Miért vagyok egyedül?

Legfőképpen azért, mert egyszerűen nem találok egy normális nőt, aki hozzám való lenne.

Pedig Isten látja lelkem, megpróbáltam. Kerestem mindenhol, tűvé tettem érte eget és földet, mindhiába. Csak egyéjszakás ribancokkal találkoztam. Nem mondom, a rövidtávú szükségleteimet megfelelőképpen kielégítik ők is, na de nekem néha azért kéne egy kis romantikus beszélgetés is például. Vagy séta a parkban kézen fogva. Olyan nagy kérés ez?

Volt egy rövid kapcsolatom, három hétig tartott mindössze. Na, az kicsit jó volt. Sokat sétáltunk a lánnyal, néztük a naplementét, vagy éppen a napfelkeltét (már ha volt kedvünk olyan korán felkelni, de ez ritkán fordult elő, mivel mindketten szerettünk jó sokáig aludni). Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, ugrattuk egymást. Szép idők voltak.

Aztán egy nap közölte velem a lány, hogy nem vagyok neki elég tüzes. Ezt nem igazán értettem, ezért rá is kérdeztem, mire ő azt felelte, érjem be ennyivel, ne keressek mélyebb okokat. Egyszerűen nincs bennem elég szenvedély.

Erre aztán feltüzeltem magam. Irtó pipa lettem, egy barátom szavaival élve. Nem találtam szavakat. A lányt elengedtem, viszonylag hamar túltettem magam rajta. Úgy voltam vele, van még millió lyuk rajta kívül a világon, szóval lesz mit betömni. Ha neki nem elég, amit nyújtok, az az ő baja.

Próbálkoztam ezek után normális lányoknál, igyekeztem férfiasan viselkedni. Egy fekete bombázó elé állva például egyenesen rákérdeztem, lenne-e kedve velem lefeküdni. A válasz egy hatalmas nagy pofon volt.

Aztán pár napon belül kaptam még másik pofonokat is. Valahogy nem jött be a lányok nagy részének a tüzességem.

Ott egye őket a fene, gondoltam aztán. Ha nem akarnak dugni, hát nem akarnak. Aszalódjanak a nyamvadt pasijuk mellett, nekem úgy is jó.

Továbbléptem.

Eldöntöttem, hogy mostantól már csak azért is kihasználom a könnyűvérű lányokat, ha már a normálisak nem akarnak velem szóba állni.

Értem is el eredményt, méghozzá ragyogót. Mondhatni, minden reggel más lánynak az ágyában ébredtem. Úgy gondoltam, hozzá tudok szokni ehhez az életmódhoz. Egészen megtetszett.

De nem tehetek róla, nem tudtam hozzászokni. Egy idő után ismét hiányozni kezdett a romantika. Nem vágytam többre, csak egy kellemes kis gyertyafényes vacsorára, vagy korcsolyázásra a város műjégpályáján.

Egy nap el is hívtam egy régi nőismerősömet. Először csak egy kávézóba, beszélgetni.

Mivel régóta nem folytattam normális eszmecserét az ellenkező nemmel, jó hosszan belemerültünk először az irodalom világába, majd áttértünk a színházra, filmekre, sorozatokra, meg úgy az élet legfontosabb dolgaira. Nekem különösen fontos a pszichológia, az emberi lélek rejtelmei, ezért nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy a lány igencsak otthonosan mozog a témában.

Nietzsche egyik művét elemezgettük éppen, amikor egészen váratlanul feltette a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam.

- Mondd csak, hogy van az, hogy egy ilyen normális pasinak nincsen barátnője?

Erre nem tudtam mit felelni. Most mondjam el neki az élettörténetemet? Féltem, azonnal kirohan a kávézóból, és többé szóba sem áll velem. Ezt nem akartam. Ezért úgy döntöttem, kitalálok valamit, ami kevésbé tűntet fel rossz fényben.

- Nem találtam olyat, aki hozzám méltó lenne – válaszoltam végül. A lány először összeszűkült szemmel nézett rám, aztán felállt, és csak ennyit mondott:

- Hát persze…

Szavaiban némi gúnyt véltem felfedezni, amit igazából a mai napig nem tudok hová tenni. Mi rosszat mondtam, fogalmam sincs, de a lány úgy kiviharzott, mintha legalábbis azt közöltem volna, hogy gyerekeket molesztálok hobbiból.

Megkérdeztem az egyik barátomat, ő férfi szemmel miképp látja az esetet, de ő sem tudott jobban felvilágosítani.

- Valószínűleg a stílusod nem jött be neki – tippelt.

Ezzel nem lettem okosabb. Magam ismét azt a tanulságot vontam le, a nőkkel nem szabad túlzottan udvariasnak lenni. Azt nem értékelik. Jobban szeretik, ha valaki keményen odamondogat nekik, esetenként még meg is sérti őket. Ó, azok az édes kibékülések… Igen, valószínűleg ez kell a nőknek.

Eszerint folytattam hát vadászatomat, több-kevesebb sikerrel. Egyéjszakás kalandokig eljutottam, ki is használtam ezeket, mintegy apró örömforrásokat, de a páromra még mindig nem leltem rá. Igyekszem, de ti is láthatjátok, nem olyan könnyű dolog ez.

Azért ha akad egy fiatal (legfeljebb huszonöt éves), csinos, jó alakú és kedves nőismerősötök, nyugodtan bemutathatjátok nekem. Lehetőleg olyan legyen az illető, aki hozzám hasonlóan nem csupán egyéjszakás kalandot keres!