Átlagos nap vette kezdetét, mely álmosan, unalmas egyhangúsággal bontakozott ki az éj sötétjéből. Az utcán autók dudáltak; csak úgy lüktetett a feszültség körülöttük. A volán mögött ideges, szorongásokkal teli emberek görcsöltek. Nyomták a dudát, kiabáltak, szitkokat szórtak társaikra, ha akár a legkisebb dolog máshogy alakult, mint szerették volna. Nem fogták vissza káromkodó szavaikat, nem voltak tekintettel sem egymásra, sem a még aludni próbáló lakókra.

   Persze, könnyen elintézték magukban a kérdést: sok a munka, a stressz, és még azok sem viselkedtek másképp, akiket máskor egyébként kenyérre lehetett kenni. Effajta kifogásokkal álltak elő, mellyel nem csupán ismerőseiket, de szép lassan saját lelküket is megnyugtatták, elfogadva, hogy ilyenné formálták őket a hétköznapok.
   A székesfehérvári lakótelep hetedik emeletén a napnak ebben a korai órájában még jele sem volt idegeskedésnek. Ahol máskor a kapkodás nagy rumlit okozott, zajos csattogások, pohár- és edénykoccanások kíséretében, most békés, nyugodt csend honolt, és katonás rend uralkodott. A polcokon néhány tucat könyv sorakozott, az alatta lévő íróasztalon nyitott füzet hevert, benne, a jobb oldali lapon, egyetlen, befejezetlen mondat állt: „Nem tudom még, mit hoz a holnap, de…” Külalakra igen szép betűk voltak, ugyanakkor nyugtalanság érződött formájukból. Nyilván hirtelen felindulásból kezdtek neki, nagyot akartak mondani, de aztán valami miatt abbamaradt.
   A lehúzott redőnyök kirekesztették a felkelő nap ébresztgető sugarait. Az ágy felületét teljes egészében letakarta a paplan, mely alól emberi lény formája bontakozott ki az alaposabb szemlélő számára. Az emberi lény hasa emelkedett, majd süllyedt, szépen, egyenletesen. Ám nyugalma nem tartott sokáig, mert a szokásos reggeli kiabálások felerősödtek, már-már csatakiáltásokká fajultak. A paplan felemelkedett, félbehajtódott, és a fekhely lábrészénél lelt nyugalomra. A háttal a fejtámlának támaszkodó nő nagyot nyújtózkodott, ízületei ropogtak. Lassan az ágy szélére ült, halántékát masszírozta óvatos mozdulatokkal, majd szeméből is kidörzsölgette az álom maradékait. Az órára nézve boldogan állapította meg, hogy már elmúlt nyolc óra. Főnöke tanácsára egy hét szabadságot vett ki. Szó, ami szó, jót tett neki. Az utóbbi időben kezdte magát az elmebaj határmezsgyéjén érezni. Reggelente kapkodva sietett; reggelijét még megrágni sem tudta rendesen, mert szó szerint futnia kellett. És még így is előfordult, hogy elkésett, pedig másfél órával indulás előtt fel szokott kelni. Igaz, nála maga az ébredés igénybe vett legalább harminc percet.
   Az ablakhoz lépett, feleresztette a redőnyt, engedte, hogy arcába csapjon a jóleső fénysugár. Kitárta a nyílászárót, és áthajolt a párkányon. Szokásos reggeli rituáléjának elmaradhatatlan részét képezte ez a mozdulat: szerette nézni, ahogy a korai ébredéstől megrészegülten kitámolygó lakótársai saját rendeltetésüket kutatják. Néhányan meg is találják. Bár most, mivel több mint két órával később kelt fel, a szokott embertömeg helyett csupán egy csuklyás pulóvert viselő fiút láthatott, iskolatáskával a hátán. Magában megállapította, vagy akaratlanul késik az iskolából, vagy egyáltalán nem is szándékozik bemenni. Mindkét variáció kellemes bizsergéssel töltötte el lelkét. Szerette a deviáns viselkedést.
   A hűs szellő lágyan cirógatta arcát, de már kezdett kellemetlenné válni. Mivel egy szál, lenge hálóinget viselt csupán, megfázni pedig nem akart, nemsokára becsukta az ablakot. A halovány fénytől távolodva arra gondolt, milyen jó lenne visszabújni az ágyba, egy-két órát még heverészni, semmire sem gondolni, a plafont bámulni. Igen, a hosszú évek óta tartó, mindennapos munka megtette hatását: kissé ellustult, és a legfontosabb teendőkön kívül nemigen volt kedve mást csinálni. Miután hazaért, rendszerint lefeküdt, vagy a fotelban terpeszkedett el, bekapcsolta a tévét, majd estig figyelemmel kísérte az adásokat, melyek közül csak elvétve talált olyat, ami igazából lekötötte. Ezért, immár sokadszorra elgondolkozott rajta, hogy valami értelmes tevékenységgel kéne elütnie az időt. Az íróasztala előtti székre telepedett, rámeresztette szemét a nyitott füzetlapra, ahol az egy szem, félbemaradt mondat sokat sejtetően éktelenkedett. Zaklatott lelkiállapotát, érzelmeit hűen tükrözték a leírt szavak. „Nem tudom még, mit hoz a holnap, de…”. Ez zakatolt agyában, elnyűhetetlenül. Folytatni kellene, gondolta. Folytatni, de hogyan? „Nem tudom még, mit hoz a holnap, de én szeretnék olyan maradni, amilyen vagyok.”? „Nem tudom még, mit hoz a holnap, de nem is érdekel.”? „Nem tudom még, mit hoz a holnap, de annyit azért tudok, a jövő az én kezemben van, egyedül az enyémben.”? Egyik ostobábban hangzott, mint a másik. Meg aztán, ha le is írná ezt a mondatot, mi következne utána? Erre már ötlete sem volt. Végül becsukta a füzetet. Szeme a főoldalon akadt meg, ahol a címet szokta feltüntetni. Tóth Annamária: Jövőkép… Hülyeség! Mit törődik ő a jövővel, amikor még a múltat sem tudja tisztába tenni? Annyiban hagyta a dolgot, az asztal legtávolabbi sarkába lökte az irományt, majd felállt, és a konyhába vette az irányt. Az előszobai falióra nyolc harmincat mutatott. Helyes, gondolta. Még van durván fél órája, míg megérkezik Zsófi, a barátnője. Utálta magát, amiért épp mára beszélt meg vele közös vásárolgatást. Jelenleg minden porcikája irtózott a gondolattól. Ráadásul Zsófi nem volt valami felemelő társaság. Folyton locsogott összevissza, sokszor talán még ő sem tudta, miről fecseg. Annamária mostanában szívesebben volt egyedül. Elmélkedett a világ dolgairól, néha kiruccant a ház mögötti parkba, ahol viszonylag nyugalmasan ellehetett. Talán jól is volt ez így. Olykor féltette saját magától embertársait. Ha körükben tartózkodott, valahogy egészen megváltozott a viselkedése. A csendes, visszafogott teremtés ilyenkor harsány, idegesítő alakká torzult, és ezt az énjét sokan nem bírták elviselni. Ezért aztán kevés barátot szerzett. Lényegében Zsófin kívül senki nem volt képes hosszabb időn keresztül átvészelni azt a csapást, amit a lány személye okozott. Zsófi viszont valami oknál fogva kilógott a sorból. Nem méltatlankodott, még ha elő is tört Annamária nem túl barátságos modora; elnézte neki, hogy miért, azt senki nem tudta.
   Gondolataiból a csengő monoton zúgása rántotta vissza a jelenbe. A két szelet vajas pirítósból egyet már elfogyasztott, de a kávé még nem főtt le. Haragosan az órára nézett. Még nem volt kilenc. Jellemző, gondolhatta volna, hogy korábban fog jönni. Zsófi mindig korábban jön a megbeszéltnél.
   Dühös mozdulattal ajtót nyitott, igyekezve a jövevény tudtára adni, roppantmód ideges.
   - Hi, Ancsa! – köszöntötte vidáman Zsófi. Annamária félt, nehogy a nyakába ugorjon. Biztos volt benne, az esetben tettlegességhez folyamodna.
   - Szia! – viszonozta közömbösen, remélve, tudtára jut barátnőjének szíve bosszúsága.
   - Tudom, kicsit korán jöttem, de nem tudtam már otthon mit csinálni – csacsogott Zsófi. Annamária unottan az étkezőasztalhoz vonult, és leült. Elhatározta, ha törik, ha szakad, elfogyasztja reggelijét, az elmaradhatatlan kávéval egyetemben.
   A kotyogó kávéfőző köpködve kieresztette az utolsó adag feketét, amire Zsófinak ellenállhatatlanul megjegyzést kellett tennie.
   - Ancsa, legutóbb én hívtalak meg kávéra, most te jössz. Bár ittam már reggel egyet, de azért kösz, elfogadom. De aztán siessünk, mert a pláza biztos már megtelt emberekkel, és mire odaérünk, elkapkodják a jobb cuccokat.
   - Szolgáld ki magad! – kényszeredetten próbált vicces lenni Annamária, és a zöld konyhaszekrényre mutatott. – Tudod, hol vannak a poharak.
   Zsófi nem vette észre vendéglátója hangjában az élt, ezért Annamária nem is igyekezett többet. Tudta, ez is csak olyan nap lesz, mint a többi. Végig kell majd hallgatnia kolléganője ostoba csacsogásait, hogy aztán estefelé, agyilag teljesen lefárasztva, beeshessen a fürdőkádba, egy kiadós forró fürdővel kiáztatva magából a nap fáradalmait. Igen, sokszor egy ilyen szabad program több energiát kivett belőle, mintha munkával töltötte volna idejét.
   Zsófinak igaza volt. A plázában sokan tartózkodtak, bár tömegnek azért nem volt nevezhető. A nagy leárazást hatalmas betűkkel hirdette a ruhákat árusító üzlet, már a bejáratnál a szemük elé tolultak a számok és százalékjelek. -50%... -60%...-70%... Naná, hogy megrohanták a boltot az emberek. Nem annyian, mint a nagyobb szupermarketeket, de az átlagoshoz képest ez is nagy szó volt.
   - Még sincs annyi ember, mint amire számítottam – szólalt meg Zsófi, nem sokat váratva hangja megcsendítésére – Remélem, még van abból a farmerből, amit kinéztem magamnak. Ezek a régiek már annyira elkoptak, rájuk fér egy csere.
   Ez természetesen nem így volt. A combján feszülő ruha úgy nézett ki, mintha vadonatúj lenne. Annamária kedvetlenül bólogatott. Gondolatban valahol egészen máshol járt. Ott nem volt Zsófi, nem voltak nyüzsgő embertömegek, nem voltak dudáló, száguldó kocsik; csak ő volt, a csend, és a néma táj.
   Zsófi már javában bevetette magát a ruhatengerbe. Serényen válogatta az egyes darabokat. Persze, nem a farmerok közt turkált. Elkezdte a pólóknál, majd áttért a kabátokhoz, selyemnadrágokhoz, a blúzokhoz, és csak ezt követően fordult jövetelének valódi célja felé. Mire mindezt végigjárta, eltelt körülbelül másfél óra. Ráadásul még nem vett az égvilágon semmit. Annamária lehangoltan sétált mellette, néhány ruhadarabot megtapintott. Nem akart ő semmit vásárolni. Csak azt szerette volna, hogy továbbálljanak. Hogy minél hamarabb elteljen ez az elátkozott nap, és végre hazamehessen az otthon nyugalmába.
   - Na jó, hát ezek még így is túl drágák! – állt lehajtott fejjel Annamária elé Zsófi – Nincs most, fizetés előtt ennyi pénzem. Meg különben is, inkább mást veszek azon a kis pénzen, amim van. Hülyeség volt egyáltalán idejönni.
   Sebesen meglódult a kijárat felé, de Annamária megragadta a karját. Szép zöldeskék szemét barátnőjére szegezte, majd szigorú, szinte már parancsoló hangon így szólt:
   - Ne csináld ezt! Nem azért jöttem el veled, hogy hazamenj üres kézzel. Ha már itt vagyunk, igenis vásárolni fogsz!
   Azzal elővette lapos, barna, bőr pénztárcáját, és előhúzott egy tízezres bankjegyet.
   Zsófi szeme elkerekedett. Nem tudta, mit mondjon, csak hümmögött. Végül nagy nehezen kijött száján egy halk, alig érthető „Köszönöm!”.
   - Nincs mit! – felelte mogorván Annamária, és megiramodott a kijárat felé. Barátnője húsz perc múlva követte. Annamária nem kérdezte meg, mi tartott ennyi ideig. Nem volt rá kíváncsi. Csak az érdekelte, hogy minél előbb vége legyen ennek a rémálomnak. De Zsófi szavainak folyása elapadhatatlannak tűnt.
   - Hú, nem is tudom, mit csináltam volna, ha te nem vagy. Annyira, de annyira örülök, hogy ilyen barátnőm van. Ezért cserébe most te döntheted el, hová menjünk.
   Csupán Annamária kissé távolságtartó magatartása fogta vissza attól, hogy a nyakába ugorjon.
   Annamária szeme az utolsó mondat hallatán azonnal felcsillant. A nap folyamán először szikra pattogott a szívében, arra várva, hogy hatalmas lángnyelvvé nője ki magát. Megállt, ragyogó tekintetét barátnőjére szegezte, majd ennyit mondott: - Remek! Akkor gyere utánam!
   Átsétáltak a barokk stílust tükröző belvároson, onnan egyenesen a Zichy-ligetbe értek. A parkosított terület viszonylag nyugodt volt a hétfői napnak eme órájában, leszámítva a nem messze tőlük elsuhanó megannyi autót és buszt. Helyi és távolsági járat egyaránt el szokott haladni a liget mellett, de most nem volt túl nagy a forgalom.
   - Mit fogunk itt csinálni? – kérdezte Zsófi, már-már kétségbeesve.
   - Kérlek szépen, leülünk az egyik padra, hallgatjuk a fák susogását és a madarak énekét. Ezt fogjuk csinálni.
   Annamária olyan ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, Zsófi nem mert méltatlankodni. Némán, kicsit feszengve követte barátnőjét a fémvázú fapadhoz. Annamária szinte az egekig szállt örömében. Sikerült elhallgattatnia Zsófit, ez önmagában felért egy diadallal.
   Úgy tettek, ahogy azt elhatározta. Ültek a padon, körülölelve a város kevés zöld területei egyikének számító park által, csendben, nyugalomban, békességben. Zsófinak ez szemlátomást némi kellemetlenséget okozott, de Annamária annál nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát az édes semmittevés lágyan ringatózó hullámai közé. Múlt hét vége óta erre várt. Unta az emberek társaságát, unta a gépek monotonitását, az ostoba tévéműsorok nyomon követését, az üres, szürke hétköznapokat. És legfőképpen: unta azt, hogy mindig rohant, soha nem tudta rendesen szemügyre venni a körülötte lévő világot.
   - És mégis meddig akarsz… - kezdte volna Zsófi, de Annamária leintette.
   - Hallgass! – mondta, teljesen megfeledkezve az udvariasság szabályairól – Végre egyszer fogd be a szád, és élvezd a csendet! Nem értem, miért olyan nehéz ez.
   Látszott, Zsófinak ezek a szavak igen rosszul estek. Szemét lesütötte, mint egy csintalan, komisz kisgyerek. Arca meg-megrángott a lelki fájdalomtól, nyilván a könnyeivel küszködött.
   Annamária, ügyet sem vetve rá, élvezte a csendet. A rég áhított, paradicsomi állapot most végre elérkezett, és ennek minden pillanatát maximálisan ki akarta használni.
   Délután háromra járt az idő, amikor úgy döntött, elég a jóból. Szó nélkül felállt a padról, és parancsszerűen kijelentette: - Mehetünk.
   De Zsófi nem mozdult.
   - Mi a fene bajod van? – szólt rá Annamária ingerülten – Talán nem te mondtad, hogy azt tesszük, amit én szeretnék? Most ne duzzogj itt nekem!
   Zsófi arcán könnycsepp gördült végig, vastag csíkot hagyva maga után, mely meg-megcsillant a gyenge tavaszi napsugaraktól. Annamáriának akaratlanul is elszorult a szíve. Ennyire nem akart túllőni a célon. Hogy bocsánatot kérjen? Arra nem futotta tőle. Azért visszaült, és megpróbálta elmagyarázni a helyzetet.
   - Szerettem volna kicsit magam mögött hagyni a hétköznapok hülyeségeit. Ennyi.
   - Neked hülyeség, ha a barátnőddel kell vásárolni menned? – kérdezett rá Zsófi elcsukló hangon.
   - Ne drámázz már annyit! – csattant fel erélyesen Annamária – Egész nap mást sem hallok, csak a hülyeségeidet. Elegem van már belőlük. Meg belőled is. Ha ennyi telik tőled, akkor viszlát. Nekem nincs erre szükségem.
   Azzal felállt, végérvényesen jelezve, menni készül. Zsófi lesújtva a padon maradt, kezét ölébe ejtve, fejét lehorgasztva. Annamária szánakozó, lekicsinylő pillantást vetett rá. Mintha azt mondaná: „Ez is csak egy halandó ember, mit törődjek vele? Fel sem érhet soha hozzám.” Ha Zsófi látta volna ezt az arcot, bizonyára maradék hite is szertefoszlik. Szerencsére azonban az út szürke kőkockáit nézte, meg sem fordult a fejében, hogy felpillantson.
   Annamária még mindig a föld fölött lebegett pár centivel. Amíg haza nem ért, ebben a hirtelen jött boldogságtengerben fürdött. Aztán rátört a valóság, kegyetlenül. Rájött, mennyire egyedül van, nem áll senki mellette úgy, ahogyan azt megkívánná. Tudta, az ilyen Zsófiktól nem kaphatja meg, amire vágyik. Talán egy új párkapcsolat? Új barátok? Új munkahely? Vagy költözzön el? Éghajlatváltozás lenne a megoldás? Egyik jobban vonzotta, mint a másik. Végül egy régi, csaknem elfeledett érzés kerítette hatalmába. A fürdőszobai tükör előtt állva grimaszokat vágott, ahogy egy gyerek, aki saját arcképe tréfás sajátosságait épp most fedezi fel. Majd elkomolyodott, és észrevéve magát, jóízű, szívből jövő nevetésben tört ki.