A levegőben minden olyan más volt, de Mira alig várta már, hogy leszálljanak. Elrebegett egy hálaimát, mikor ez a járat is szerencsésen földet ért. Meg is fogadta rögtön, hogyha nem lesz égetően fontos, soha többé nem ül fel egyetlen repülőre sem. Nem is sejtette, de az izgalmaknak még közel sem volt vége.

A reptérről kiérve megálltak egy pad mellett, és azon tanakodtak, hogy fognak egy taxit. Markus azonban a szemeit forgatta, és egy autókölcsönző felé vette az irányt. Semmi kedve nem volt nyomorogni a taxiban, és egy vadidegen pasast hallgatni egész úton. Nem beszélve arról, hogy a taxisok legtöbbje igen magas tarifával számol, ráadásul utál várakozni. Nekik viszont dolguk van, nincs szükségük egy felesleges ötödikre. Így meg sem várta a többiek reagálását, csak ment a saját feje után. Persze arra gondolt, hogy így még talán jól is lakhat, mert az éhség szinte mardosta már a gyomrát, ahogy a szomjúság a torkát.

– Nem mész utána? – kérdezte Pete a nagybátyját, és amikor az a fejét rázta, a fiú csak megrántotta a vállát. – Nekem mindegy, amíg nem bántja egyikünket sem.

Erre a mondatra Mira is felfigyelt, és ijedten nézett hol egyikükre, hol másikukra. – Autóért ment. Nem?

– Persze, azért. – nyugtázta Pete, lehuppanva a padra. – Csak tudod, kellemest a hasznossal. Eléggé kivan, úgyhogy nagyon harapós. De amíg nem minket bánt, nem is érdekel.

– Harapós? – Mira szenvedve a fejét rázta, és sírásra görbülő szájjal nézett a fiúra. – Azt hiszed, hogy mások élete kevésbé fontos? Mennyivel vagyunk különbek náluk?

– Nem erről van szó – rázta a fejét Pete, és segélykérőn nagybátyjára pillantott, aki nem szívesen szólt volna bele, lévén, hogy kezdett elege lenni Mira és Markus önkényes viselkedéséből. De látva unokaöccse tehetetlen zavarát, mégiscsak elmondta azt, amit a lány szempontjából a legmeggyőzőbbnek gondolt.

– Markus démon, és ha nem olthatja a szomját, előbb-utóbb nekünk esik vagy belepusztul. Ha viszont így lesz, akkor nem tudjuk megszerezni a láncot, és az édesanyád is meghal. Gondolom, hogy ezt nem szeretnéd.

A szavak hatottak, mert Mira mindjárt visszavett a hadakozásból, és inkább ő is leült a fiú mellé, hogy csendben bevárja, míg Markus végez. A szíve ismét nehéz lett és keserű, mert Dann eszébe juttatta a szüleit, és azt, hogy az édesanyja sorsa az ő kezében van. Felvillant előtte az a képüzenet is, amit Markus küldött még előző nap, és ismét eleredtek a könnyei. Nem akart sírni, nem akarta, hogy a többiek gyengének lássák, ezért mélyeket sóhajtott, hogy lehiggassza az érzelmeit. Egy meleg, lágy kéz megfogta az ujjait, és mikor felnézett, Pete együtt érző tekintetével találta szembe magát. Bár jól esett az érintés, Mira mégsem volt tőle boldog.

Dann is odapillantott, és egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Pete rajongása Mira iránt elég feltűnő volt, és egyre komolyabbnak nézett ki. Attól tartott, hogy unokaöccse még butaságot találna elkövetni a lány miatt, amire mostanában egyáltalán nem volt szükség. Így is elég nehéz volt leszednie Markusról a római reptéren, nem kellett, hogy ennél is jobban elfajuljanak a dolgok. Persze mindez nem Mira ellen szólt, mert bár a lány néha kitört a keretek közül, érthető volt a szenvedése, és a tehetetlenségben eltöltött órák kínjai. Még csodálta is, hiszen egész úton nem sírt, és eltűrt mindent. Még Baltagorból is megpróbálta kihozni az embert, ami igen nagy bátorságra vallt. De Dann látta, hogy Mira ezzel nincs is tisztában. Ő csak azt cselekszi, amit helyesnek vél, még ha az eléggé veszélyes is.

– Nem vagytok éhesek? – nézett végig a férfi a gyerekeken. – Biztosan van a közelben pékség vagy valami.

– Kösz, de nem – motyogta a lány, Pete azonban felállt.

– Majd én megyek és körbenézek – ajánlkozott, majd kedvesen megérintette Mira haját. – Eljössz velem?

Mira a fejét rázta, ezért a fiú kicsit kedvetlenebbül nézett körbe, majd miután Dann a kezébe nyomott néhány bankjegyet, lassan elindult keresni valami ennivalót. Mikor eléggé eltávolodott tőlük, a lány mégis felnézett, és a férfi tekintetét kereste. El akarta mondani neki, amit gondol, amit érez, de ahogy a pillantásuk összetalálkozott, azok a tiszta szemek elállították a szavát. Ezért inkább hallgatott, és megtett mindent azért, hogy ne okozzon több problémát.

Percek teltek el, amikor Markus egy fekete Audival tért vissza, és lefékezett közvetlenül mellettük. Dann szó nélkül a csomagtartóhoz ment és bepakolta a táskákat, majd kinyitotta a hátsó ajtót Miranak, aki tétován ugyan, de beszállt. Dann is követte a példáját, és betelepedett az első ülésre Baltagor mellé, de az ajtót nem csukta be.

– Hol a kiskölyök? – kérdezte Markus a tőle szokatlan elégedettséggel és nyugalommal.

– Mindjárt itt lesz – felelte Dann, és várakozón körbenézett.

Láthatólag Baltagor sehová nem sietett, olyan elképesztő türelemmel nézte a tájat, mintha egyéb dolga sem lenne. Mira össze is húzta a szemöldökét, mert nem értette ezt a hirtelen fordulatot. Bár elképzelései voltak róla, de képtelen volt hinni nekik, mert bármi történt is, ő Markust még mindig ugyanannak akarta látni, mint megismerkedésükkor. Egy jóvágású, kedves, lehengerlő férfinek. Hiába volt a valóság teljesen más, az a néhány óra és az eszeveszett vágyakozás emléke még mindig ott élt benne. Gyűlölni akarta, de képtelen volt rá. Azért örült, hogy nincs egyedül, így legalább kevésbé volt kitéve Markus szeszélyeinek. Dann erős és határozott egyénisége biztonságot adott Miranak, és Pete kedvessége pedig nyugalmat.

Miután a fiú is visszaért néhány zacskó péksüteménnyel és bepattant a lány mellé, Markus lassan kikanyarodott az útra, és felvéve a megfelelő tempót, kivezetett a városból a Pó folyó torkolata felé. Dann közben a kesztyűtartóból előhalászott térképet böngészte, és irányította Baltagort délkelet felé. Rőtvörös színű cseréptetős és téglafalú házak mellett haladtak el, majd kijutottak az ötszögletű városfal közül, és a Piazza di Porta Ravegnanan haladtak tovább. Felhajtottak a Strada Maggiorira, majd a Via Stalingradonál jobbra a Tangenzialera. Kanyargós és sűrű erdővel borított útszakasz következett, míg végül eljutottak Via Argine Volanon át Po di Volanohoz, ahol egy gyönyörű, part menti fenyvesekkel borított területre értek. Mirat teljesen lefoglalta a látvány, mert úgy hitte, ilyen csodás tájat még sosem látott. Szeretett volna alaposabban körbenézni, de tisztában volt vele, hogy nem ezért jöttek. Azért elhatározta, hogyha egyszer lesz rá ideje, újra eljön, és alaposabban megnéz minden látnivalót.

Markus leparkolt egy kiesnek tűnő helyen, hogy ne legyenek szem előtt, majd várakozóan a többiekre nézett.

– Lássuk a medvét! – vigyorgott gonoszul, és tekintete Miran állapodott meg, aki még mindig a tájat bámulta. – Ő velem marad, nehogy hülyeséget csináljatok.

– Ugyan mit csinálnánk, amit eddig nem tehettünk volna meg? – szállt ki a kocsiból Dann, és nem törődve a többiekkel, elindult a fenyvesek között a folyó széléhez.

Pete bizonytalanul a démonra pislogott, de azért ő is kilépett a friss levegőre, és odaballagott nagybátyjához, ahogy utánuk Mira is Markussal. A folyót nézték és megpróbálták megtalálni azt a pontot, ahol a nyakláncnak lennie kellene. De mivel ez elég nehéz feladatnak tűnt, ezért Pete komótosan levette a pólóját, nadrágját, cipőjét, és a part széléhez ment.

– Mit csinálsz? – kérdezte Mira döbbenten, és kész volt visszatartani a fiút a meggondolatlanságtól.

– Megkeresem a ládát és a láncot – felelte Pete teljesen nyugodtan, és már készült is ugrani, de a lány odasietett és elkapta a karját.

– Ez őrültség! – kiabált rá, majd segélykérőn Dannra nézett. – Mondj már valamit neki!

– Csak óvatosan, nagy a sodrás! És időnként ugorj fel jelezni, hogy jól vagy – tette eleget a kérésnek Dann.

Mira döbbenten pislogott a férfira, és ámulatában még azt is hagyta, hogy Pete kihúzza a karját az ujjai közül, és hatalmas lendülettel a vízbe ugorjon. Aggódva nézett utána, majd értetlenkedve Dannhoz fordult, és rárivallt.

– Ez mi volt? És ha megfullad? Ha elviszi a sodrás?

– Pete bármeddig kibírja a víz alatt, és kiváló úszó. Nem lesz semmi baja.

– De lehet! Nem sérthetetlen. Mi van ha... – folytatta Mira, de a férfi, szigorú képet vágva leintette.

– Nem lesz baja! Ha nem ő ment volna, akkor búvárokra lett volna szükség, vagy legalábbis búvárfelszerelésre.

– Ugyan már! – hadakozott tovább a lány. – És Markus? Ő a Hydra leszármazottja, gondolom kétéltű.

– Ez igaz – vigyorgott Baltagor fennhéjázón. – De biztos lehetsz benne, hogy nem mentem volna be a vízbe, és nem hagytalak volna itt benneteket. Úgyhogy zárjuk le ezt a témát, és várjuk meg, hogy a kölyök mire jut – azzal odasétált az egyik kiugróhoz, és leült rá.

Dann azonban nem mozdult, annyira azért nem volt nyugodt, hogy türelmesen várakozzon. Inkább elindult a part mentén a sodrás irányába, és jó pár méteren át követte a folyót. Mira utána nézett, és megállapította, hogy a férfi lehet, hogy kívülről keménynek mutatja magát, de belül csupa szív és aggódás. Látszott a testtartásából, és a vízre szegezett tekintetéből, hogy bármennyire is nyugodtan engedte a folyóba Petet, nagyon féltette, és a legszívesebben ő ment volna helyette. De mivel a tüdeje nem volt annyira rugalmas, mint a fiúé, valószínűleg megfulladna, vagy legalábbis olyan állapotba kerülne, hogy képtelen lenne a feladatot teljesíteni.

Mira elfintorodott, és körbenézett. Nem tudta mihez kezdjen egyedül, ezért úgy döntött, hogy visszasétál a kocsihoz, és ott várakozik, mert mégiscsak árnyékosabb hely az, mint a folyó mentén. Bár a fenyvesek adtak árnyékot, a mediterrán klíma így is kikezdte azt, aki nem volt hozzászokva.

Alig ért a kocsihoz, mikor a háta mögül Markus a távirányítóval kikapcsolta a központi zárat, és odalépve kinyitotta a lány előtt az ajtót. Mira nem tudta mire vélni ezt a kedvességet, és úgy gondolta, itt a remek alkalom, hogy megtudakolja az okát. Ezért, mielőtt beszállt volna, kíváncsian felnézett a férfire.

– Elárulod, hogy mi van veled? A repülőn még feszült voltál és mérges, most meg jókedvű és kedves. Történt valami?

– Ó hogyne – vigyorgott Baltagor, és lehajolt a lány füléhez. – Szeretnéd tudni?

Mira tépelődött, hiszen valójában annyira nem is érdekelte a dolog, viszont szeretett volna Markus fejébe látni, és megfejteni a történések okát, hátha akkor kezelni és befolyásolni is tudja. Ezért bólintott, és érdeklődve várta a magyarázatot.

Baltagor halványan felnevetett, majd még közelebb húzódva halkan mesélni kezdett, miközben megragadta a lány karját, hogy az ne tudjon olyan könnyen elszaladni, míg a történet véget nem ér. – Az autókölcsönzőben elég sokan voltak. Egy fiatal, szemrevaló csaj is várakozott. Amikor beléptem, már akkor feltűnt nekem, főleg ahogy rámnézett. Mintha azt kiabálta volna, hogy: Harapj meg! Hát, nekem az ilyesmit nem kell kétszer mondani. – Markus érezte ahogy a lány karjában megfeszülnek az inak, ezért még szorosabban tartotta, nehogy kicsusszanjon a keze közül. – Mikor kiment a mosdóba, olyan egyértelműen nézett rám, hogy nem tudtam neki ellenállni, hát feltűnés nélkül követtem. Odabent rögtön rámcuppant, és felajánlotta magát, én meg persze éltem a lehetőséggel. A nyakához érve megharaptam, és kiszívtam minden csepp vérét. Még sikítani sem volt ideje, ott halt meg a karjaim között. Olyan édes volt, amilyen a vörös, sűrű vére is. – Markus odahajolt Mira nyakához, és végighúzta rajta a nyelvét, Érezte a lány döbbenetét, a félelmét és a reszketését, ami igazán tetszett neki, ezért azonnal folytatta is. – Lassan lefektettem a földre, felhúztam a pólóját, és végighasítottam a bőrét. – Baltagor kieresztette a körmeit, és azokkal simogatta meg a lány karját. – Majd még mélyebbre vágtam, hogy elérjem a szívét. Megfogtam, és egyetlen rántással kitéptem, és beleharaptam. Az emberi szívnél finomabb nincs is a földön.

Mira nem bírta tovább, falfehérré változott, és teljesen felfordult a gyomra. Egy lökéssel kiszabadította magát Markus szorításából, és az egyik fa mellett egyszerűen elhányta magát. Úgy érezte, mintha ő ette volna meg azt a szívet, és most kikívánkozna belőle, de képtelen volt abbahagyni. Olyan rosszul lett hirtelen, ahogy még eddigi élete során talán sohasem. Amikor pedig meghallotta Markus jóízű nevetését, a feje is fájni kezdett. Most már képes volt gyűlölni Baltagort, és úgy ránézni, ahogy azt egy démon megérdemli, tele undorral, haraggal, félelemmel. Főleg akkor kezdett még jobban émelyegni, mikor visszagondolt arra, hogy az a kéz simogatta, ami előtte embereket tépett szét. Az a száj csókolta, ami talán percekkel előtte épp emberhúst evett. Ezt nem bírta, és megeredtek keserű könnyei, majd újból öklendezni kezdett.

– Mi történt? – Mikor Dann is visszaért, sietve felmérte a helyzetet, és gyanakodva nézte a nevető démont, majd az öklendező lányt. Lassan odaballagott Mirahoz, és egy zsebkendőt felé nyújtva, tőle várta a magyarázatot. – Rosszul vagy? Fáj valamid?

A lány elvette és megköszönte a zsepit, majd megtörölte magát, és úgy pislogott Dannra. – Az fáj, hogy ez a rohadék még él! – mutatott a jókedvű Markusra. – Hogy lehet, hogy még senki nem ölte meg? Miért nem lehet az ilyet kiírtani?

Dann még mindig nem értett semmit, ezért most Baltagorhoz fordult, és komoran, összehúzott szemöldökkel méregette. – Mi a csudát műveltél?

– Csak megmondtam neki, hogy milyen finomat reggeliztem – vigyorgott a démon, mire Mira ismét a fa mögé hajolt, és újból elhányta magát.

– Nem tudtad megtartani magadnak? – nézett a férfi Markus felé valami különösen gyilkos pillantással, majd nem törődve vele tovább, a lány hátát simogatta meg. – Ha jobban vagy, gyere sétáljunk egyet a part mentén. Legalább eltereli a figyelmedet az imént hallottakról.

– És erről a szörnyetegről – tette hozzá Mira felegyenesedve és a száját törölgetve, majd megadóan ment Dann után a folyó széléhez. Már nem látta Markus gonosz és mérges pillantásait, amivel követte mindkettőjüket.