogy egyedül maradj.

- Miért?

A fiú lehajtotta a fejét, majd szemeit óvatosan a lányra emelve, gondterhelt képet vágott. - Inkább nem mondanám el.

Mira kissé félrefordította a fejét, és érezte, hogy már kezd valóban dühössé válni. Nem értette Pete szabadkozását és titokzatosságát, de tudni akarta, mert félt, rettegett a jövőtől. De mire eljutott odáig, hogy ismét rákérdezzen, odalentről csengetés hallatszott, majd Kate erős, jókedvű hangja, amint Mira felől érdeklődött.

A lány készült, hogy megforduljon és eléje siessen, mikor látta Pete arcának heves rándulását. Oda sem figyelt volna rá, ha nem egy komoly és veszélyes dolog lengne a levegőben, ha épp nem egy démon legyeskedne körülötte. Így azonban minden rezdülésre odafigyelt, csak épp nem értett semmit. Pete megjelenése, furcsa grimasza Katere, olyan jelek voltak, amit még képtelen volt megfejteni. Megpróbált nem is foglalkozni vele, de már maga körül érezte a veszély jéghideg leheletét. Ezért, amikor meghallotta barátnője lépteit felfelé jönni, majd látta kinyílni a szobájának ajtaját, önkéntelenül is Pete mellé ugrott. Remegett a keze, ahogy Katet várta, de nem tudta volna megmondani, mitől is fél ennyire.

- Helló! - dugta be fejét az ajtón Kate, majd rezzenéstelen arccal be is lépett a szobába.

- Szia – dünnyögte Mira, és megpróbálta felvenni legártatlanabb mosolyát, csakhogy ne látszódjon rajta az aggodalom. - Mi újság?

- Újság? Ma még nem láttam. Te jól vagy?

A kérdés személyes is lehetett volna, de a lány szájából teljesen idegenül hangzott, és ez bántotta Mirat. Ám végignézve barátnőjén, semmi egyéb változást nem tapasztalt nála, így kezdett megnyugodni, hogy félelme alaptalan volt.

- Megvagyok, amint látod. Nincs semmi bajom.

- Az jó, mert tegnap nagyon nyúzottnak látszottál – közölte a lány, és pillantása Petere esett, aki ott állt Mira mellett mozdulatlanul. - Téged ismerlek valahonnan.

- Igen, lehet. Ő Bebe barátja, Pete – mutatta be Mira a fiút. - Átjött, mert... mert tegnap ő is látta, hogy pocsékul voltam, és szerette volna megtudni, hogy miért – darálta a hazugságot, amitől azonnal fülig is pirult.

- Igen, emlékszem. Tomyéknál már találkoztunk – bólogatott Kate, és otthonosan leült az ágy szélére. - És eljöttél, hogy megnézd Mirat? Nahát, ez nagyon rendes tőled. Mégis miért?

A kérdés érthető volt, és Mira örült, hogy nem neki kell felelnie, mert biztos volt benne, hogy egy értelmes választ sem tudna adni. Viszont annál nagyobb feszültséggel várta, hogy mit mond Pete.

- Nem hiszem, hogy ehhez sok közöd lenne – fonta össze karjait mellkasán a fiú. Mira biztos volt benne, hogy ezt Danntól látta, ahogy azt a különösen határozott arckifejezést is, amit vágott.

- Jól van na, csak kérdeztem – hárított Kate, és egy furcsa felsőbbrendű mosoly bujkált a szája szélén, majd a tekintete is elsötétült, mintha lángolna benne, égne a vörös tűz.

Mira a szája elé kapta a kezét erre a felismerésre, és a sírás határán elfordult, hogy az ablakhoz sétálva próbálja összeszedni magát. Már nem volt kétsége, most már biztosan tudta, hogy Dann miért küldte át Petet. Szédült és a feje még erősebben lüktetett, mint reggel. Meg kellett kapaszkodni a párkányba, nehogy elessen.

- Jól vagy? - lépett hozzá a fiú, és aggódva megfogta a vállait.

Mira csak bólintani tudott, és kellett pár pillanat, mire képes volt megszólalni. Akkor megfordult, és a rosszullét környékén pislogott barátnőjére. - Markus hazavitt tegnap?

- Persze – vigyorgott Kate sokat mondóan. - Nagyon kedves férfi. Egészen megkedveltem.

- Igazán? - Mira hangja elcsuklott, és már képtelen volt megállni a lábain, ezért az íróasztalához támolygott és leült a székre. - Akkor bizonyára elszórakoztatott.

- Ó, igen. Nagyon jól.

Petenek kezdett elege lenni ebből a csevejből, mégsem szólt, nem akarta lángra lobbantani a langyosan égő szikrát, ami ott izzott közöttük. Viszont érezte, hogy tennie, mondania kell valamit, különben sosem derül ki, hogy valójában mire is megy ki a játék. Ezért az ablakpárkányra ült, és onnan nézte Katet.

- Igazán érdekelne, hogy egy ilyen fiatal lány, mi a csudát eszik egy olyan pasason, mint ez a Markus? Mi van benne olyan rendkívüli, ami bennem nincs?

A lány erre hatalmas hahotában tört ki, hogy a mellei csak úgy hullámoztak belé. - Te azt kisfiú, elképzelni sem tudod.

- Kisfiú? Na ne már! Én is tudok annyit, mint az a pasas.

Mira, bár oldódni érezte a feszültséget, és Pete látható és érezhető féltékenységétől erőt is kapott, mégsem akarta, hogy a beszélgetés botrányba fulladjon, ezért lágyan a fiúra pillantott. - Te nagyon aranyos vagy Pete, de tényleg kisfiú.

- Már te is kezded? - húzta össze rosszallóan a szemöldökét Mirahoz fordulva. - Ha negyven lennék, komolyan vennél?

- Igen, akkor tuti – vágott közbe Kate még mindig nevetve, majd kicsit komolyabban, ravasz fénnyel a szemében nézett Mirara. - A fiatal fiúk olyanok, mintha Harmonia istennő nyakláncát hordanák, azt amit Aphroditetől kapott, és ami balszerencsét hoz a viselőjére.

- Igazán? És te ezt honnan tudod? - kapcsolt rögtön Pete.

- Hát Markus mesélt róla. És azt is mondta, hogy a nyaklánc helyét csak Harmonia leszármazottai ismerik.

Mira látta Kate szemében, hogy mindent tud, és nyilván éppen azért is jött el. Nem akarta leleplezni, mert tartott attól, hogy elfajulnak a dolgok, ezért halkan, nyugodtan próbált felelni. - Harmonia leszármazottja. Ismersz ilyet?

- Hát, Markus azt mondta, hogy te vagy az – vigyorgott a lány, aztán egy pillanatnyi hallgatás után még legyintve hozzátette. - De nem hittem el. Mondtam is neki, hogy te csak egy egyszerű tinilány vagy, aki mindig megpróbál megfelelni mindenkinek, aki kedves, aranyos, de ennyi. Nincs benned senni extra. És mivel balszerencsés sem vagy, biztos vagyok benne, hogy a nyaklánc sem lehet nálad. Vagy igen? - Ezt már kicsit ravaszkás tekintettel kérdezte, mintha szeretne átlátni mindenen.

- Nem tudok róla. Te láttad az összes ékszeremet, és ha jól tudom, talán viselted is valamennyit. Szerinted köztük volt?

Kate nemlegesen a fejét rázta, majd hirtelen felállt és nyújtózkodott egyet. - Mennem kell. Csak beugrottam, hogy megnézzelek. Majd később még talán átjövök – azzal választ sem várva nyitotta ki a szoba ajtaját, és már szaladt is le a lépcsőn. Odalent hangosan elköszönt Sarahéktól, és már ki is lépett a lakásból, mintha nagyon sietne valahová.

Mira keserűen felnyögött, és két kezébe temetve az arcát, némán siratta a múltat, a barátságot, az összetartást és a békét. Tisztában volt vele, hogy mindez mit jelent, és nem akarta tudni, nem akart részt venni benne. Ám azzal is tisztában volt, hogy nincs választása, mert ha valóban az, akinek mondják, fontos szerepe lehet az emberiség életében. Harmonia volt az emberi összefogás, a szeretet, a vidámság, a szépség megtestesítője, és nélküle ezek a dolgok nem is léteztek volna. Így hát neki is biztosan jutott valami mindebből, amit őriznie és védeni kell. Remegő ujjait az arcára tette, és egészen összegörnyedve próbált úrrá lenni magát, hogy tovább tudjon lépni.

Pete egy darabig némán szemlélte a lányt, majd odament hozzá, és leguggolt elé. Együtt érzően megfogta az arcát takaró két kezet, és lefejtette róla, hogy a szemeibe tudjon nézni. - Hé! Ugye nem fogsz itt nekem összeomlani, mert nem vagyok biztos benne, hogy tudnám, mit kell tennem – próbált viccelni, de az arca sajnálkozást tükrözött.

- Jól vagyok – suttogta a lány cseppet sem meggyőzően, erőltetett magabiztossággal. - Csak nem tudom, hogy kellene mindezt viselnem. Kicsit olyan, mintha kitépték volna a szívem, vagy épp egy tört forgatnának benne.

- Hidd el, megértem. De nem szabad elhagynod magad. Most már legalább azt tudjuk, hogy Baltagor mit akar. Harmonia nyakláncát. Bár nem értem, hogy minek kell neki, mert bizonyára nem állna jól rajta, és szegényke balszerencsés is lenne tőle, de ez az ő baja. Nekünk viszont ki kell még derítenünk, hogy hol is van az ékszer, és hogy a démon mit akar vele. - Pete lazán a tenyerébe vette a lány ujjait, és megpróbálta melengetni őket. - Valóban nem tudsz a nyakláncról semmit?

- Csak annyit, amit mindenki, ami a mitológiából fennmaradt.

- Az édeskevés – sóhajtott fel a fiú kissé aggodalmasan. - Pedig mindenképp meg kell tudnunk, mielőtt más találja meg.

Mira a fejét törte, de egyre csak Pete langyos tenyerét érezte, amint az ő kezeit melengeti. Ezért lassan kihúzta az ujjait, és kikerülve a fiút felállt, hogy tisztábban tudjon gondolkodni. - Ha én leszármazott vagyok, akkor a szüleim közül az egyikük is az. Talán ha őket megkérdezném – tanakodott a fejét vakargatva.

- Egy próbát megér – állt fel Pete is, és odamenve az ajtóhoz, ki is nyitotta a lány előtt.