Csak egy nyolcéves kölyök voltam, Moszul utcáin. Feldúlták az egész várost, épületeket és autókat robbantottak mindenütt körülöttünk. Embereket láttam az utcán, állig felfegyverkezve. Akkor még nem tudtam miért, nem értettem, hogy azok az emberek miért szorongatják fegyvereiket és miért ragaszkodnak hozzá? Akár csak én a kisautómhoz.

Sajnos a kisautóm elveszett, ahogy a családom többi tagja is. Akkor még nem is értettem, hogy mi történik. Csak annyit tudtam, hogy egyedül maradtam az utcán. Sikátorokban bujkáltam és a kukákból kiszedett ételmaradékokat ettem. Nem volt könnyű, néha napokig keresgéltem, egy kis ehető hulladékért. Mikor végre találtam, már annyira kimerültem, hogy csak zokogni volt erőm.

            Egy nap, furgon állott meg az utcán, néhány fegyveres ember rontott rám. Mindnek el volt takarva az arca, nem kérdeztek, nem is mondtak semmit, csak elragadtak. Hosszú autózás után, Irak egy sivatagi pusztaságán találtam magam.

Egy hatalmas tábor volt, tele fegyveres emberekkel. Kirángattak a furgonból és egy barakk felé tereltek. Meglepetésemre a barakk tele volt, hozzám hasonló gyerekekkel, mármint ami a korukat illeti. Egy ágyhoz vezettek és csak annyit mondtak, hogy öltözzek át. Az ágyam szélén, ruhák voltak előkészítve, ugyan olyan, mint az összes többi gyereké. Átöltöztem, a koszos, rongyos ruháimat a katona elvette és eltűnt velük.

Nem mertem megszólítani senkit, csak lefeküdtem és hagytam, hogy cikázzanak a gondolatok a fejemben, míg végre elaludtam.

            Másnap reggel, valósággal ránk rontottak és kiszedtek minket az ágyból. Egy másik barakkba tereltek, ahol iskolapadok sorakoztak. Utasítottak, hogy foglaljunk helyet. Nemsokára egy másik katona lépett be a terembe, talpig feketébe volt öltözve.

Kijelentette, hogy az ISIS táborában vagyunk, azért hogy megvédjenek minket. Azt is mondta, hogy tanítani fognak minket és ételt, italt is kapunk majd eleget.

            Így is lett. Minden reggel, ez a feketeruhás ember a koránból olvasott nekünk és erős érveket hozott fel a pogány népek ellen, akik az életünkre törtek. Mi ebből természetesen sokat nem értettünk, csak annyit, hogy létezik egy ellenség, aki már ősidők óta sanyargatja a fajtánkat és most, a mi életünkre tört, hogy elragadja hazánkat és szeretteinket. Tíz éven keresztül ezt hallgattuk és egyre jobban megértettük ez alatt, a feketeruhás ember szónoklatát.  

Ez az ember, az elejétől kezdve elmondta, hogy mi történik a világunkkal.  A koránból tudtuk meg, hogy minden ember atyja Ábrahám leszármazottjai vagyunk, mindannyian. Ábrahámnak két fia volt, Izsák és Ismáel. Ám, Ábrahám halála után, Ismáelt kiutálták, mert úgy tartották, hogy ő nem jogos semmire, mivel, nem Sára fia volt. Ismáel el szakadott családjától és egy új világot és vallást alapított, minket, muszlimokat.  Míg Izsák a pogányokat. Izsák ivadékai, szüntelenül az életünkre törtek. De megszületett Mohamed.

Az egyetlen igazi próféta, állítja a feketeruhás ember. Ekkor nemzetünk új erőre kapott, a próféta megerősítette hitünket. A feketeruhás ember szerint, már abból látszik, hogy pogányok azok az emberek, hogy a prófétájukat is megtagadták és megfeszítették, egy igazi söpredék. Ezek ellen kellett kiállnunk nemzedékeken át, ahogy most is.

            A napi edzés igen csak jó kondícióba hozott és elérkeztem a tábori gyermekek életének, meghatározó napjához. Meg kellett ölnöm, életemben először egy embert. Egy amerikai újságíró volt, hallottam, ahogy zokogott félelmében. A földön térdelt és a fejére zsák volt húzva, okkal. Azt a feketeruhás ember is jól tudta, ha a szemébe nézek áldozatomnak, képtelen leszek megtenni. Már azelőtt is fogtam fegyvert a kezemben, minden este a bázis állásait védtük, figyeltük. Ha bármi furcsát észleltünk, riadót fujtunk.

Szerencsére arra nem került sor és a fegyveremet sem kényszerültem használni eddig…

A feketeruhás ember hangosan szitkozódott és pocskondiázta a foglyot. Azt mondta nekem, hogy a szüleim és testvéreim haláláért az ilyen emberek a felelősek, mint ez. A düh egyre csak nőtt bennem és a könnyek elárasztották szemem, míg végül elsült a fegyver. A fogoly, holtan esett a földre.

Valósággal ünnepelték tettemet, de csak én éreztem igazán, hogy mi játszódik le bennem. De a mardosó bűntudatom ellenére, tudtam, hogy helyesen cselekedtem.

            Pár hónap elteltével, repülőre szálltam és irány Amerika. Ott már minden elő volt készítve számomra, egyetemi iskola, bentlakás. A tanárok és mindenki, úgy tudta, hogy szüleim küldtek felsőfokú egyetemet végezni. Iratok hamisítva, minden klappolt. A feketeruhás ember, jól a fejembe véste, hogy ne felejtsem, amiket tanultam és azt sem, hogy ahová megyek az az ellenség földje.

Minden vakáció alkalmával, visszatértem a bázisra és újabb kiképzéseket kaptam. Érdekes módon, könnyebb volt, mint gondoltam. Gyorsan barátokat szereztem, sőt barátnőt is. Természetesen ellenségeket is, de nem érdekelt. Tudtam, hogy van egy célom, ami mellett ki kell tartanom.

Az utolsó hazatérésem alkalmával megkaptam a végső utasításokat. Amint visszatértem az egyetemi lakásra, lepakoltam a cuccokat és a megadott cím felé vettem az irányt.

Egy muszlim hentesbolt volt az, bementem. A kiszolgáló rögtön tudta, hogy ki vagyok. Hátra vezetett egy terembe, ahol az állatokat ölték le. Újabb emberek érkeztek és pokolgépet szereltek a testemre, amit gondosan eltakartak a ruhadarabok. Tudtam mit kell és mikor tennem. Izgatott voltam, életem legfontosabb napja volt és egyben az értelme is a kínlódásomnak. Nem tartottam magamat gyilkosnak, sőt ez inkább áldozat, egy nemes cselekedet a nemzetemért.

Eljött az este, barátaimmal felszabadulva táncoltunk a Bon Jovi koncerten. Kezdeti feszültségemet, remekül oldotta a zene és a beszedett drogok, amik megszüntettek, minden negatív érzelmet bennem.

És végre eljött a pillanat, az igazságszolgáltatás, a megváltás, az üdvözülés. Elővettem a távkapcsolót, ami a zsebemben lapult mindvégig. Körülnéztem. Mekkora tömeg, mennyi áldozat Allahnak!

A barátaim észrevették, különös viselkedésemet és a kis szerkezetet a kezemben. Kikerekedett szemekkel néztek rám, csalódást láttam szemükben és félelmet.

Csak annyit mondtam: Allah akbar! – és bumm!