Józsi falujában, nyomorúságos volt az élet, de ő nem tudta. Hogy is tudhatta volna, mikor arról sem volt fogalma, hogy más falvak és városok is léteznek az övéken kívül. Neki ez volt a tökéletes élet, mert nem hitte álmában sem, hogy létezik ennél jobb.

Mindezek ellenére, szíve-lelke vágyódott tovább, nem másért, csupán az ismeretlent szerette volna megismerni.

Ezek az érzések, legfőbbképpen akkor lángoltak fel a serdülő suhancban, amikor a cirkusz, végig vonult a falun. Na, nem náluk vertek ám sátrat, a város felé igyekeztek, de Józsi ezt nem tudhatta. Pontosan ez csigázta fel kíváncsiságát. Vajon hová igyekszik az a sok festett arcú ember, különc ruhájukkal és ketrecbezárt állatokkal?

Most is az utcán vonuló cirkuszt bámulta, kimenni ugyan nem volt mersze az utcára, de a kerítés résein is jó kilátást nyert.

-      Józsi! Eredj a pajtába, Riska nem feji meg magát! – hallatszott az apai hang.

A fiú, szó nélkül engedelmeskedett. De kezei hiába dolgoztak fáradhatatlanul, gondolatai egész máshol jártak. Mikor befejezte, egy szál tehenük gondozását, belépett a meleg kunyhóba, ahol anyukája már várta. Április volt ugyan, de igen szeszéjes volt az idő, még javában fagyott és hó is hullt éjnek idején.

       A gőzölgő puliszka és a frissen fejt tej képezte a vacsorát.

-      Egyél csak kisfiam! Édesapád, megint elment a cimborákkal, őt ugyan hajnal előtt nem kell várnunk – mondta a kimerült anyuka.

Mikor mindketten megvacsoráztak, nyugovóra tértek. A lámpát eloltották és más fényforrás nem maradt, csak a táncoló lángok fénye a kályhában. Ez a táncoló fény és az égő fűzfa nyers illata csalt, Józsi szemére gyöngéd álmokat. A cirkuszról álmodott, kalapos embereket, akik virágcsokrot húznak elő a kalapjukból, cigánykereket vető lányokat és számára ismeretlen, nagytestű állatokat.

       Nemsokára, hangfoszlányok hessegették el a szép álmokat.

-      Hitvány cafka, megmondtam ne szólj az életembe! – hallotta édesapja hangját.

Szemét résnyire nyitotta, ugyan egy szobából állt az egész kunyhó, mégsem láthatott semmit, a lángok fényei, már nem táncoltak. Csak egy kis parázsló pontot látott, édesapja cigarettáját.

Nem először történt meg ez, gondolta, hogy ez is olyan, mint a többi eset. Részeg ember mond – ahogy az anyukája mondaná.

De ekkor sikoly hasított fülébe, édesanyja kétségbeesett sikolya volt az, amit a fiú már nem tűrhetett. Kiugrott ágyából és dühösen a parázsló pont felé indult. Teljes erejéből rontott édesapjának, fellökve azt. A cigaretta kiesett a dühös kezekből, csak csönd és sötét maradt.

Józsi egyhelyben toporgott, eközben édesanyja meggyújtotta a lámpást. Amint kiszorította a sötétséget a pislákoló fény, meglátták a kályha előtt heverő eszméletlen apát. Nem mozdult, beverte a fejét.

A kétségbeesett anya, térdre esve kúszott férje elé. Pofozta, rázta, szólította, de semmi.

-      Mit tettél fiam? – fordult könnyes szemekkel, a dermedten álló legényhez. – Isten ezért megbüntet!

Józsi szemeibe könnyek szöktek és hirtelen kirohant az utcára. Havazott és a hideg a csontjába mart. Elméje teljesen elborult a történtektől, nem tudta mit kellene, tegyen. Így hát elindult a cirkusz után, mezítelen lábbakkal és egy szál hálóingbe indult az ismeretlenbe.

Tudta, hogy itt nincs neki már maradása, ha itt marad, isten megveri. De, ha rátalál a cirkuszra, talán ott új életet kezdhet, talán belőle is lehet egy olyan kalapos ember, aki virágcsokrot húz elő a kalapjából.

Meztelen lába alatt a hó ropogott és mikor érintkezett vele, olyan volt, mint a húsba maró csipkebokor tövise. Egyre gyengébb lett, léptei lassultak, míg a falu végében hanyatt vágva magát a hóban elterült.

Szemei, az időközben feltisztuló égboltot bámulták, a csillagok táncoltak előtte. Lovak, oroszlánok és elefántok jelentek meg, körbe-körbe kergetőzve. Kalapos emberek virágcsokrot és nyulat húztak elő kalapjukból, csinos lányok cigánykereket vetve szökdécseltek egyik csillagtól a másikig. Hát megtalálta őket, szíve bár hidegbe burkolódzott, ő még is végtelen nyugalmat érzett.

       A reggeli nap, fényesen csillogott az éjszaka aláhulló havon. Lódobogás és szekér nyikorgása törte meg a fagyos csendet. Egy kereskedő közeledett a falu felé.

A lovak szaporán lépkedtek, sűrű párát fujtatva orrukból. Dermesztő hideg volt, a kereskedő is csak forralt borral bírta, amitől orcája kipirosodott. Ám a felkelő nap fényétől és a végtelenül csillogó fehérségtől, minduntalan, ide-oda kapkodta fejét, sértette a szemét a fényáradat.

Így vette észre a hóban heverő testet, az út szélén.

-      Hóó! – rikkantott a spicces kereskedő, mire a lovak azonnal megtorpantak.

Oda sietett a kereskedő és egy fiút talált, dermedten a hóban. Józsi volt az, tengerkék szemei még mindig nyitva voltak és az égboltot kémlelték mereven.

-      Jó szemed van fiú! – jegyezte meg az öreg kereskedő, utalva az éles napsugarakra, amik immár nem bántották Józsi élettelen szemeit.

Az öreg, a szekér faráig vonszolta a merev testet és nagy kínok árán, felrakta rá.

Amint beért a faluba, megállította az utcán járókelő öregeket.

-      Jó emberek! Gyüjjnek csak ide! – mondta, miközben leszállt a bakról és a szekér utójához lépkedett. – A falu szélén találám ezt a párát! – bökött ujjával a legényre.

-      Ez bizony Józsi! – mondta az egyik öreg.

-      Hóva találták ma reggel az apját, az anyja meg felakasztotta magát a pajtába. – folytatta a másik.

-      Na, szegények, rosszul indult a napjuk – nyögte a részeg kereskedő fejcsóválva.

Hát ez volt Józsi és családja élete. Sajnos még Riska sem élte túl a szerencsétlen éjszakát. Az asszony az őt ért nyomorúságában, a tehén kötelével akasztotta fel magát, így Riska szabadlábat kapott. Szerencsétlenségére, a befagyott patakra tévedett, ami beszakadt alatta és reggelig belefagyott a hideg vízbe.