Mira lassan, kótyagosan felnyitotta a pilláit, de a fejébe szinte azonnal belehasított a fájdalom. Odanyúlt, hogy csillapítsa a lüktetést, mikor a keze nedvességhez ért. Megtapogatta a homlokát, és amikor maga elé tartva a kezét, meg akarta nézni, hogy mihez is nyúlt, rájött, hogy olyan mély sötétség van a helységben, hogy semmit sem lát. Hiába pislogott körbe, még csak azt sem tudta kivenni, hogy egyáltalán hol van. Kezeit felemelve tapogatózott maga mellett, majd lassan fel is ült. Ám amikor fel akart állni, a feje megszédült, és úgy hullott vissza az ágyra, amin eddig feküdt, mint egy rongydarab. Nem próbálkozott újra, inkább két kezébe temetve az arcát, megpróbálta felidézni az elmúlt órák eseményeit. Emlékezett rá, hogy a Pó folyó partján, Markus leütötte Dannt, őt pedig magával hurcolta. A kocsiút is eszébe jutott, ahogy a repülő is. Ám amint beszálltak Athénba egy őket váró autóba, hirtelen megszakadt a film, és nem maradt más, csak a sötétség.

Fogalma sem volt róla, hogy hol van, és nem is érdekelte, mert amint Dann képe megjelent a lelki szemei előtt, elkapta az aggódás. Nem tudta, hogy nála a sérthetetlenség mit is jelent, mert ahogy Olaszországban a vízbe zuhant, úgy tűnt, talán meg is halt. Egész úton, míg Markussal volt, azon imádkozott, hogy Dann-nak ne essen baja, és csak remélhette, hogy az égiek meghallgatták.

Hirtelen furcsa zaj ütötte meg a fülét, majd a közelből halvány világosság szűrődött be, ami aztán meg is jelent az ajtón át egy fáklya formájában. Nem is maga a fény okozott riadalmat a lánynak, sokkal inkább az a rémisztően kinéző alak, aki hozta. Magas, testes ember volt, akinek kopasz fején megcsillant a fény, ahogy a tekintetében a sötét feketeség. Az arca torz volt, szinte undort kiváltó, ezernyi bibircsókkal és pattanással teli. Az orra nagyságát csak a füle múlta felül, és a szája jobb fele, mintha végtelen volna, szinte végigszaladt az egész arcán. A szag pedig, ami áradt belőle, rosszabb volt még a pöcegödör hányingerkeltő bűzénél is.

Mira félelemmel telve nézte a közeledő alakot, és olyan távolra húzódott az ágyban, amennyire az csak lehetséges volt. Remegő lábait a karjával fogta össze, és egészen picire gömbölyödött, mintha ott sem volna. A férfit azonban nem tudta megtéveszteni. Az ő szeme már megszokta a sötétet, és akár fény nélkül is megtalálna bármit. De akarta, hogy Mira is lássa azt, aki idehozatta, mert imádta ahogy az áldozatai reszketnek a félelemtől, mikor megpillantják.

Amint egészen közel ért az ágyhoz, a fáklyát a saját arcához tette, és egy gúnyos nevetést hallatva izzasztotta vörösre a szemeit. – Félsz? – kérdezte, a hangjában ijesztő kettősséggel, mintha nem is egy, hanem két ember szólalt volna meg.

Mira bólintott, mert megszólalni nem igen tudott, közben pedig azon tanakodott, hogy vajon ha most elfutna az ajtóig, kijutna -e, vagy a folyosón várná egy újabb torzszülött. Megpróbálkozni mégsem mert vele, mert attól tartott, hogy nagyobb bajba keverné önmagát, mint amiben most van.

– Szebb vagy, mint hittem – morogta a férfi, és a fáklyát most Mira felé tartotta. – Gondolom Baltagor jól elszórakozott veled.

– Nem eléggé! – hallatszott az ajtóból egy Mira számára ismerős hang. Bár talán ebben a helyzetben félnie kellett volna mindenkitől, Markus jelenléte mégis megnyugtatta kicsit. – Szívesen eljátszadoznék még vele, ha neked nincs szükséged rá.

– Mivel lehoztad ide, gondoltam, hogy még akarsz tőle valamit – felelte a torz arcú, majd még egy átható pillantást vetve a lányra, odafordult Baltagor felé. – Megölhetted volna.

– Igen, tudom – sétált egyre közelebb Markus, miközben izzó tekintete Mirat figyelte. – De sajnos olyan ponton ért véget az ügy, hogy még nem élvezkedtem ki magam. Azért hoztam el, mert itt bizonyára nem fog zavarni senki, hogy végre megszerezzem, amit már napok óta szeretnék.

– Nocsak! Nem volt elég a csáberőd? Ezt szomorúan hallom.

– Nem a csáberővel volt baj, hanem azzal, hogy két istenfajzat beleszólt, és idő előtt felnyitották a lány szemét.

– Hát rendben. Én úgyis meg akartam nézni a tartarosi helyzetet. Szórakozzatok! – A nagydarab férfi nem szólt többet, csak felhorkantva egyet megfordult, és lassú, komótos léptekkel távozott. Az ajtót nem csukta be, nyilván azért, mert úgysem volt szándéka a közelben maradni. De Markus nem törődött vele, csak odaállt Mira elé, majd a sötéten át nézte összekuporodott alakját, és a félelemtől csillogó szemeit. Aztán egy hirtelen mozdulattal lehajolt, megragadta a karját, és durván, erőszakosan felrántotta ültéből.

A lány felszisszent, ahogy megérezte magán az erős vasmarok szorítását, és önkéntelenül is hagyta magát felhúzni, miközben támasztékot keresvén, Markusba kapaszkodott. Az igazi rémület azonban csak akkor kapta el, amikor a férfi olyan hevesen vonta magához, hogy még levegőt is alig kapott.

– Most az enyém leszel, és ebben nem akadályozhat meg senki!

– Nem – suttogta Mira csendesen nyüszítve, és megpróbált kiszabadulni, de Markus nem engedte, inkább egyik kezét lecsúsztatva, ujjaival a lány fenekébe markolt iszonyú erővel.

Mira feljajdult, mert olyan fájdalmat érzett, mintha karmok álltak volna bele a húsába, hogy kivájjanak belőle egy darabot. Már a sírást sem tudta visszafojtani, a könnyek patakokban zúdultak le az arcán. – Markus, kérlek! Könyörgöm! – sírta a félelemtől és a fájdalomtól.

– Ugyan mire kérsz? Mert most csak egyetlen egyre vagyok hajlandó, méghozzá, hogy a magamévá tegyelek. – És, hogy a szavainak nyomatékot adjon, olyan hévvel tapadt rá a lány nyakára, mintha azonnal a vérét akarná kiszívni. Vadul csókolta, nyalta a nyakszirtjétől a füle tövéig, miközben egyre tolta az ágy felé. Mikor már nem bírtak tovább menni, Markus erősen megdöntötte a lányt, aki fájdalmasan levágódott az ágyra, de megtett mindent azért, hogy Markus ne feküdhessen rá.

Felemelte a lábait, a kezeit maga elé tette, majd megpróbált elfordulni is, hiába. Baltagor felajzva, dúvad módjára ragadta meg a bokáit, és nyomta le őket, miközben lábát átvetve Mira csípőjén, egyszerűen ráült. Majd a csuklóit kapta el, és egy kézzel összefogva a lány feje fölé emelte, hogy végre szabaddá váljon az út a gyönyörhöz. És bár azonnal megtehetett volna bármit, néhány pillanatig mégsem mozdult. Nézte a lány kétségbeesett szenvedését, és őrjítő boldogságot érzett. Az ágyéka megfeszült, a vére egészen felforrt már, de valami mégis megállította. Nem, ő ezt nem így tervezte el, és nem is így akarta véghez vinni. Ezért lehajolt Mira füléhez és halkan, kéjesen suttogott.

– Nem foglak bántani! Azt szeretném, hogy te is akarnád. Add át magad a gyönyörnek úgy, ahogy azelőtt is. Emlékszel még milyen volt? A kéj, a vágy, szinte megrészegített. Ahogy az ujjaim a bőrödhöz értek és simogattak. Ahogy a nyakadat csókoltam, úgy ahogy most is – azzal nyelvét lassan, érzékien végighúzta a lány nyakán, majd egyre és egyre lejjebb.

Mira szíve olyan eszeveszetten kalapált, hogy maga is megrémült tőle. Nem akarta felidézni a múltat, pláne nem azt a mélységes szégyent, amit a kocsiban történtek miatt érzett. Markus érzékisége mégis fellobbantotta benne a lángot, és a teste önkéntelenül is válaszolt a közeledésére. Amikor a férfi szája a mellhajlatához ért, a teste megvonaglott, és egészen magasra csapott fel benne a vágy. Az eszét mégsem veszítette el, mert egyfolytában csak azt ismételgette magában, hogy Baltagor egy démon, aki úgyis megöli.

Úgy tűnt, hogy ez a taktika bevált, mert Markus még a lány kezeit is elengedte, és már nem is figyelt másra, csakhogy megszerezze neki az örömet, amit magának is kívánt. Szenvedéllyel, mégis lágyan simogatta, becézgette a feszes női testet, miközben élvezte annak minden válaszadását. Nem is akart sokáig elidőzni az előjátékon, ezért finoman, mégis határozottan vetkőztetni kezdte Mirat. Előbb a felsőjétől akarta megszabadítani, és már előre örült a meztelen mellek látványának, mikor a lány hirtelen megvonaglott, és mire Baltagor észbe kaphatott volna, körmeit már a férfi arcába vájta, és olyan erővel húzta végig rajta, ahogyan csak tudta.

Markus felordított, és az arcához kapva meghátrált. A lány ezt használta ki, és kicsusszant alóla, hogy minél hamarabb elmenekülhessen tőle. De alig ért az ajtóhoz, egy kéz megragadta a haját, és olyan erővel rántotta vissza, hogy Mira azt hitte, gyökerestül tépi ki minden szálát. Felsikítva próbált védekezni, de Baltagor ereje ellen nem sokat tehetett. A férfi úgy vágta oda a szemközti falhoz, mint egy bábút. Majd ismét megragadva, most már cseppet sem finoman felemelte, és megszorította a nyakát.

– Ha így akarsz játszani, hát legyen. Tudok kevésbé kedves és érzéki is lenni – azzal a torkánál fogva egyre feljebb nyomta a lányt.

Mira háta a falhoz tapadt, és érezte, ahogy lábai kezdenek elválni a földtől. Hadakozni akart, de ahogy fogyott a levegője, úgy szállt el minden ereje is. Már sírni sem tudott, csak tátogni, mint a hal, végül még a szemeit is le kellett hunynia, mert úgy érezte, a nyakán lévő szorítástól azok is kiesnek. Még maga számára is furcsa nyüszítő hangot hallatott, de láthatólag Markust nem tudta már meghatni vele. A férfi olyannyira elvesztette az eszét, hogy tekintete szinte égett, lángolt a dühtől. Csupán pillanatokon múlt, hogy nem okozott kárt a lányban. A következő másodpercben pedig olyan hirtelen engedte el, hogy Mira fájdalmasan a földre huppant. A nyakát simogatva várta a következő csapást, de az nem jött, helyette viszont furcsa morgás csapta meg a fülét. Amikor felnézett, csak Markust látta, amint egyre vörösödő fejjel védekezett valami ellen, ami most hátulról az ő nyakát szorongatta.

Mira hiába meresztette a szemét, semmit nem látott a férfi mögött, ezért nem is értette vonagló, fulladozó mozdulatait. Moccanni sem mert, csak egészen kicsire összehúzva magát, könnyes szemekkel nézte az igencsak különös jelenetet.

Baltagor érezte, ahogy elfogy a levegője, és már képtelen lélegezni. Tisztában volt vele, hogy még néhány másodperc és megfullad, ha azonnal nem tesz valamit. De hiába kapálózott hátrafelé, valamiért nem sikerült elkapnia a támadóját. Ekkor a könyökét lendítette a háta mögé, és érezte, ahogy eltalál valamit. A nyakán lévő kéz is engedett, így már könnyedén le tudta rázni magáról az ellenséget. Ekkor megfordult, és ütésre készen nézte a sötét szobát. Először kicsit zavart lett, mert Miran kívül senkit nem látott a helységben, de aztán eszébe jutott az egyetlen láthatatlanná váló ember, akit ismert.

– Person! – kiáltotta el magát eszeveszett hévvel, és vadállat módjára forgolódott körbe-körbe.

Mira, amikor meghallotta Dann nevét, a szíve nagyot dobbant, és a remény beleköltözött a lelkébe. Nem sokat törődött a fájdalmaival, csak egyre hátrább húzódva a sarok felé, figyelte Markust.

A démon őrjöngött, a kezével hadonászott, de nem ért el semmit. Ekkor taktikát változtatott, és vérszomjas szemekkel indult a lány felé, hogy így kikényszerítse Dannból a támadást. Nem is kellett sokat várnia, mert amikor már alig néhány centire volt Miratól, úgy rántódott hirtelen hátra, hogy még maga is megijedt tőle. De nem sokáig hagyta magát, mert belekapva a levegőbe megragadta a láthatatlan kezeket, és egy jól irányzott ütéssel belevágott Dannba.

Bár látni nem lehetett, de a puffanást, amikor a férfit a földet ért, azt tisztán ki lehetett hallani. Mira kétségbeesetten, a zokogás határán harapott az ajkaiba, és két kezét összetéve imádkozott magában, hogy legyen már vége ennek az egésznek.

Markus meglendítette a lábát, és már készült belerúgni ellenfelébe, de csak a levegőt találta el. Viszont az ő bokáját Dann azonnal megragadta, és akkorát rántott rajta, hogy a démon, hatalmasat csapódva a földre került. De ez még nem volt neki elég. Mert ütötte-verte, ahol csak érte. Még a hasába is beletaposott, csakhogy legyengítse, és végezhessen vele. Cseppet sem kímélte, és olyan hévvel esett neki Baltagornak, hogy Mira számára azt még nézni is szörnyű volt. Bár Dannt nem látta, de a Markus szájából kifröccsenő vért, a törött karjának kifordult állapotát igen, és ez éppen elég volt neki. Be is hunyta a szemeit, és már csak arra várt, hogy azok ketten befejezzék a verekedést. Ám a következő pillanatban Markusnak sikerült észhez térnie, és amint felugrott, ép kezével Mira után kapott, és hatalmas erővel ragadta meg a karját, majd húzta szorosan magához. Ujjait a lány nyakára fűzte, és egyre erőteljesebben markolta.

– Mutasd magad, különben a lány meghal! – visította Markus magából kikelve, és úgy ráncigálta Mirat, hogy az már kezdett összetörni a rémülettől. Válasz azonban nem érkezett, mert Dannak esze ágában nem volt felfednie magát. Tudta, hogy Baltagor csak erre vár, és ha meglátja őt, biztosan legyőzi, mert a démon szeme jobban hozzá van szokva az alvilági sötétséghez. Inkább a gyenge pontot kereste, ahol megtámadhatja úgy, hogy jó időre elveszítse az eszméletét. Akkor talán ki tudnának szökni, és a napvilágnál már ő lehetne fölényben. Sietnie kellett, mert attól tartott, hogy mások is meghallják a verekedést, odasereglenek, és akkor már képtelen lesz megmenteni Mirat. Ezért nesztelenül Markus háta mögé lopózott, és összeszorítva a ökleit, akkora ütést mért a démon tarkójára, amekkorát csak bírt.

Baltagor elvesztette az egyensúlyát, egy pillanatra megszédült, így a lány ki tudott csusszanni a kezei közül, és a lehető legtávolabb rohanni tőle.

Dann pedig ismét lesújtott, és felvéve az asztal melletti faszéket, az egyik hegyes lábat, egyenesen a démon szívébe szúrta.

Markus azonnal összerogyott, és a fájdalomtól nyögve hullott a padlóra. Kezeit a fa lábra tette, hogy megpróbálja kihúzni magából, de ekkor Dann ránehezedett a szék másik felére, és még egyet nyomott rajta, hogy az egészen átdöfje a démont. Mira hallotta a reccsenést, és látta a szivárgó vért is. Ideje azonban nem volt ezen rémüldözni, mert egy kéz megragadta a csuklóját, és húzta maga után a hideg, nyirkos folyosóra, miközben az ajtót rácsukta a démonra.