Azt szeretném tudni, hogy szerintetek a bevezetés alapján  érdemes e folytatnom, vagy dobjam szemétre. Kommenteket előre is köszönöm mindenkinek!

Magány

Ha melletted lennék szomorú lennél,

Ha kezem nyugodna válladon, lelkedben összetörnél,

Ha tested átölelném, éreznéd: Elvesztél!

De ha elmennék, gúnyolnál, s kinevetnél!

Aláírás: Magány

Bevezetés

Az egész az álmokkal kezdődött. Vagy talán nem is magukkal az álmokkal, talán azok, csak részei voltak a végkifejletnek. És ha magukban bukkantak volna elő, talán semmit sem jelentettek volna; némi zavart egy eleve zaklatott elmében, de talán semmi többet.

Nehéz pontosan megmondani, mi is volt az, ami elindította a szálakat. Lehet, már eleve így volt elrendelve, még mindenek előtt; a sors nagy könyvében már akkor megíratott, amikor még ember sem járt a földön. Mégis, egy ponton, valahol a sors aranyszálai találkoztak a Srác életével.

Lehetett ez a pont a születése is, ami nem volt könnyű, vagy gyámoltalan kisgyermek kora, ami csak azért nem mondható fájdalmasan nehéznek, mert a gyermeki agy még nem tudta felfogni mindazt, mi körbevette, így mindegy volt számára mit hozott a holnap, jót vagy rosszat, ugyanazzal a kisfiús, bárgyú egykedvűséggel fogadta, mint általában az ember abban a korban, mikor értelme még nem bont virágokat…

A történet mégis elkezdődött, a „Csoda” ahogyan később elnevezte megtörtént vele, és sokáig kísérte apró életét.

A Srác, egy sokgyerekes csalás második gyermekeként jött a világra, amiből egyértelműen kitűnik, hogy eleve nem azt a figyelmet kapta meg, mint amire bimbózó személyiségének szüksége lett volna. Van, aki fel sem veszi az e fajta apró hiányosságokat az élete során, de ez a fiú, eleve más volt, mint a többiek. Habár tudatosan ő sem érezte, és megfogalmazni sem tudta akkoriban ezt a „hiányt”, mégis valahol belül érezte, valami másképpen működik benne, mint a hozzá hasonló ifjoncokban.

Magányos típus volt, nem igazán voltak barátai, habár sohasem zárkózott el az emberek elől, nyílt és őszinte kisgyerek volt, jószándékú, soha nem szerette a hangoskodást, a kavalkádot vagy a tömeget. Mivel magát sem ismerte igazán, így igazi, bensőséges viszonya senkivel sem volt, igazi jóbarátja, kivel benső titkait megoszthatta volna, egy sem akadt.

De neki így is jó volt. Nem értette, ezért nem is tetszett neki az őt körbevevő világ, valahogy mindig idegenként érezte magát bárhol is volt, annak ellenére, hogy görcsösen próbált helytállni és beilleszkedni bármilyen társaságba is került.

Sokan ismerték, jóba voltak vele, de a többi ember felé – ugyan úgy szülei, mind testvérei és az idegenek felé is – egy gondosan felépített álarcot mutatott már pici gyerek korától kezdve, és annak mutatta magát, amit elvártak tőle, hogy legyen.

Igazán saját kis belső világában volt el, a képzeletében szárnyalt, így nyíló egyéniségét mélyen magába temette, olyannyira, hogyha néha mások meglátták igazi valójának egy-egy darabját, szinte meztelenként érezte magát a saját maga által formált kis maszk nélkül.

Kitalált világában élt, mint ahogy a legó játékát, amivel napokat tudott eltölteni egymagában – még akkor is, mikor már kora nem indokolta volna, hogy ezzel foglalja le magát – hol szétrombolta, hol összerakta, és élvezte, hogy mindennek, amit kitalál egyedül ő parancsol.

Később a regények titkos világába temetkezett; élvezte a történeteket, ahogy fantáziája formálta a kitalált alakokat. A könyvek, és a fantáziájának végtelen világa lettek a legjobb és legbensőbb barátai.

Így cseperedett, és lépett a pubertásba is, és egycsapásra fel akarta fedezni az őt körbevevő világot, mindent érezni, tapasztalni akart, fogni, látni, és ízlelni. Tüzes vágy hajtotta mindenfelé, és nem válogatott „jó” és „rossz” között, érezni akarta az őt körbevevő hatalmas világot, hogy mindent saját fantáziájával olyanra formáljon, amilyené csak akart.

Erkölcsös, és talán túlbuzgó vallásos szülei, akik felé sohasem nyílott meg, nem értették a viselkedését, de hiába is magyarázta volna, mert benső tűz hajtotta, amit sem leírni, sem elmondani nem lehetett volna, de ha képes is lett volna erre, akkor sem érthették volna meg őt.

Mindez azzal járt, hogy folyamatosan fegyelmezték, minduntalan visszakényszerítve arra az útra, amit szülei kitűztek elé, és helyesnek véltek, folytonos civódásokkal és büntetések, verések garmadával töltve ki életét.

Apja kemény, és határozott ember volt, aki ha kitalált valamit, akkor tűzön-vízen át véghez is vitte, így nevelte gyermekeit, így a Srácot is, akit minden gyermeke közül a legnagyobb rejtély volt számára. Soha nem tudta józan eszével felfogni, mi az az őrület, ami fiát minduntalan a káros, sokszor veszélyes dolgok felé hajtja, de tulajdonképpen nem az az ember volt, aki ilyesmin sokat rágódott volna.

Minden hibájáért, bűnéért, vagy engedetlenségéért kemény fenyítéssel és büntetéssel jutalmazta fiát, s az, minél inkább próbált kitörni a fogásából, ő annál szorosabb láncokba zárta, és annál kisebb köröket engedte futni.

Kedvenc büntetési módszere fiának porig alázása volt, lehet mert élvezte, lehet mert eddig terjedt ki szülő vénája, nem tudni, de ezzel a viselkedésével, ezzel a „nevelési módszerrel” kőkemény falakat húzott a már meglévők mellé a Srác és saját maga közé…

A fiú sokszor megpróbált változtatni magán, a viselkedésén, de a tűz, mi belülről hajtotta, egyre csak űzte, és lelke egy percig sem nyughatott.

Akart átlagos lenni, akart emberek felé megnyílni, de sosem így élt, így minden próbálkozása csak kudarc volt és csalódás. Mindenbe, mihez csak fogott, szenvedéllyel kezdett; ugyan az a tűz vitte előre, ami nyughatatlanná tette.

A büntetések, és a kemény erkölcsi normákra való nevelés, úgy érezte egy kalitkába zárja, megláncolja, szinte fuldoklott mindettől, és a belsejét marcangoló erő csak méginkább feszültséget szült benne.

Újra és újra kitört a kötelékekből, mindig kifundált egy módszert, amivel megkerülhette őket, de apját is kemény fából faragták, így ezzel csak még szorosabbra húzódott körülötte a hurok, és ahogyan cseperedett, egyre inkább csapdában érezte magát a saját életében.

A végén már megalázóan túlszabályozott, és szigorú erkölcsi normáktól felszabdalt élete brutális kegyetlenséggel nyomta vállait.

Volt egy pont, amikor úgy érezte, nincs tovább, s habár a kihunyhatatlan, emésztő lángok még marták belülről, teljesen összeomlott. Ráébredt, hogy senkije sincsen széles e világon, aki valamicskét is számítana neki, sem szülei, sem testvérei. Igazi, szívbéli jóbarátja sem lévén, olyan erővel sújtott le rá a magány, amit elképzelni sem tudott azelőtt…

Megszürkült, szinte éveket öregedett minden egyes vággyal teli éjszaka alatt, mikor elméje folyton valami megoldáson forgott, de semmi kiutat nem látott helyzetéből.

Nagyon keveset aludt, és alig evett, nappal szinte zombi módra végezte mindennapos teendőit, egyedül az éjben talált némi megnyugvást, amikor leültek a zajok, minden elcsendesedett, beborította az áldott sötétség, és attól sem kellet tartania, hogy apja elkapja valami módon kibukott „erkölcstelen” bűne miatt.

Ilyenkor újból magába fordult, és testének börtönén át vizsgálta nyughatatlan lelkét, melyet még ő maga sem értett igazán. Egyesével vette elő érzéseit, érzelmeit, vágyait, s valahol már benső örömet okozott számára a szenvedés, melyet miattuk érzett. Így egyre csak magában forgatta mindet, míg el nem eredtek könnyei, melyek megtört fényű szemeiből hamuszürke arcára hullottak.

Valahol mélyen érezte, de megfogalmazni még nem tudta, hogy ő más, mint az őt körül vevő világ gyermekei; eleve nem egy fajta velük.

Magányosan átvirrasztott éjszakái során a sötétség, mely lényét körülvette, fokozatosan szívébe zárult, mely képes volt enyhíteni a benne égő tűz erejét, mi egész eddigi életén át hajszolta.

Egyre sötétebb és sötétebb érzései és gondolatai támadtak, de ezeket mind elrejtette szívének rejtekeibe, s csak éjjelente vette őket elő, s forgatta elméjében. Mint egy ördögi kör, minél nagyobbá vált belsejében a sötétség, annál több düh és indulat raktározódott el benne, melyet csak forgatott magában, hisz kitölteni semmin sem tudta.

Mindezekből, kifelé semmi sem látszott, ugyan annak az embernek a képét mutatta, akit a többiek megismertek. Nevetett a vicceiken, holott valójában egy szemernyi boldogság vagy öröm sem volt benne. Sőt, ő is mesélte őket, és úgy tett, mint aki élvezi hallgatósága jókedvét. Ugyan úgy benne volt minden diákcsínyben mint eddig, és ugyan úgy viseltetett a tanulás iránt is, sem jobban, sem rosszabbul. Egyszóval a „maszk” tökéletes álcaként szolgát, mi eltakarta valódi, kőkemény és sötét énjét, melyben szikrája sem akadt annak az embernek, akit a többiek ismertek belőle. Akár azt is mondhatnánk, hogy élete egy tökéletesen kivitelezett hazugság volt, de ezzel is csak a felszínt karcolgatnánk.

Nem gyűlölte sem a társait, sem szüleit, inkább semlegesek voltak számára, néha érdekesek, de csak kívülről figyelte őket. Noha néha harag gyúlt benne egyikük-másikuk iránt, az közel sem az a sötét és mindent elsöprő düh volt, mely belső lényét kitöltötte.

Nem merte elereszteni, mert tudta, ha valódi énje áttörne hétköznapi maszkján, ugyanazzal a tűzzel zúdulna ki mindenre és mindenkire, mi egész pubertás óta, minden szülői büntetés ellenére hajszolta és űzte egyik dologtól a másikig.

Furcsa kettőség volt benne, mert minél inkább magába fogadta a sötétséget, és minél jobban feszítette a belsejében tomboló düh, annál szomorúbb és annál magányosabb is lett egyben.

Ezen érzések viszont jól megfértek tudatában, képes volt egyenként és összesen is elhordozni őket, s határozottan külön is tudta választani, mint feketét a fehértől.

Telt az idő, és szívének sötétjét szaggatta a magány, mely olyan erővel volt jelen már benne, hogy képes volt elnyomni a dühöt, s reménytelen keserűséget hagyott maga után, mely körbevette lényét, s a depresszió végtelen mély kútjába taszította őt. Mikor már túlcsordult benne, némely éjszaka végig folytak könnyei némán, s olyankor haldoklónak képzelte magát, kit ereje végleg készül elhagyni.

Ő is hasonló tüneteket produkált, fájt megmozdulni, fájt lélegeznie, már fájt az egész létezés. Sokszor jelent meg előtte egy kísértet képe, mely eltékozolt életét siratja a végtelenségig, s ő is ehhez hasonlónak találta magát.

Aztán, az egyik éjjel, mikor valódi önmagaként szenvedett a magány kínzó, keserű bánatával eltelve, azon az éjjelen találkozott vele a sorsnak ama bizonyos fonala, mely elkövetkezendő életét meghatározta. A „Csoda” ha még nem is teljes valójában, de eljött a Srác számára…